Skip to main content

A fosztogatás kora

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Minden családnak jár egy lakás, mondták egykor Jugoszláviában is a kommunisták, s annyit meg is valósítottak jelszavukból, hogy lehetetlenné tették az állampolgároknak egy második lakóhely felépítését. Így például árgus szemmel ügyeltek arra, hogy a hétvégi telkeken álló építmények legjobb esetben is faviskók maradjanak, miközben a lakosság és a „kontár építőmesterek” valóságos (ön)felszabadító partizánharcot folytattak a hivatal ellen.

Ma ismét rendfenntartó erők kíséretében járják a hatóságok az Adria menti hétvégi telkeket, nagy erővel intézkedve egy-egy építmény előtt: „a telket kisajátítjuk” – mondják. Az ok egyszerű: a tulajdonos nem az adott tagköztársaság többségben lévő nemzetiségéhez tartozik. Az országot szétfeszítő nemzeti és nemzetiségi ellentétek immár sajátos „tulajdoni újrarendezésben”, sokak szerint egyszerű fosztogatásban jutnak kifejezésre. Az egyes köztársaságok a jövendőbeli önállóság reményében igyekeznek megszabadulni a későbbiekben gátló tényezőként jelentkező „idegen” elemektől. A szaporodó telekfoglalások azonban csak felszíni epizódját jelentik a Jugoszlávia tagköztársaságai között dúló s mind nagyobb méreteket öltő kereskedelmi háborúnak.

Olajháború kicsiben

A háború még februárban kezdődött, amikor a szerb köztársaság egyik pillanatról a másikra befagyasztotta azoknak az adósságoknak a kifizetését, amellyel az INA horvát állami olajmonopóliumnak tartoztak. A horvátok sem maradtak restek, s egyszerűen elzárták az olajcsapot. Szerbiában rövidesen üzemanyaghiány alakult ki, hosszú sorok kígyóztak a benzinkutak előtt. Ekkor támadt a Slobodan Milosevics körül lévő régi kommunistáknak a kézenfekvő s nagyszerű ötlete: tegyék rá a kezüket az INA szerb „állami területen” lévő 187 töltőállomására. S a kisajátítás egyik napról a másikra meg is történt. A szerb vezetés ezután azzal vélte megoldani a helyzetet, hogy rövid úton kiárusította az egykori „horvát kutakat”. 150 millió dollárt zsebeltek be értük egy nemzetközi konszerntől. Így tanították meg a horvátokat kesztyűbe dudálni, akik „normális” úton szinte semmit sem tehetnek, hiszen a központi kormány egyre tehetetlenebb, bírósághoz fordulniuk pedig ugyancsak értelmetlen.

Aztán nekik is jó ötletük támadt: a horvát területen lévő szerb cégekre különleges telekadót vetettek ki, négyzetméterenként hatvandolláros, majdhogynem megfizethetetlen összegben. S amikor az egyik zadari szerb cég nem fizette meg az adót, a városatyák az összes ottani szerb cég ideiglenes bezárása mellett döntöttek. Egyesek pedig túlbuzgóságukban úgy határoztak, hagyja el a köztársaságot az összes szerb, aki a „szuverén horvát területen” „vikendicát”, hétvégi házat épített. A háború ezzel eszkalálódott, s a hétköznapi élet minden területén terjednek a hasonló maffiamódszerek.

Tankok és cigányok „újraelosztása”

Emellett egyre többször s a legkülönbözőbb területeken vetődik fel, mit lehet kezdeni a központi gazdasággal, s mi legyen az ország közös vagyonával, ha netán – mint sokan remélik – különválnak az egyes köztársaságok: miként lehetne például felosztani az egykor 4 milliárd dollárt kitevő devizatartalékot. Szerbia természetesen a lakosság számarányának megfelelő újraelosztást követel, míg a szlovének, megint csak érthető módon, a nyugati exportból való részesedés mértéket tekintik irányadónak. Hasonló viták tárgya az egykori szocialista néphadsereg is: kihez tartozzék a 2000 páncélos vagy a 455 harci repülő.

A hadsereg esetében ezek a kérdések ma még erősen elméleti jellegűek. Nem így a kisebb ütőerővel rendelkező cigányok „elosztásának” problémája, hiszen a roma közösségek az ország egész területén, köztársasági hovatartozásra tekintet nélkül, „vad” településeket alakítottak ki. A kereskedelmi háború mellékjelensége, hogy szinte valamennyi kormányzat a jövendő nemzeti önállóságra veszélyesnek tekinti a cigányok letelepedését, és sok helyen erőszakkal kergetik el az ideiglenes „falvak” lakosságát. Könnyen lehet, hogy az egyik köztársaságból a másikba űzött cigányok jelentik az egységes Jugoszlávia gondolatát támogató egyetlen nemzetiséget.

(Belgrád)


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon