Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A dolgok összefüggnek: az orosz képviselők mégsem buktatták meg Jelcint; féken tartotta őket a 24 milliárd dolláros segélycsomag kilátása. A gazdaságilag elhibázott és a vártnál jóval költségesebb német egyesülés következtében a német jegybank a kamatláb emelésére kényszerült, s – lévén a márka kulcsvaluta – más jegybankoknak is követnie kellett a példát: a kamatemelést vagy legalábbis az előkészületben lévő kamatleszállítás elhalasztását. Az egyesülés születési hibáinak van még egy következménye: a német közvélemény elpártolása az ECU-tól, a készülő közös európai pénztől. De ez európai ügy, csak közvetve kapcsolódik a témához: a hetek pénzügyi korifeusainak meg az IMF és a Világbank különböző bizottságainak lapzártakor még tartó tanácskozásához.

Nem a washingtoni tanácskozás a fóruma a kereskedelem liberalizálásának, de az amerikai fővárosban napirenden lévő témák további sorsát komolyan alakítja, hogy siker vagy kudarc lesz-e az uruguayi forduló. Bush számára nagyon fontos, hogy most az elnökválasztás előtt kedvében járjon a farmereknek, akik megelégelték, hogy az agyontámogatott nyugat-európai gabona kiszorítja termékeiket a külpiacokról. A CAP, az EK közös agrárpolitikájának módosításáért az amerikai vezetés hajlandó nagy áldozatokat hozni. Kohl kancellár legutóbbi látogatásakor komoly előlegre szánták el magukat, hozzájárultak az addig makacsul elutasított orosz segélyprogramhoz. A Delorsszal, az Európai Közösség Bizottságának vezetőjével folytatott múlt heti tárgyaláson pedig jelezték, hogy átértékelték a jugoszláv-politikájukat. De ezeknek az engedményeknek még nincs ellentétele, és ezért valószínű, hogy – noha épp ezt akarták elkerülni – a hét legfejlettebb ipari ország müncheni csúcsértekezletének a kereskedelemliberalizálási forduló lesz az igazi témája, és nem a nagyszabású kísérlet a volt Szovjetunió gazdaságainak átalakítására.

És ez talán nemcsak időhalogatás lenne, hanem kitérő is. Lelohasztaná az amerikaiak amúgy sem túláradó adakozó kedvét, és hangosabbá tenné azokat a hangokat, amelyek az amerikai–német jó viszony próbakövének tekintett uruguayi forduló kudarca láttán óvnak a sok amerikai számára érzelmileg úgyis nehezen elfogadható németbarátság túlzásba vitelétől.

Gajdart meghívták

A Nemzetközi Valutaalap fölveszi tagjai közé a volt Szovjetunió utódállamait, szám szerint tizenötöt. A Független Államok Közösségének kvótája az IMF-ben 4,75 százalékos lesz, amiből Oroszország 3 százalékkal részesül. A maradék 1,75 százalékon a többiek osztoznak. Oroszország képviselője tagja lesz mind az IMF, mint a Világbank igazgatótanácsának. Ukrajna a Hollandia vezette csoportban helyezkedik el, a balti államok a Svédország, Azerbajdzsán a Belgium vezette csoportban kap helyet.

Igor Gajdar orosz miniszterelnök-helyettes meghívást kapott a tanácskozásra. Neki az volt a dolga, hogy tájékoztasson a reformról, véleményt mondjon a költségvetési szigor enyhítésével, az inflációellenes politika lazulásával kapcsolatban szállongó híresztelésekről. De akár kielégítő volt a magyarázat, akár nem, hivatalosan is jóváhagyták a 24 milliárd dolláros csomagtervet. Egyúttal közölték, hogy visszatartják a készpénzt (a nyár elejére létrejön egy 4 milliárd dolláros hitelkeret és a 6 milliárd dolláros rubelstabilizációs alap), ha lassul, megtorpan az orosz reform.

E figyelmeztetés valójában Jelcin kormányának támogatása; erősítés a parlament és a szemlátomást független jegybank támadásaival szemben, írja az International Herald Tribune. Minden olyan terv, ami növeli a költségvetés deficitjét, és felduzzasztja a forgalomban lévő pénzmennyiséget, kivált, ha ez az életképtelen állami vállalatok megmentéséért történik, konzekvenciákkal járó visszakozásnak minősül – hangoztatta Mulford, az amerikai pénzügyminisztérium nemzetközi ügyekben illetékes államtitkára. „Legyen Oroszországnak hiteles makroökonómiai politikája”; „ne csak programokat gyártsanak: csökkentsék az államháztartás deficitjét a költségvetési kiadások lefaragása és az adók emelése útján” – követelte az IMF ügyvezető igazgatója. Azt is mondta Camdessus: „A Független Államok Közösségének integrálása a világgazdaságba a legnagyobb nemzetközi kihívás a második világháború óta”, s szükségessé teszi, hogy „az ipari államok erősek legyenek”, és hozzák sürgősen tető alá az uruguayi fordulót, már csak azért is, hogy a FÁK „reformországai” bejuttathassák termékeiket a külföldi piacokra.

„A korlátozó tényező”

Az ipari országok erősödését tömérdek nyilatkozat sürgeti, és ezeknek hol megnevezett, hol homályban hagyott első számú címzettje: Németország. A címzett ingerülten szokta fogadni ezeket a nyilatkozatokat. Amikor a szókimondó Mulford a németeknek is odamondott, a Frankfurter Allgemeine Zeitung harapós kommentárt tett közzé. „Igazán lélegzetelállító arcátlanság, hogy a német államháztartás-politikát teszi felelőssé a konjunktúra a nemzetközi gyöngeségért, s eközben a saját – a társadalmi termék 6 százalékára rúgó – államháztartás-problémájukat megoldottnak tekinti… Amerika deficitproblémáját csak egy tekintetben oldották meg: a kutya se törődik vele tizenkét évi tologatás után.”

Vagyis: az amerikaiak jobban teszik, ha hallgatnak, az ő deficitjük nagyobb. Teljesen igaz. De a partnerek mégis főleg a németekre haragszanak: gazdaságaik elsősorban a német gazdasághoz igazodnak. Olajat öntött a tűzre egy új adat: kiderült, hogy márciusban a vártnál nagyobb mértékben nőtt a pénzkibocsátás Németországban, és ez nyilván tovább gerjeszti az inflációt. Az IMF többször felszólította a németeket, csökkentsék az egyesülés előre nem látott (vagy nem bevallott) költségei által felhajtott költségvetési deficitet, de a szakértők nagy része úgy véli, „a túlfeszített német gazdaságnak még az esztendő lejárta után is szüksége lesz a magas kamatok kényszerzubbonyára”. A világgazdasági kilátásokat taglaló IMF-bulletin legutóbbi száma leszögezi: a Bundesbank monetáris politikája „korlátozó tényezője” az európai növekedésnek.

A gondolkodó – és a hivatásos politikusok kasztját gyanakvóan méregető – németek a jegybankot méltatják, és nem elmarasztalják. Emlékeznek rá, hogy a Bundesbank vezetői előre megmondták, hogy a két német állam gazdaságainak egy csapásra megvalósított összeolvasztása káros következményekkel fog járni. Ők különbséget tesznek a Bundesbank és a kormány között; az előbbit nagyra tartják, az utóbbival elégedetlenek.

Az egyesülés negatív következményei elvették a kedvüket az európai egyesüléstől is, főként a leendő közös pénztől. „Az ember azt hinné, hogy e tekintetben épp elég elrettentőek voltak a német újraegyesítés tapasztalatai” – írja valaki az egyik újságnak. „Mit hozott a gazdasági ráció ismételt, durva semibevétele? Inflációs hullámot, éles harcot az elosztás körül, az állam elviselhetetlen eladósodását és a tetejébe példátlan keletnémet–nyugatnémet gyűlölködést.” A levelező idézi a köztársasági elnököt. Von Weizsacker a partnerek iránti gyanakvást avval a megállapítással próbálta eloszlatni, hogy „közülük jó néhány önmegtartóztatóbb pénzügyi politikát folytatott Németországnál”. „Remek” – írja az epés levélíró. „A Bundesbankra tolják az inflációt, amiért egyedül a kormány a felelős, és ráadásul még példaként állítanak elébük más jegybankokat. Ezzel elérkeztünk a lényeghez: a külföldi kritika nem a kormány inflációs politikáját veszi célba, hanem a Bundesbank politikáját, amelynek célja a stabilitás megőrzése.”

Rossz ómen

Egyesek rossz ómennek tekintik, hogy a finom szimatú Genscher épp ezt a kül- és belpolitikai szempontból egyaránt kényes, több vereséget, mint győzelmet ígérő pillanatot választotta a távozásra. Valószínűleg nincs igazuk. Lehet, hogy a tizennyolc éve szolgáló külügyminiszter lemondásába belejátszottak efféle meggondolások is, összefonódva a korából és közismerten megrongált egészségi állapotából fakadó kifáradással. Még az is lehet, hogy a távozásban valamiféle távoli szerepet játszhattak a mind kellemetlenebbé váló mérgesgáz- és fegyvereladási bonyodalmak, de az a leghihetőbb, hogy a leköszönés számos ok együttesével magyarázható. Ezek közül alkalmasint a legfőbb, hogy Genscher az egyesülés előtti, a gazdasági felemelkedést a korlátozott szuverenitás körülményei közt megvalósító korszaknak volt a reprezentánsa. Amikor Hermész, a közvetítő és alkudozó, az utazó és hírt vivő görög isten jegyében kellett külpolitikát csinálni. Az egyesülés kimunkálásában még fontos feladatokat teljesített, de az egyesülés után nem ismételte meg a szokott bravúrokat. Az Öböl-háborúval kapcsolatban hibák sorozatát követte el, és az elkövetett hibák kijavításának szándéka tőle szokatlan erőszakosságokra késztette, s mindenféle különutakra terelte. Követni fogja Kohl? Kétségtelen, hogy a gyengülő pozícióban lévő kancellár helyzete a tekintélyes Genscher kiválásával tovább gyengül. De a kérdés maradjon kérdés. Olyan kérdés, ami sokfelé fölmerült.

Mindenesetre bizonyos, hogy Genscher nyugdíját már nem fogja csökkenteni Kohl gesztusa: a miniszteri fizetések csökkentése öt százalékkal. És az is bizonyos, hogy az új bérekről tárgyaló szakszervezeteket sem hatotta meg a kancellár intézkedése. Már csak azért sem, mert azt hiszik, az ő keze volt benne abban, hogy az egyeztetőbizottság ajánlotta béremelést a Közalkalmazottak Szakszervezete elfogadta, az állam, a munkaadó elvetette. A válasz: sztrájk, amit hamarosan követ a vasasok sztrájkja. A szakszervezeti emberek szerint a kancellár akarja a sztrájkot: a munkabeszüntetéseket óhajtja felelőssé tenni a gazdaság bajaiért.

Amelyekkel bízvást együtt lehetne élni, ha az érdekeltek nem szoktak volna hozzá a „szabályhoz”, hogy évről évre jobb lesz. De ehhez szoktak hozzá, és most fel vannak háborodva, hogy évente 180 milliárdot kell a gazdaság vérkeringéséből kivonni és elkülöníteni az ország keleti fele, az „új tartományok” számára. Különösen, hogy már dereng: ez így fog menni tíz évig, sőt, a pesszimisták szerint húszig is. Takarékosság, ez az idők szava. E mögött a jelszó mögött ott van először Nyugat és Kelet érdekkonfliktusa, és másodszor a Nyugat belső ellentéte. A nyugatnémetek sajnálják a (jórészt általuk tönkretett) keletiektől a pénzt, és közben azon marakodnak, hogy ezt a nagyon nem szívesen adott pénzt kitől vegyék el.

Felszállt a kísérleti ballon: a betegállomány első három napján nem adnak táppénzt. Ezt le kellett venni a napirendről. De jönnek az újabb próbálkozások a szociális juttatások csökkentésére, a terhek növelésére. Nem egyenlően; a munkavállalók a fő kárvallottak.

Az újságok arról cikkeznek, hogy fel kell függeszteni a presztízskiadásokat; még idejekorán le kell mondani a kétezerben tartandó világkiállítást, a berlini olimpiát és kormányhivatalok átköltöztetését Bonnból az ismét fővárossá előléptetett Berlinbe.

• Külföld