Skip to main content

Nehéz idők

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Illúziók nélküli eltökéltség jellemezte a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének II. kongresszusát, amelyre (és az azt megelőző, Tőkés László által celebrált ökumenikus istentiszteletre) több mint négyezer ember gyűlt össze a szabadkai városi sportcsarnokban. Megnyugtató látvány volt együtt látni és hallani a legnagyobb vajdasági vallásfelekezetek képviselőit, az azonban feltűnően barátságtalan gesztusnak könyvelhető el, hogy mind a szerb államhatalmi szervek (beleértve Milosevics elnököt is), mind Szerbia uralkodó pártja ignorálta a VMDK kongresszusát. A szerb belpolitikai életet ismerők számára mindez nem volt meglepő, hiszen mind a szerb többpárti parlament, mind az új kormány permanensen elutasította ez idáig a VMDK valamennyi javaslatát, a nemzetiségi minisztérium létrehozására tett kezdeményezéstől egészen a vajdasági magyar sajtó hátrányos politikai helyzetének kivizsgálására tett indítványig. Ugyanakkor, mint azt már hírül adtuk, a szerb kormányfő bejelentette a köztársaság körzetesítését is, s ennek jegyében a Vajdaság már eddig is igen megcsorbított autonómiája csupán reprezentatív madárijesztő-szerepre korlátozódna.

A VMDK ebben a politikai helyzetben a magyarság érdekérvényesítésének egyetlen lehetőségét a személyi elvű kisebbségi önkormányzat megteremtésében látja, annak ellenére, hogy tudatában van a nemzetiségi autonómia ilyen modelljének lehetséges belső ellentmondásaival is. Az önálló magyar kisebbségi intézményrendszer nélkül ugyanis a magyarság túlságosan sok megértésre nem számíthat. Igaz ugyan, hogy a szerb alkotmány a köztársaságot a polgárok államaként határozza meg (tehát látszólag liberális alapra helyezkedik), azonban az egész állami intézményrendszer nacionalista logikát követ, a nemzetállam homogenizációs elképzelését hivatott megvalósítani. Ez annál abszurdabb, mivel Szerbia lakosságának több mint egyharmada nem tartozik az államalkotó nemzethez. Szerbia területén a kisebbségek és etnikai csoportok diszkriminációja nem új jelenség, és ilyen tekintetben korántsem az albánok helyzete a legrosszabb. Példátlanul nehéz helyzetben van a cigányság, valamint az Észak-Kelet-Szerbiában élő mintegy kettőszázezernyi vlah etnikum. A Balkán őslakóinak számító, s a román nyelvhez hasonló dialektust beszélő vlahoknak egyetlen anyanyelvű iskolai tagozatuk sincsen, s utolsó hetilapjukat még 1947-ben megszüntették, noha azokban az években az egyik akkori legbefolyásosabb politikus, Milovan Gyilasz is szót emelt érdekükben.

A Vajdaságban – a tartomány önállóságát lényegében ignoráló hivatalos álláspont mellett – jelenleg három lehetséges autonómiamodellben gondolkoznak a politikai pártok. Jelentéktelen politikai erőt képviselnek azok a szervezetek, amelyek a tartomány a jelenleginél jóval nagyobb jogkörét szeretnék látni. A vajdasági szerbség többsége jelenleg nem támogatja őket, ám a tartomány gazdasági kizsákmányolása sok mindent megváltoztathat a nemzeti gőzöktől megszédült fejekben. A VMDK többször hangsúlyozta: nincs ellenére a tartomány nagyobb önállósága, de ezt a kérdést a tartományban élő többségi szerb nép akaratának figyelmen kívül hagyása nélkül nem lehet és nem is szabad eldönteni. Bármiként is alakuljon a Vajdaság sorsa, bármekkora is legyen önállóságának foka, a személyi elvű önkormányzatról a magyarság nem mondhat le, hiszen nemcsak Szerbiában, de a Vajdaságban is kisebbséget alkot. A harmadik autonómiamodellt Vuk Draskovics, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetője kínálta fel. Amennyiben az ellenzék, jelesül Draskovics pártja jut hatalomra, minden szerbiai nemzetiség területi autonómiára tehetne szert, ígéri Draskovics, s lehetségesnek tartja az észak-vajdasági magyar községek területi autonómiába szerveződését. Noha a VMDK és a vajdasági magyarok számára ez a modell sem túl kecsegtető, mert a tartomány déli területein élő szórványmagyarság önkormányzat nélkül maradna, figyelemre méltó, hogy a kongresszuson két felszólaló is arra hívta fel a figyelmet, hogy vizsgálják meg alaposan Draskovicsék javaslatát.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon