Minden családnak jár egy lakás, mondták egykor Jugoszláviában is a kommunisták, s annyit meg is valósítottak jelszavukból, hogy lehetetlenné tették az állampolgároknak egy második lakóhely felépítését. Így például árgus szemmel ügyeltek arra, hogy a hétvégi telkeken álló építmények legjobb esetben is faviskók maradjanak, miközben a lakosság és a „kontár építőmesterek” valóságos (ön)felszabadító partizánharcot folytattak a hivatal ellen.
Ma ismét rendfenntartó erők kíséretében járják a hatóságok az Adria menti hétvégi telkeket, nagy erővel intézkedve egy-egy építmény előtt: „a telket kisajátítjuk” – mondják. Az ok egyszerű: a tulajdonos nem az adott tagköztársaság többségben lévő nemzetiségéhez tartozik. Az országot szétfeszítő nemzeti és nemzetiségi ellentétek immár sajátos „tulajdoni újrarendezésben”, sokak szerint egyszerű fosztogatásban jutnak kifejezésre. Az egyes köztársaságok a jövendőbeli önállóság reményében igyekeznek megszabadulni a későbbiekben gátló tényezőként jelentkező „idegen” elemektől. A szaporodó telekfoglalások azonban csak felszíni epizódját jelentik a Jugoszlávia tagköztársaságai között dúló s mind nagyobb méreteket öltő kereskedelmi háborúnak.
Olajháború kicsiben
A háború még februárban kezdődött, amikor a szerb köztársaság egyik pillanatról a másikra befagyasztotta azoknak az adósságoknak a kifizetését, amellyel az INA horvát állami olajmonopóliumnak tartoztak. A horvátok sem maradtak restek, s egyszerűen elzárták az olajcsapot. Szerbiában rövidesen üzemanyaghiány alakult ki, hosszú sorok kígyóztak a benzinkutak előtt. Ekkor támadt a Slobodan Milosevics körül lévő régi kommunistáknak a kézenfekvő s nagyszerű ötlete: tegyék rá a kezüket az INA szerb „állami területen” lévő 187 töltőállomására. S a kisajátítás egyik napról a másikra meg is történt. A szerb vezetés ezután azzal vélte megoldani a helyzetet, hogy rövid úton kiárusította az egykori „horvát kutakat”. 150 millió dollárt zsebeltek be értük egy nemzetközi konszerntől. Így tanították meg a horvátokat kesztyűbe dudálni, akik „normális” úton szinte semmit sem tehetnek, hiszen a központi kormány egyre tehetetlenebb, bírósághoz fordulniuk pedig ugyancsak értelmetlen.
Aztán nekik is jó ötletük támadt: a horvát területen lévő szerb cégekre különleges telekadót vetettek ki, négyzetméterenként hatvandolláros, majdhogynem megfizethetetlen összegben. S amikor az egyik zadari szerb cég nem fizette meg az adót, a városatyák az összes ottani szerb cég ideiglenes bezárása mellett döntöttek. Egyesek pedig túlbuzgóságukban úgy határoztak, hagyja el a köztársaságot az összes szerb, aki a „szuverén horvát területen” „vikendicát”, hétvégi házat épített. A háború ezzel eszkalálódott, s a hétköznapi élet minden területén terjednek a hasonló maffiamódszerek.
Tankok és cigányok „újraelosztása”
Emellett egyre többször s a legkülönbözőbb területeken vetődik fel, mit lehet kezdeni a központi gazdasággal, s mi legyen az ország közös vagyonával, ha netán – mint sokan remélik – különválnak az egyes köztársaságok: miként lehetne például felosztani az egykor 4 milliárd dollárt kitevő devizatartalékot. Szerbia természetesen a lakosság számarányának megfelelő újraelosztást követel, míg a szlovének, megint csak érthető módon, a nyugati exportból való részesedés mértéket tekintik irányadónak. Hasonló viták tárgya az egykori szocialista néphadsereg is: kihez tartozzék a 2000 páncélos vagy a 455 harci repülő.
A hadsereg esetében ezek a kérdések ma még erősen elméleti jellegűek. Nem így a kisebb ütőerővel rendelkező cigányok „elosztásának” problémája, hiszen a roma közösségek az ország egész területén, köztársasági hovatartozásra tekintet nélkül, „vad” településeket alakítottak ki. A kereskedelmi háború mellékjelensége, hogy szinte valamennyi kormányzat a jövendő nemzeti önállóságra veszélyesnek tekinti a cigányok letelepedését, és sok helyen erőszakkal kergetik el az ideiglenes „falvak” lakosságát. Könnyen lehet, hogy az egyik köztársaságból a másikba űzött cigányok jelentik az egységes Jugoszlávia gondolatát támogató egyetlen nemzetiséget.
(Belgrád)
- Külföld [6]