Kolschitzky Gaszton

Nyomtatóbarát változat

A kormánykoalíció nagyobbik pártja, a szociáldemokraták jelöltje, aki március végéig az állami iparért és a közlekedésért felelős tárcát vezette, a szavazatok 40,7 százalékát kapta meg. Igaz ugyan, hogy a mintegy 4,7 millió szavazatból (a választásra jogosultak 83,81 százaléka voksolt, ami Ausztriában nem sok). Ő kapta a legtöbbet, de kevesebbet, mint két esztendeje az általános választásokon a pártja, s még kevesebbet annál, ami bizonyossá teheti győzelmét a második fordulóban.

Merthogy lesz második menet – május 24-én –, ezt írja elő az alkotmány, ha senkinek sem sikerül abszolút többséget szerezni. A gyengébb jelöltek esnek ki a rostán, s a két legjobb méri össze újból az erejét.

Befutók…

Ausztria nyugati tartományaiban – Vorarlberben, Tirolban, aztán Karintiában – kötelező a szavazás, ami hátrányos Streichernek, mert a tranzitközlekedés megfékezésében az ott lakók szerint nem ért el sikereket. A negyedik kötelezően szavazó tartomány Steiermark, ahol meg azért fújnak a miniszterre, mert neki tulajdonítják, hogy az állami ipar munkahelyeiből sok épült le az elmúlt hónapokban. A keleti tartományokban, mindenekelőtt Bécsben viszont, ahol szociáldemokrata érzelmű a lakosság csaknem fele, a jó idő miatt, a maratoni futáson elmélázva, a biztos siker hitében sokan nem mentek el szavazni. A második menet sorsát befolyásolja, hogy sikerül-e az otthon maradt szimpatizánsokat mozgósítani. Rájuk és elsősorban a választásokon 5,7 százalékot szerzett zöld jelölt szavazatainak öröklésére építhet az SPÖ jelöltje, aki, ha nyerni akar, a mostaninál jobban igénybe kell vennie pártjának fő aduját, a „Vranitzky-effektust”. Magyarul: a kancellárnak is csatasorba kell állnia, ha nem akarja, hogy a hagyományos nagy pártok eróziója tönkretegye Streicher esélyeit.

Éppen ennek az immár kétéves eróziónak vetett véget a másik koalíciós párt, a néppárt jelölésében, de a függetlenként induló Thomas Klestil, aki minden valószínűségszámítást felrúgva csupán 3,5 százalékkal maradt el versenytársától, s vagy 5 százalékot rátett az ÖVP két évvel ezelőtti győzelmi részarányára. A kampány kezdetén még az ismeretlenség ellen küzdő Klestil nagyon ügyesen manőverezett – 16 év Amerikában lehúzott diplomáciai szolgálat kitanította néhány „kampányfogásra” –, választóinak egyharmadával sikerült elhitetnie, hogy ő az ország egészét képviseli, s fölötte kíván állni a pártszempontoknak. Garantálta magának a polgári párt szavazóit, de szerzett voksokat a nagy pártokból kiábrándultaktól is. S második lett csakugyan, de a siker lendülete magasabbra repítheti a fáradt első helyet magáénak mondható szociáldemokrata politikusnál.

Streicher is, Klestil is igyekezett a négy hónapos kampány során mindvégig korrektül „játszani”. Ebben is Klestil volt az ügyesebb, olyannyira, hogy a jobboldali szabadságpárt, az FPÖ választóinak a szemében is szalonképessé vált. Hasonló állásfoglalásra helyezkedett a semlegesség (nem kell hozzá az idők végezetéig ragaszkodni), a nemzeti bank (meg kell tisztítani a pártérdekektől) kérdésében, mint az FPÖ vezére, Jörg Haider, s hangoztatta, attól, hogy Haider mondja, még nem biztos, hogy rossz.

…és kiesők

A szabadságpárt jelöltje, Heide Schmidt 16,41 százalékot ért el, azaz nem tudta hozni pártja formáját. Ami annál is szembetűnőbb, sőt elfogulatlanul fogalmazva biztatóbb, mert az elmúlt két esztendőben egyetlen olyan alkalom sem akadt, amikor az FPÖ „ne emelte volna a tétet” saját sikereihez képest is. De a mostani választási kampány idején számolt le Jörg vezér a párt liberális szárnyával, kényszerítette elvtelen hűségnyilatkozatra az elnökjelöltjét, s mart bele gyalázkodva a zöldek kandidátusába, a jövőkutató Robert Jungkba. A 16,4 százalék az FPÖ-nek kevés, ahhoz viszont elég sok, hogy Klestil bejuthasson általa a Hofburgba.

Még akkor is, ha a zöldek „vokscsomagja” érintetlenül Streichernek jutna: minden, amit csak sikerült szereznie a nemzetközileg is közismert 28 éves kutatónak, akire a környezetvédő, hatalomellenes szavazókon túl sok idős állampolgár is voksolt. Jungk volt az egyetlen, aki körvonalazhatóan más programot ígért Ausztria lakóinak, mint a másik három küzdő. Kívülmaradást a Közös Piacon, a környezet erősebb védelmét, a pártállami-állampárti intézményrendszer lebontását, a tekintélyuralmi maradványok eltüntetését.

Sokak szerint az igazi választás csak most indul. Waldheimről, a távozó elnökről, aki hat éven át viaskodott kétes múltjának szellemével, izolációjával s a miatta bekövetkezett osztrák elszigeteltséggel, már senki sem beszél. Legfeljebb csak mint feledni való ellentétről. Hogy olyan utódja lesz, aki visszaállítja Ausztria népszerűségét a világban, szalonképességét a kényes ízlésűek körében.

A Waldheim helyzetéből fakadó gondok olyan véleményt is szültek, hogy nincs is szükség államelnökre, az elkerülhetetlen protokolláris teendőket a kancellár – ezt Vranitzky bizonyította – kiválóan el tudja látni. Az ötletet elvetették, arra viszont jó volt, hogy kimondassák, miért is van szüksége az országnak egy „legfelső” politikai személyiségre, aki több mint báb, akinek joga a kormány kinevezése és elbocsátása, aki nem politikai szervezeteken keresztül, hanem közvetlenül a nép által választatik. A legtalálóbban a Salzburger Nachrichten kommentátora fogalmaz. „Nem császárpótlékra van szükség, nem is szimbolikus figurára, aki összetart egy ingatag államot, egész más a funkciója az elnöknek: ő a politikai ellentézise a pártállamnak. Egy olyan politikai szint, amely a pártok fölött áll, mentes a pártkényszerektől. A szövetségi állam egyetlen olyan személyisége, aki közvetlenül a néptől kölcsönzi hatalmát, csak neki felelős, s ezért a kormánytól, a pártoktól is egészséges távolságot tud tartani.”

(Bécs)

• Külföld