Kolschitzky Gaszton

Nyomtatóbarát változat

Nyilvánvalóan fényesebb élet kezdődik a hatéves izoláció után, amelyet Waldheim második világháborús múltja kényszerített az elnökre és országára. Most a színpompás fogadások, a nagyszabású és a bizalmas találkozók színhelye lesz az elnöki otthon. „Azért ez a hat év nem volt rossz az osztrákok számára” – állapította meg borongósan a csomagoló Waldheim, aki – mint monda – személyes emberi tragédiaként élte meg az 1986–92 közötti időszakot: a megbélyegzettség, elzártság évei gyanánt, amiből nem tudott kitörni. Elnöki pályája csúcspontjának azt nevezte, amikor kancellárjával és a nemzetközi közvéleménnyel dacolva elment Irakba, és kiszabadította a túszul ejtett osztrákokat.

Klestil, az atlantista

Waldheim saját múltjának a túsza volt, ebből a fogságból csak az arab világ felé tudott kiutat találni. Klestilnek, az Ausztria második világháború utáni történetében legnagyobb arányú győzelmet szerzett elnöknek éppen az lesz a dolga, hogy az arab világon kívüli világba is visszavezesse Ausztriát.

Múltjánál fogva Klestil atlantistának mondható, a karrierdiplomata 35 éves szolgálati idejéből 16 évet az Egyesült Államokban töltött, volt ENSZ-nagykövet is, washingtoni osztrák nagykövet is. Tehát helyrehozhatja, amit Waldheim elrontott, de persze ennél jóval többet is tehet. Az amerikai kapcsolatok érdekes módon éppen Ausztria önálló közép-európai pozícióit erősíthetik, hiszen ellensúlyt képezhetnek a Nyugat-Európához való túlzott és talán kényszerű kötődéssel szemben. Nagyon fontos lett Bécs számára a külpolitikailag felértékelődött ENSZ is, a nemzetközi szervezet biztonságpolitikai határozataihoz ugyanis Ausztria már mer úgy csatlakozni, hogy semlegességét ne érezze csorbítva.

Amikor a kuvaiti invázió idején Ausztria átengedte a légterén az ENSZ felderítő gépeit, még ki-kirobbantak viták, most, a jugoszláv válságban már magától értetődő a közvetett osztrák katonai részvétel. Klestil egyáltalán nem osztja például a kancellár hozzá viszonyítottan ortodox semlegességi teóriáját, „magasabb szempontból”, például ha ezt kívánja az ország közös piaci csatlakozása, bármikor képes rugalmasan értelmezni a neutralitást. Az egyelőre csak a nemzetek szervezetével szemben gyakorolt katonai integráció, ha az új elnökön múlna, Nyugat-Európára is érvényesülne.

A semlegesség vége?

Hogy fordulat várható Ausztria semlegességi politikájában, méghozzá nagyon hamar, az nem kétséges. A múlt héten felgyorsultak a semlegesség elleni „merényletek”. Előbb a külügyminiszteri memorandum ment el a közös piaci vezetőkhöz: Ausztria ebben hűségnyilatkozatot tett Maastricht határozatai mellett, tehát vállalta a politikai és biztonságpolitikai integrációt – méghozzá a semlegesség említése nélkül. Ezt követte Erhard Busek alkancellár nyilatkozata: a semlegesség elvesztette időszerűségét – jelentette ki. Mint ahogyan kettős az osztrák politikusok nyelvezete is: odahaza a semlegességhez való hűséget hangoztatják, külföldön az európai biztonsági rendszerhez tartozás fontosságát emlegetik. Az alkancellár szerint Ausztriának ma van félnivalója (jugoszláv válság, csehszlovák szétszakadás), s keleti szomszédai káoszától a semlegesség egyáltalán nem védi meg. A közös piaci csatlakozásnak most már nem a politikai és katonai együttműködés ellenére, hanem elsősorban emiatt kell megtörténnie.

A kancellár megint igyekezett a dolgot relativizálni. Buseket helyettese is kritizálta, mondván, addig nem érdemes Brüsszel karjaiba rohanva eldobni a semlegességet, amíg azt sem tudják, megvalósul-e egyáltalán az európai politikai unió (lásd a dán állásfoglalást). A szereposztásos, előre-hátra lépéses változtatások nélkülözhetetlen elemei az osztrák politikának. De maga az irányzat egyértelmű.

Az izoláció éveiben Vranitzky kancellár kénytelen-kelletlen az államelnöki funkciókat is betöltötte, ő parolázott a Waldheimet elutasító államférfiakkal. A kényszerhelyzet a kancellárnak hasznára is vált, tágabb manőverezési lehetőséghez jutott a külpolitikában, az elnökkel nem, csak külügyminiszterével kellett az irányvonal kérdésében viaskodnia. Ausztriában – erről a tettvágytól duzzadó Klestil már nem győz panaszkodni – messze nincs olyan erős elnöki rendszer, mint például a franciáknál; az elnöknek, aki egyben a hadsereg főparancsnoka, körülbelül akkora a mozgástere, mint nálunk. De Klestil eleddig a Külügyminisztérium második embere volt, s bár pártok fölöttinek vallja magát, múltja és rokonszenvei közel hozzák a néppárti Alois Mock külügyminiszterhez, akivel nagyon is erős külpolitikai tengelyt tud kialakítani.

Mindazonáltal Klestil nagyon nagyra tartja függetlenségét, nyilatkozatai szerint is valahol a kitapintható két, a Vranitzky és a Mock által fémjelzett irányzat között áll. Képes lehet tehát arra, hogy a kétpólusú osztrák diplomáciát többágúvá változtassa. Először is abban különbözik eddigi főnökétől, a külügyminisztertől, hogy neki, profi diplomatához méltóan, nem annyira markánsak állásfoglalásai. Sem Szlovénia és Horvátország elismerésében, sem a Szerbia elleni embargó ügyében nem mutatott olyan heves érzelmeket, mint Mock. A Közös Piachoz való csatlakozás kisebb-nagyobb kudarcai sem töltik el akkora csalódással, mint a diplomácia első emberét. Ugyanakkor a kancellárnál fontosabbnak tartja, hogy Ausztria ne csak a nyugati tömbhöz tartozzék egyre elválaszthatatlanabbul, hanem igenis élje ki önálló közép-európai „elhivatottságát”, törekedjék egy újfajta regionális központ kiépítésére. Méghozzá angolszász különleges kapcsolatokkal ellensúlyozva a német fölényt.

A szekértáborok ideje lejárt

Klestil színre lépése nem csupán az osztrák külpolitikát teheti sokszínűbbé, emelheti Ausztria fontosságát önmaga fölé, hanem a belpolitikai életben is komoly változásokat hozhat. Győzelmének már meg is van az első következménye: érlelődik a választási rendszer reformja. Az új elnök köztudottan a néppárt színeiben, de a párttól magát illő távolságban tartva jutott célba, alaposan összekeverve a hagyományos pártrendet követő választói táborokat. Személyének, ügyes kampányának tulajdoníthatóan még a szociáldemokrata választók közül is sokan rá adták voksukat, míg a csúfosan végzett Streicher, az ellenjelölt, aki nagyon is kötődött az SPÖ-höz, éppen fordított tapasztalatokat szerzett.

A választási elemzők kimondták, hogy a szekértáborok ideje lejárt, a szavazók már nem vakon a pártokra adják le voksukat, hanem azt is megnézik, hogy személy szerint kire. A nagypártok eróziójától szenvedő szociáldemokraták köztudottan nagyon sok szavazatot köszönhetnek a népszerű kancellárnak, akinek a nevét a két évvel ezelőtti parlamenti választásokon is rávezették a szavazócédulákra, így próbálva az SPÖ-nek híveket toborozni.

A mostani elnökválasztás nyomán a koalíciós pártok vezetői megállapodtak, hogy a legközelebbi választáson nem egyszerűen pártokra, hanem személyekre szavaznak majd az állampolgárok. Az ennél persze komplikáltabb rendszernek óriási a fontossága, szétzilálhatja az Ausztriában még mindig létező pártállami szerkezetet. A hagyományos erőviszonyok megbomlása viszont régi dicsőségbe vonhatja be az utóbbi esztendőkben már megszüntetésre javasolt elnöki funkciót.

• Külföld