Skip to main content

A nemzethaláltól a ginekológiai autóbuszig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Adalékok a balkáni nácizmus fejlődéstörténetéhez)


Mirko Kovac már régen elhagyta Szerbiát, miként elvbarátai közül is igen sokan. Emlékszem, 1991 nyarán, temerini múzeummentő sztrájkunk idején táviratban köszöntötte és buzdította a már vagy egy hete a múzeum bejáratánál „ülő” magyarokat. Ennek akkor példátlanul nagy erkölcsi jelentősége volt. Mindenki, tehát a hatalmon levők is tudták: Mirko Kovac az egyik legjelentősebb kortárs író az akkor még „nagy” Jugoszláviában.

Én az elveihez hű, tántoríthatatlan demokratát is tiszteltem benne. A kevés tisztán látó értelmiségiek egyike volt és maradt, s nem véletlenül éppen neki verték be Seselj radikálisai az írók közül elsőként a fejét, pedig akkor még háború sem volt. Ami persze nem igaz, hiszen a háború akkor kezdődött, amikor Pristinában a szerb rendőrség egységei belelőttek a tüntető albán egyetemistákba, 1981-ben.

Nem ember, ha nem szerb

Bevezetés a háborúba című írásában (Beszélő, IV. évf. 31. sz.) Mirko Kovac semmi olyat nem állít, amit mi a Vajdaságban már réges-rég nem érzékeltünk volna. Mégis jó, hogy kimondja ítéletét:

„A történészek és más tudós emberek talán már kihüvelyezték valamelyest a szörnyű háború okait, az újságírók rögzítették az eseményeket, a kamerák felvették a rombolás képeit, mégsem árt, ha emlékezetünkbe idézzük a háború kezdete előtti pillanatot, azt a feszült várakozó légkört, amit a szerb politika gerjesztett azzal, hogy bevetette a »veszélyeztetettség« meg a »fenyegetettség« hírhedt eszméit. A hangulatteremtés mesterei azok az irodalmárok voltak, akik akkoriban minden este tiltakozó gyűléseket szerveztek a Francuska 7.-ben (a szerb írószövetség székháza Belgrádban). A fő téma itt a knini szerbek fenyegetettsége volt, akikre »olyan sors vár, mint a kazárokra«, kiveszés, asszimiláció, kitelepítés stb.”

A Mirko Kovac által akkor hallott hasonlat nyilván nem lehet véletlen: a Kazár szótár szerzője, Milorad Pavic akkoriban már meghirdette a maga neobizantizmusát, szemben a miszticizmusra érzéketlen, racionalista Nyugattal. Ez természetesen nem Pavic irodalmi értékeit, csupán politikai nézeteit minősíti, hiszen Dosztojevszkijt sem nagyorosz nacionalizmusa és érzékelhető pánszlávizmusa miatt szeretjük.

A kihalás és a veszélyeztetettség gondolata gyakran járt együtt a nyugati értékrend s azon belül is az individualizmus elutasításával, s ezzel szinte egy időben a Jugoszláv Néphadsereg hathatós támogatásával megkezdődött a krajinai fegyverraktárak „kirablása” és az első szerb álkatonai alakulatok felfegyverzése „a fegyvertelen szerb nép” propagandisztikus szólamával leplezetten.

A „nemzet atyja”, Dobrica Cosic világosan kifejti, miért káros a szerbség jövője szempontjából az individualizmus: „Kizárólag a nagy nemzetek körében tehet szert jelentőségre az emberi személyiség, az egyes ember. A kis nemzeteknek ez nem lehetséges a nemzet mítoszai és tabui folytán. A kis nemzetek esetében egyedül a nemzet lehet naggyá. A kis nemzeteknél az első erkölcsi kötelesség az egyes embert alárendelni a közösségnek, a népnek, az államnak. A szerb az az ember, aki nem ember, ha nem szerb, ha nincs nemzettudata – akár dicsőítse, akár káromolja nemzetét.” Mi más ez, ha nem a montesquieu-i aforizma tartalmi megfordítása?

Vatikán és Komintern

Egyébként Cosic az, aki az elsők egyikeként fogalmazza meg a Vatikán és a Komintern jugoszláv- és szerbellenes összeesküvésének gondolatát is. Az ötlet lényegében az orosz pravoszlávia eszköztárából került át a Balkánra, az elmúlt években azonban igen nagy karriert futott be. Cosic követői a napi politika kívánalmainak megfelelően az alapgondolatot új elemekkel gazdagították: Bosznia kapcsán immár nem egyszerűen a Vatikán–Komintern-tengelyről szokás beszélni (ebben az irracionális gondolatmenetben teljesen mellékes, hogy a Komintern már rég halott), de hozzácsapják Szaúd-Arábiát, Iránt vagy úgy általában az iszlámot is. Olykor, noha az előbbieknél ritkábban, az összeesküvők között megjelennek a szabadkőművesek és a zsidók is. A belgrádi propaganda kifőzdéiben gyakran csemegéznek a moszkvai szélsőjobboldal ideológiai hulladékaiból, de úgy általában a szlavofil és a pánszláv eszmetörténeti hagyatékból is.

Apropó, orosz szélsőjobb: Limonov úr gyakori vendége volt Belgrádnak, sőt Paléban is tiszteletét tette, ahol Karadzic kíséretében – nyilván udvariasságból – néhány lövést adott le a muzulmán Szarajevóra!

És ha már a lövöldözésnél tartunk, a boszniai szerb lapok egyikében, a Vojska Krajinében Momo Kapor nacionalista ideológus és népszerű bulvárszerző felsorolja azokat az irodalmár vitézeket, akik ténylegesen, nem csupán ideologice pusztítják a muzulmánokat Bosznia-Hercegovinában. Zika Lazic, Nebojsa Jevric, Momcilo Selic, Dragos Kalajic, Rajkó Petrov Nogo és – Gojko Djogo szerepel a Kapor által bevallottan teljességre nem törekvő névsorban. Az a Gojko Djogo, akihez, amikor 1983-ban a börtönben ült egyik verseskötetéért. Tolnai Ottó írt verset az Új Symposionban. De hát hol van már a tavalyi hó? Az 1968-as nemzedék szerb ellenzéki értelmiségijei szinte kivétel nélkül felzárkóztak a szerb nacionalizmus enyhébb vagy radikálisabb pártjához, mozgalmához.

Nem szövetség, azonosulás

Megértem Mirko Kovac elkeseredését, hiszen a példák sokaságával tudnám magam is illusztrálni alábbi szavait:

„Akkoriban tagja voltam a szerb PEN Klub vezetőségének, mert még hittem abban, hogy ha más nem is, ők tenni fognak valamit a demokratikus elvek és szabadságjogok védelmében, és szembeszállnak a bontakozó szerb nácizmussal, akkor léptem ki, amikor… Perisic, ez az arc és művek nélküli ember, a Knjizevne Novine főszerkesztője került a PEN Klub elnöki székébe. Később a Demokrata Párt központi választmányának is tagja lett, ahol a Szerbián kívüli szerbekkel való kapcsolatok felelősévé tették. Egész sor disznóságot követett el, mire az is kiderült róla, hogy ezredesi, ha nem magasabb katonai rangot visel. Valamikor 1991 nyarán ez a rangos személyiség eltűnt a közéletből. Nem hagyott űrt maga után, senkinek sem hiányzott, mégis mindenféle mesék kezdtek keringeni róla Belgrádban. Hogy Karadzic közeli barátja és a knini banditák cimborája volt, hogy mint katonatiszt részt vesz a haditervek kidolgozásában, és most valamilyen búvóhelyre húzódott vissza. (…) Mile Perisic egyszer csak előbukkant, az úgynevezett régi Jugoszlávia kormányának tájékoztatási minisztere lett, és a jugoszláv küldöttség tagjaként még a londoni konferenciára is eljutott.”

Tegyem hozzá, mert erről Mirko Kovac nem értesült még, hogy azóta Perisic a Demokrata Párt listáján – Várady Tibor mellett másodikként – bejutott a legújabb összetételű szövetségi parlamentbe. Mindezt azért idéztem ilyen hosszan, hogy lássuk a mai szerb értelmiség érzelmi és szellemi beállítódottságát, többségük elkötelezettségét a nacionalizmus iránt.

De példaként említhetnénk a Praxiskör belgrádi filozófusainak többségét is: Mihailo Markovic ma Milosevic pártjának főideológusa, a párt egyik alelnöke, Svetozar Stojanovic Cosic elnöki tanácsadójaként kompromittálta magát, Ljubomir Tadic hol Milosevic támogatójaként, hol bírálójaként, de többször letette a maga nagynemzeti obulusát. Végül is igaza lett a zágrábi Predrag Matvejevicnek, aki a hetvenes évek politikai tapasztalatai után évekkel ezelőtt azt mondta, hogy a szerb demokratikus ellenzék skrupulusok nélkül hajlandó kompromisszumot kötni a nacionalistákkal, nem vetve számot a következményekkel. Sajnos azt kell mondanom, a baj ettől sokkal súlyosabb: itt többé már nem puszta szövetségről, de azonosulásról van szó.

Azon recept szerint, ahogyan azt Cosic megfogalmazta: „A kis nemzeteknél az első erkölcsi kötelesség az egyes embert alárendelni a közösségnek, a népnek, az államnak.”

Fajfenntartó minisztérium

Ebben a világban nincs helye az olyan szerbnek, aki a nemzeti kérdésben másként gondolkodik. Veselin Djuretic, az ismert történész ezt úgy fejezte ki, hogy a legsötétebb szerbellenes gonosztevők a Vatikán, a Komintern, a Nyugat, valamint a fentiek ügynökei, akik beférkőztek a szerbek közé, úgymint „a szerb söpredék”, „a gyökértelen kozmopoliták”, „a hazai idegenek”, „a külföldi és belföldi antiszerbek”, és „az intellektuel gyomok”. Djuretic szerint a szerb népnek katarzisra van szüksége, és ez a katarzis lesz a szerb főnix feltámadása. Eközben nem szabad más népek érdekeit figyelembe venni, egyébként is „össz-szláv fordulópont” előtt állunk, és nincs messze a pillanat, amikor a pravoszláv népek az oroszokkal az élen föllázadnak a Nyugat ellen.

Innen már nem volt nehéz visszanyúlni a szerb jobboldali populizmus bizonyos háború előtti hagyományaihoz sem: megjelent a propaganda fogalomtárában a szerb nép mint „a jeruzsálemi szentség” őrzője, „a szerb mint kiválasztott, mennyei nép”, az istengyilkos gonoszokkal szembeni utolsó sziget, sőt a szerb nép mint Atlantisz tényleges örököse képzet is. Ez utóbbit egy különcködéseiről ismert, mostanság igen népszerű, neoszürrealista festő, Milic od Macve hintette el a szerb köztudatban, talán a dél-amerikai jobboldali populizmus brazil reprezentánsának, Selgadónak a nyomán, aki az Atlantisz-mítoszt Latin-Amerikára vonatkoztatta. Ugyanezt Milic od Macve immár nem csupán a szláv népekre, de általában az indoeurópaiakra kívánja átértelmezni. Gondolatmenetében – ha ilyenje egyáltalán van – a szerb nemzet az indoeurópai népek „köldöke”. Mindez, őrültsége fölötti elképedésünk mellett, legföljebb humorérzékünket inspirálná, ha nem láttuk volna Vukovárt, Szarajevót, Mosztárt…

Éppen ezért nem tudunk már nevetni annak a hírnek a hallatán sem, hogy Milic úr a boszniai szerbek napilapjában bejelentette, hamarosan megalakítják a boszniai szerbek fajfenntartó minisztériumát. Az egzaltált festő (érdekes: Adolf is az volt) bejelentette:

„Én mint az első szerb szaporítási minisztérium minisztere megígérem, hogy minden lakótelepre behajtom a ginekológiai autóbuszt, és aki erre képes lesz, annak kilenc hónapon belül szülnie kell, vagy pedig átadjuk az emirátusokból származó modzsaheddineknek, termékenyítsék meg azok, ha nem akar a szerbektől megtermékenyülni.”














































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon