Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

Romániában az elmúlt három esztendőben szinte menetrendszerűekké váltak a cigányellenes atrocitások. A cigány szervezetek több mint száz lincselést tartanak számon, s mint állítják, ezeknek csupán töredéke jutott az országos nyilvánosság tudomására.

A kiindulópont minden esetben ugyanaz: egy cigány meggyilkol egy többségit. Az érintett közösség a bűntényt az egész közösség elleni támadásként, nem csupán egyetlen egyén ellen elkövetett cselekményként értelmezi, s a rendfenntartó szervek passzív rokonszenvétől övezve beindul a mindenki által „igazságosnak” tekintett önbíráskodás. A tettest meglincselik, a „cigányok” házait egyfajta törzsi szertartás keretében „felégetik”, s minden esetben kemény szóval kimondatik: cigánynak nincs többé keresnivalója a faluban.

A sajtó szót ad az érintett feleknek, ám többnyire ugyanazok a szólamok ismétlődnek: 1. A lincselők önvédelemből cselekedtek. 2. A többségi etnikum toleráns. 3. A rendőrség bűnösen elnéző a cigány bűnözéssel szemben. 4. A cigánysággal képtelenség együtt élni stb. stb.

A patetikus nyilatkozatokat azonban a tv-néző számára meghökkentő képsorok festik alá. A kiégett házak soha nem cigányputrik, hanem – helyi vonatkozásban – impozáns lakóházak romjai. A közösségi „igazságérzet” céltáblái szemmel láthatóan jómódú, sőt a település legjobb anyagi helyzetű rétegéhez tartozó állampolgárok. Ez azonban nem sokakat érdekel. A jobboldali sajtó mindeközben Antonescu tábornokot bírálja, mert az egyébkor nemzeti hősnek számító hadfi annak idején elügyetlenkedte a cigány holocaustot. A kormánypárti sajtó sajnálkozik: ki mint vet, úgy arat. Az ellenzék hallgat, az értelmiségi réteglapok – néhány tízezer példányban – szégyenkeznek és tiltakoznak.

A magyar nyelvű sajtó fölháborodása is „kulturált”, s ennek nyomós oka van.

A több mint száz lincselés közül néhány tisztán székelyek által lakott háromszéki, illetve csíki falvakban következett be. A legutóbbi, hadrévi lincselésben például a falu román és magyar lakói testvéri egyetértésben szolgáltattak igazságot: három cigány halálát okozták, és tucatnyi házat semmisítettek meg. A Duna Tv riportjában egy magyar parasztasszony valóságos dicshimnuszt zengett a román–magyar barátságról.

Sőt, mint kiderült, a magyarok nemcsak részt vettek a pogromban, de utólag is úgy vélik: a cigányokat testületileg el kell takarítani a faluból. Ott többet „ne tapassanak”.

Mindeközben mintha megfeledkeznénk róla, hogy a romániai „értékskálán” mi magyarok közvetlenül a cigányok és a zsidók előtt állunk, s ugyanolyan virtuális tárgyai vagyunk a lincshangulatnak, mint az előbbi kettő. Milyen alapon követelünk magunknak egyéni és kollektív jogokat, ha azokat mások vonatkozásában magunk sem vagyunk hajlamosak respektálni?

E kérdések tisztázását a romániai magyar sajtó ma is óvatosan el- és megkerüli.

(Sepsiszentgyörgy)

• Külföld