Mirko Kovac már régen elhagyta Szerbiát, miként elvbarátai közül is igen sokan. Emlékszem, 1991 nyarán, temerini múzeummentő sztrájkunk idején táviratban köszöntötte és buzdította a már vagy egy hete a múzeum bejáratánál „ülő” magyarokat. Ennek akkor példátlanul nagy erkölcsi jelentősége volt. Mindenki, tehát a hatalmon levők is tudták: Mirko Kovac az egyik legjelentősebb kortárs író az akkor még „nagy” Jugoszláviában.
Én az elveihez hű, tántoríthatatlan demokratát is tiszteltem benne. A kevés tisztán látó értelmiségiek egyike volt és maradt, s nem véletlenül éppen neki verték be Seselj radikálisai az írók közül elsőként a fejét, pedig akkor még háború sem volt. Ami persze nem igaz, hiszen a háború akkor kezdődött, amikor Pristinában a szerb rendőrség egységei belelőttek a tüntető albán egyetemistákba, 1981-ben.
Nem ember, ha nem szerb
Bevezetés a háborúba című írásában (Beszélő, IV. évf. 31. sz.) Mirko Kovac semmi olyat nem állít, amit mi a Vajdaságban már réges-rég nem érzékeltünk volna. Mégis jó, hogy kimondja ítéletét:
„A történészek és más tudós emberek talán már kihüvelyezték valamelyest a szörnyű háború okait, az újságírók rögzítették az eseményeket, a kamerák felvették a rombolás képeit, mégsem árt, ha emlékezetünkbe idézzük a háború kezdete előtti pillanatot, azt a feszült várakozó légkört, amit a szerb politika gerjesztett azzal, hogy bevetette a »veszélyeztetettség« meg a »fenyegetettség« hírhedt eszméit. A hangulatteremtés mesterei azok az irodalmárok voltak, akik akkoriban minden este tiltakozó gyűléseket szerveztek a Francuska 7.-ben (a szerb írószövetség székháza Belgrádban). A fő téma itt a knini szerbek fenyegetettsége volt, akikre »olyan sors vár, mint a kazárokra«, kiveszés, asszimiláció, kitelepítés stb.”
A Mirko Kovac által akkor hallott hasonlat nyilván nem lehet véletlen: a Kazár szótár szerzője, Milorad Pavic akkoriban már meghirdette a maga neobizantizmusát, szemben a miszticizmusra érzéketlen, racionalista Nyugattal. Ez természetesen nem Pavic irodalmi értékeit, csupán politikai nézeteit minősíti, hiszen Dosztojevszkijt sem nagyorosz nacionalizmusa és érzékelhető pánszlávizmusa miatt szeretjük.
A kihalás és a veszélyeztetettség gondolata gyakran járt együtt a nyugati értékrend s azon belül is az individualizmus elutasításával, s ezzel szinte egy időben a Jugoszláv Néphadsereg hathatós támogatásával megkezdődött a krajinai fegyverraktárak „kirablása” és az első szerb álkatonai alakulatok felfegyverzése „a fegyvertelen szerb nép” propagandisztikus szólamával leplezetten.
A „nemzet atyja”, Dobrica Cosic világosan kifejti, miért káros a szerbség jövője szempontjából az individualizmus: „Kizárólag a nagy nemzetek körében tehet szert jelentőségre az emberi személyiség, az egyes ember. A kis nemzeteknek ez nem lehetséges a nemzet mítoszai és tabui folytán. A kis nemzetek esetében egyedül a nemzet lehet naggyá. A kis nemzeteknél az első erkölcsi kötelesség az egyes embert alárendelni a közösségnek, a népnek, az államnak. A szerb az az ember, aki nem ember, ha nem szerb, ha nincs nemzettudata – akár dicsőítse, akár káromolja nemzetét.” Mi más ez, ha nem a montesquieu-i aforizma tartalmi megfordítása?
Vatikán és Komintern
Egyébként Cosic az, aki az elsők egyikeként fogalmazza meg a Vatikán és a Komintern jugoszláv- és szerbellenes összeesküvésének gondolatát is. Az ötlet lényegében az orosz pravoszlávia eszköztárából került át a Balkánra, az elmúlt években azonban igen nagy karriert futott be. Cosic követői a napi politika kívánalmainak megfelelően az alapgondolatot új elemekkel gazdagították: Bosznia kapcsán immár nem egyszerűen a Vatikán–Komintern-tengelyről szokás beszélni (ebben az irracionális gondolatmenetben teljesen mellékes, hogy a Komintern már rég halott), de hozzácsapják Szaúd-Arábiát, Iránt vagy úgy általában az iszlámot is. Olykor, noha az előbbieknél ritkábban, az összeesküvők között megjelennek a szabadkőművesek és a zsidók is. A belgrádi propaganda kifőzdéiben gyakran csemegéznek a moszkvai szélsőjobboldal ideológiai hulladékaiból, de úgy általában a szlavofil és a pánszláv eszmetörténeti hagyatékból is.
Apropó, orosz szélsőjobb: Limonov úr gyakori vendége volt Belgrádnak, sőt Paléban is tiszteletét tette, ahol Karadzic kíséretében – nyilván udvariasságból – néhány lövést adott le a muzulmán Szarajevóra!
És ha már a lövöldözésnél tartunk, a boszniai szerb lapok egyikében, a Vojska Krajinében Momo Kapor nacionalista ideológus és népszerű bulvárszerző felsorolja azokat az irodalmár vitézeket, akik ténylegesen, nem csupán ideologice pusztítják a muzulmánokat Bosznia-Hercegovinában. Zika Lazic, Nebojsa Jevric, Momcilo Selic, Dragos Kalajic, Rajkó Petrov Nogo és – Gojko Djogo szerepel a Kapor által bevallottan teljességre nem törekvő névsorban. Az a Gojko Djogo, akihez, amikor 1983-ban a börtönben ült egyik verseskötetéért. Tolnai Ottó írt verset az Új Symposionban. De hát hol van már a tavalyi hó? Az 1968-as nemzedék szerb ellenzéki értelmiségijei szinte kivétel nélkül felzárkóztak a szerb nacionalizmus enyhébb vagy radikálisabb pártjához, mozgalmához.
Nem szövetség, azonosulás
Megértem Mirko Kovac elkeseredését, hiszen a példák sokaságával tudnám magam is illusztrálni alábbi szavait:
„Akkoriban tagja voltam a szerb PEN Klub vezetőségének, mert még hittem abban, hogy ha más nem is, ők tenni fognak valamit a demokratikus elvek és szabadságjogok védelmében, és szembeszállnak a bontakozó szerb nácizmussal, akkor léptem ki, amikor… Perisic, ez az arc és művek nélküli ember, a Knjizevne Novine főszerkesztője került a PEN Klub elnöki székébe. Később a Demokrata Párt központi választmányának is tagja lett, ahol a Szerbián kívüli szerbekkel való kapcsolatok felelősévé tették. Egész sor disznóságot követett el, mire az is kiderült róla, hogy ezredesi, ha nem magasabb katonai rangot visel. Valamikor 1991 nyarán ez a rangos személyiség eltűnt a közéletből. Nem hagyott űrt maga után, senkinek sem hiányzott, mégis mindenféle mesék kezdtek keringeni róla Belgrádban. Hogy Karadzic közeli barátja és a knini banditák cimborája volt, hogy mint katonatiszt részt vesz a haditervek kidolgozásában, és most valamilyen búvóhelyre húzódott vissza. (…) Mile Perisic egyszer csak előbukkant, az úgynevezett régi Jugoszlávia kormányának tájékoztatási minisztere lett, és a jugoszláv küldöttség tagjaként még a londoni konferenciára is eljutott.”
Tegyem hozzá, mert erről Mirko Kovac nem értesült még, hogy azóta Perisic a Demokrata Párt listáján – Várady Tibor mellett másodikként – bejutott a legújabb összetételű szövetségi parlamentbe. Mindezt azért idéztem ilyen hosszan, hogy lássuk a mai szerb értelmiség érzelmi és szellemi beállítódottságát, többségük elkötelezettségét a nacionalizmus iránt.
De példaként említhetnénk a Praxiskör belgrádi filozófusainak többségét is: Mihailo Markovic ma Milosevic pártjának főideológusa, a párt egyik alelnöke, Svetozar Stojanovic Cosic elnöki tanácsadójaként kompromittálta magát, Ljubomir Tadic hol Milosevic támogatójaként, hol bírálójaként, de többször letette a maga nagynemzeti obulusát. Végül is igaza lett a zágrábi Predrag Matvejevicnek, aki a hetvenes évek politikai tapasztalatai után évekkel ezelőtt azt mondta, hogy a szerb demokratikus ellenzék skrupulusok nélkül hajlandó kompromisszumot kötni a nacionalistákkal, nem vetve számot a következményekkel. Sajnos azt kell mondanom, a baj ettől sokkal súlyosabb: itt többé már nem puszta szövetségről, de azonosulásról van szó.
Azon recept szerint, ahogyan azt Cosic megfogalmazta: „A kis nemzeteknél az első erkölcsi kötelesség az egyes embert alárendelni a közösségnek, a népnek, az államnak.”
Fajfenntartó minisztérium
Ebben a világban nincs helye az olyan szerbnek, aki a nemzeti kérdésben másként gondolkodik. Veselin Djuretic, az ismert történész ezt úgy fejezte ki, hogy a legsötétebb szerbellenes gonosztevők a Vatikán, a Komintern, a Nyugat, valamint a fentiek ügynökei, akik beférkőztek a szerbek közé, úgymint „a szerb söpredék”, „a gyökértelen kozmopoliták”, „a hazai idegenek”, „a külföldi és belföldi antiszerbek”, és „az intellektuel gyomok”. Djuretic szerint a szerb népnek katarzisra van szüksége, és ez a katarzis lesz a szerb főnix feltámadása. Eközben nem szabad más népek érdekeit figyelembe venni, egyébként is „össz-szláv fordulópont” előtt állunk, és nincs messze a pillanat, amikor a pravoszláv népek az oroszokkal az élen föllázadnak a Nyugat ellen.
Innen már nem volt nehéz visszanyúlni a szerb jobboldali populizmus bizonyos háború előtti hagyományaihoz sem: megjelent a propaganda fogalomtárában a szerb nép mint „a jeruzsálemi szentség” őrzője, „a szerb mint kiválasztott, mennyei nép”, az istengyilkos gonoszokkal szembeni utolsó sziget, sőt a szerb nép mint Atlantisz tényleges örököse képzet is. Ez utóbbit egy különcködéseiről ismert, mostanság igen népszerű, neoszürrealista festő, Milic od Macve hintette el a szerb köztudatban, talán a dél-amerikai jobboldali populizmus brazil reprezentánsának, Selgadónak a nyomán, aki az Atlantisz-mítoszt Latin-Amerikára vonatkoztatta. Ugyanezt Milic od Macve immár nem csupán a szláv népekre, de általában az indoeurópaiakra kívánja átértelmezni. Gondolatmenetében – ha ilyenje egyáltalán van – a szerb nemzet az indoeurópai népek „köldöke”. Mindez, őrültsége fölötti elképedésünk mellett, legföljebb humorérzékünket inspirálná, ha nem láttuk volna Vukovárt, Szarajevót, Mosztárt…
Éppen ezért nem tudunk már nevetni annak a hírnek a hallatán sem, hogy Milic úr a boszniai szerbek napilapjában bejelentette, hamarosan megalakítják a boszniai szerbek fajfenntartó minisztériumát. Az egzaltált festő (érdekes: Adolf is az volt) bejelentette:
„Én mint az első szerb szaporítási minisztérium minisztere megígérem, hogy minden lakótelepre behajtom a ginekológiai autóbuszt, és aki erre képes lesz, annak kilenc hónapon belül szülnie kell, vagy pedig átadjuk az emirátusokból származó modzsaheddineknek, termékenyítsék meg azok, ha nem akar a szerbektől megtermékenyülni.”
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]