Skip to main content

Ki kit lincselhet?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Cigányok Kelet-Közép Európában – Románia

[Adatok]


A Minority Rights Group 1980-ban 680 ezres cigány népességről, 1987-ben 760 ezerről tud. Az 1977-es népszámlálás szerint Romániában a cigányok száma 227,4 ezer, 1992-ben 250 ezer, a rendőrség viszont nem hivatalosan 1981-ben 1,8 millió cigányt tartott nyilván. A Helsinki Watch 1992-ben 2,5 milliós becslésről tudósít, ilyen cigány népességgel számolnak a romák politikai képviselői. Forgalomban vannak 5 milliós lélekszámról szóló becslések is. Alighanem Romániában él a legnagyobb cigány népesség a világon. Óromániában a cigányság a múlt század 80-as éveiig rabszolga jogállásban élt.

(B. B.) [Bíró Béla]: „Egy évek óta tartó sorozat része…”


Bizottságunk csak tájékozódni mehetett Hadrévre. Az emberek elmondták a benyomásaikat, a kollégáim mondattöredékeket jegyezgettek. Végül olyan jelentés készült, amelyet akkor is megcsinálhattunk volna, ha el se utazunk Bukarestből. Egy prekoncepcióhoz gyűjtöttünk illusztrációs anyagot. Eszerint abban, ami történt, nem játszottak szerepet az etnikai tényezők. Kollégáim azt írták a „többségiek” (azaz a faluban élő románok és magyarok) javára, hogy akadtak cigányok, akiket megkíméltek. A lincselésnek e logika szerint akkor lett volna etnikai jellege, ha az utolsó cigányt is agyonverik.


Romániában az elmúlt három esztendőben szinte menetrendszerűekké váltak a cigányellenes atrocitások. A cigány szervezetek több mint száz lincselést tartanak számon, s mint állítják, ezeknek csupán töredéke jutott az országos nyilvánosság tudomására.

A kiindulópont minden esetben ugyanaz: egy cigány meggyilkol egy többségit. Az érintett közösség a bűntényt az egész közösség elleni támadásként, nem csupán egyetlen egyén ellen elkövetett cselekményként értelmezi, s a rendfenntartó szervek passzív rokonszenvétől övezve beindul a mindenki által „igazságosnak” tekintett önbíráskodás. A tettest meglincselik, a „cigányok” házait egyfajta törzsi szertartás keretében „felégetik”, s minden esetben kemény szóval kimondatik: cigánynak nincs többé keresnivalója a faluban.

A sajtó szót ad az érintett feleknek, ám többnyire ugyanazok a szólamok ismétlődnek: 1. A lincselők önvédelemből cselekedtek. 2. A többségi etnikum toleráns. 3. A rendőrség bűnösen elnéző a cigány bűnözéssel szemben. 4. A cigánysággal képtelenség együtt élni stb. stb.

A patetikus nyilatkozatokat azonban a tv-néző számára meghökkentő képsorok festik alá. A kiégett házak soha nem cigányputrik, hanem – helyi vonatkozásban – impozáns lakóházak romjai. A közösségi „igazságérzet” céltáblái szemmel láthatóan jómódú, sőt a település legjobb anyagi helyzetű rétegéhez tartozó állampolgárok. Ez azonban nem sokakat érdekel. A jobboldali sajtó mindeközben Antonescu tábornokot bírálja, mert az egyébkor nemzeti hősnek számító hadfi annak idején elügyetlenkedte a cigány holocaustot. A kormánypárti sajtó sajnálkozik: ki mint vet, úgy arat. Az ellenzék hallgat, az értelmiségi réteglapok – néhány tízezer példányban – szégyenkeznek és tiltakoznak.

A magyar nyelvű sajtó fölháborodása is „kulturált”, s ennek nyomós oka van.

A több mint száz lincselés közül néhány tisztán székelyek által lakott háromszéki, illetve csíki falvakban következett be. A legutóbbi, hadrévi lincselésben például a falu román és magyar lakói testvéri egyetértésben szolgáltattak igazságot: három cigány halálát okozták, és tucatnyi házat semmisítettek meg. A Duna Tv riportjában egy magyar parasztasszony valóságos dicshimnuszt zengett a román–magyar barátságról.

Sőt, mint kiderült, a magyarok nemcsak részt vettek a pogromban, de utólag is úgy vélik: a cigányokat testületileg el kell takarítani a faluból. Ott többet „ne tapassanak”.

Mindeközben mintha megfeledkeznénk róla, hogy a romániai „értékskálán” mi magyarok közvetlenül a cigányok és a zsidók előtt állunk, s ugyanolyan virtuális tárgyai vagyunk a lincshangulatnak, mint az előbbi kettő. Milyen alapon követelünk magunknak egyéni és kollektív jogokat, ha azokat mások vonatkozásában magunk sem vagyunk hajlamosak respektálni?

E kérdések tisztázását a romániai magyar sajtó ma is óvatosan el- és megkerüli.

(Sepsiszentgyörgy)




















Hivatkozott cikkek

Megjelent: Beszélő hetilap, 1. szám, Évfolyam 6, Szám 1


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon