Skip to main content

Újabb boszorkányüldözés?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Szőcs Géza: A Neptun-gate hátteréről


A most kirobbant konfliktus teljesen törvényszerűen következik az erdélyi magyarság sajátos politikai képviseletéből. Egyedülálló teljesítmény stabil politikai alakulatot teremteni egy rendkívül instabil térségben – s az erdélyi magyarság saját akaratából alakította ki az RMDSZ által képviselt egypártrendszert –, ám ezért rendkívül nagy árat kellett fizetnie.


A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Tájékoztatási Szolgálata szerint Tokay György, Frunda György és Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselői amerikai közvetítéssel „négy menetben lezajlott titkos tárgyalássorozatot” folytattak a román kormány tisztviselőivel. „Titkos tárgyalásaikról nevezettek sem a közvéleményt, sem az RMDSZ vezetőségét nem tájékoztatták. (…) Tőkés László tiszteletbeli elnök április óta két folyamodványban kért magyarázatot, és követelte e titkos tárgyalásokra vonatkozó meg nem erősített hírek és állítások tisztázását – ez elől az érintettek következetesen elzárkóztak, sőt a bizonyítékok ellenére a marosvásárhelyi Szövetségi Képviselők Tanácsa sem foglalt állást a kérdésben.”

Árulás?!

Amit a tájékoztató csak sugall, azt az Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű – a Tőkés-vonal kemény magját tömörítő – RMDSZ-platform állásfoglalása világosan ki is mondja: „Aki legitim felhatalmazás nélkül – és titokban – egyezkedik, az árulást követ el.” S a romániai magyar napi- és hetilapok – alig egy-két kivétellel – siettek is átvenni ezeket a minősítéseket…

A romániai magyar olvasó, aki korábbi ténykedéseik alapján Tokayt, Frundát, Borbélyt a romániai magyarság érdekeinek következetes védelmezőiként ismerhette meg, nem tudta, mihez kezdjen ezekkel az indulatokkal… A köztudatban ugyanis az élt, hogy Tokay György a román parlamentben, a Román Televízió nyilvánossága előtt, a Hargita–Kovászna-hisztéria csúcspontján keményen és határozottan utasította vissza a kollektív bűnösség, a románellenes atrocitások vádját, s köztudomásúak azok az erőfeszítések is, melyeket Frunda György tett a méltatlanul elítélt Cseresnyés Pál érdekében.

Nem vág egybe az említett „tájékoztató” értesüléseivel az RMDSZ elnökének nyilatkozata sem: Markó Béla ugyanis cáfolta 1. hogy a tárgyalások titkosak lettek volna; 2. hogy az RMDSZ nem tudott róla; 3. hogy azokon valamiféle hivatalos megállapodás született. Az MTI bukaresti tudósítójának adott nyilatkozatában világosan kimondja: „A Neptun fürdői találkozó magánjellegű volt, hiszen akik ott voltak, tudtommal semmiféle mandátumot nem kaptak azoktól az intézményektől vagy szervezetektől, melyeknek tagjai. Az RMDSZ-politikusok szintén magánszemélyként voltak jelen, az RMDSZ vezetőségétől megbízásuk nem volt.” Érdemes egy pillantást vetni a Neptun fürdői találkozó résztvevőinek nyilatkozataira is (a velük készült interjú részleteit l. keretes anyagunkban), ami – ha az árulás, a hatalommal való paktálás vádját nem is igazolja, mégiscsak segíthet a tájékoztató aggodalmait megérteni.

A „radikalizmus” válsága

Tőkés László az utóbbi időben több beszédében is kifejtette: a román ellenzékkel mindenben egyezségre lehet jutni – kivéve a kisebbségi kérdést. És most jön három magyar parlamenti képviselő, aki nem az ellenzékkel, hanem magával a kormánnyal jut bizonyos vonatkozásokban „egyezségre”. Még a magyar nyelvű helységnév-táblák kérdése is komolyan szóba kerül. És bár a romániai magyar sajtó az elért eredményeket megpróbálja bagatellizálni, kétségtelen, ahogy azok a mai helyzetben – az Európa Tanácsba bejutott Szlovákia esete bizonyság rá – jelentősek lennének. S ha a célok egy (erősen) nacionalista kormánnyal való tárgyalások révén elérhetőek, mit lehetne elérni az ellenzékkel való következetes együttműködés révén? Tőkés László helyzetértékelése a tárgyalások fényében nagyon könnyen tévesnek mutatkozhat. S ez az, ami a királyhágó-melléki tájékoztatót kemény fellépésre készteti. Mikor ugyanis a sajtó a három képviselő megbélyegzését, sőt félreállítását követeli, voltaképpen Tőkés László politikai ellenfeleivel szeretne leszámolni, még akkor is, ha az esetleg a romániai magyarság kárára történne. S ez érthető, hiszen a püspök úr és hívei el sem tudják képzelni, hogy ne az általuk képviselt politikai alternatíva lenne az egyetlen és igazán üdvözítő…

Csak tájékozatlanság?

Miközben a PER képviselői valóban a békességért fáradoznak, a megbeszélésekre becsöppent két amerikai újságíró, illetve tudósító a szükséges tényismeret és tájékozatlanság következtében szinte tálcán kínálja Tőkés László számára a Tokayék elleni harchoz szükséges muníciót.

David B. Ottoway (Washington Post) és David Binder (New York Times International) tudósításai valóban titkos tárgyalásokról, egyezményekről beszélnek, s az elért (tényleges) eredményeket a román propaganda szája íze szerint tálalva nagy előrelépésnek tüntetik fel a romániai magyarság helyzetének rendezésében, bár maguk a résztvevők is csupán viszonylagosaknak minősítik őket. Binder úr egyhelyütt ráadásul azt állítja, hogy: „Magyar oldalon is létezik egy szélsőséges elem: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amely nem is csinál titkot abból, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását óhajtja, úgy, amint az az első világháború előtt volt.”

Ezt a képtelenséget a július 21-i számban megjelent hibaigazítás sem moshatja le az RMDSZ-ről, már csak azért sem, mivel a hibaigazításban is az áll: nem az RMDSZ „kéri a Románia részét képező Erdély Magyarországhoz való csatolását: azt némely budapesti szövetségese teszi”. Az, hogy az RMDSZ-nek bizonyíthatóan egyetlen magyarországi irredenta erővel nincs semmiféle kapcsolata, ezt legfeljebb az RMDSZ bizonyos személyiségeiről lehetne feltételezni – de nem tényszerűen igazolni! –, nos, ez a jelek szerint New Yorkban senkit nem érdekel.

Ezek a szubjektíve (talán) jóhiszemű újságcikkek azonban hihető alapot teremthetnek az árulás, a hatalommal való lepaktálás, a politikai asszimilációs törekvés vádjainak megfogalmazásához: a boszorkányüldözéshez. Hasonló eset tanúi lehettünk az RMDSZ legutóbbi kongresszusa táján is: miután a Tőkés László püspök ellen támadó romániai magyarok erőtlen kis csoportját nemzetárulóként, politikai asszimilánsként sikerült félreállítani, azóta sem Cs. Gyímesi Éva, sem Bányai Péter, sem Szilágyi N. Sándor nincs jelen a nyilvánosságban.

Sokan vélik úgy: e vádak következtében az RMDSZ újabb három tekintélyes politikusát veszítheti el, akik a politika módszereivel, az adott helyzetben lehetséges kompromisszumok megkötésével – nem pedig nemzeti, ideológiai alapon – próbálják érdekeinket érvényesíteni… Nem alaptalan aggály az sem, hogy az RMDSZ ráadásul a romániai helyzet legjobb amerikai ismerőjévé váló, tekintélyes PER-szakemberek előtt is gyanúba keveri magát: mintha valóban nem lenne idegen tőle a hajlíthatatlan és türelmetlen nacionalizmus.

(Sepsiszentgyörgy)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon