Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

Budapest román embere

„Függetlenül attól, mit gondolunk mi, egyfajta háború folyik Bukarest és Budapest között. Arról az ideológiai konfliktusról van szó, melyben mindkét fél arra törekszik, hogy a maga oldalára állítsa a nemzetközi közvéleményt. (…) 1990-ben – a vásárhelyi eseményekre és a Frontkormányzásra való tekintettel – Budapest vádaskodásainak a Nyugat hitelt adott. Abban a pillanatban azonban, amikor a Demokratikus Konvenció arra készült, hogy Erdély néhány nagyvárosában megnyerje a választásokat, a magyar politikusok és ideológusok ráébredtek a veszélyre. Az új hatóságok szavahihetősége feszültségmentesíthette volna a konfliktusokat, nemzetközi szinten enyhülés következett volna be, s az Erdélyre vonatkozó igazság nyilvánosságra kerülése lépéselőnybe hozhatta volna Romániát. (…)

Az átgondolt diverzió eredményeként Petre Litiu (a Konvenció kolozsvári jelöltje – B. B.) elveszítette a választást, az új polgármester pedig (aki nézetem szerint klinikai eset) rögtön munkához látott. Zajos, diktatórikus intézkedéseivel, faragatlan viselkedésével nem csupán a magyarokat félemlítette meg, hanem épp azokat a románokat is, akik a magyar veszélytől való félelmükben választották meg.

Nem nehéz belátni, hogy Budapest – saját védenceinek feláldozása árán – micsoda óriási előnyhöz juthatott. Az egész világ szemtanúja lehet, a lapok naponta megírhatják a „zöld román” botrányos cselekedeteit (a zöld a Vasgárda színe – B. B.). Funar úr minden tette Románia ellen fordul…”

Florin Iaru fenti cikke Funar polgármester – Budapest embere címmel a román demokratikus ellenzék legjelentősebb napilapjában, a Romania Liberában jelent meg, s nézetem szerint minden szava gondos mérlegelést érdemel. Nemcsak azért, mert a szerző a (jócskán el is torzított) magyar kormányálláspontot a magyarság egészének (Budapest) állásfoglalásaként regisztrálja, s ennek alapján a magyarságot a románság „hagyományos ellenségének” minősíti, nemcsak azért, mert az Erdélyre vonatkozó igazságot egyoldalúan román igazságnak tekinti, hanem mindenekelőtt azért, mert Funar intézkedéseiben nem annyira az emberi és a kisebbségi jogok sérelmét, mint inkább Románia nemzetközi érdekeinek veszélyeztetőjét látja. Ami biztos jele annak, hogy még az RMDSZ-szel szövetségi viszonyban álló, a politikai reflexeiben jobbára tényleg demokratikus ellenzék sem képes a Bécsi Döntés traumája, illetve a határok újabb (békés) átrendezésének lehetősége fölött napirendre térni, s a félelem demokratikus reflexeit adott esetben teljesen eltompíthatja.

Ezt a félelmet minősíthetjük paranoiájának, a realitásérzék kóros hiányából fakadó rögeszmének, egy dolgot nem tehetünk: nem vonhatjuk kétségbe, hogy reális – nem a határok, hanem a 70 esztendős román „nemzeti” uralom illegitimitásának tudat alá söpört sejtésén nyugvó – félelemről van szó.

„Nekünk kellett volna kitalálnunk…”

Nem kevésbé tanulságosak azonban a magyar reflexiók sem. Mi, magyarok is hajlamosak vagyunk összekacsintani egymással: „Amit ez a Funar a hollandokkal művelt, egészen csodálatos. Nekünk soha nem sikerült volna meggyőznünk őket arról, hogy romániai magyarnak lenni szinte példátlan megaláztatás. Funarnak egyetlen gesztussal sikerült.”

Sokan úgy érzik: Funart, ha nem lenne, nekünk kellene kitalálnunk. S ez bizonyos vonatkozásban kétségtelenül igaz. Funarnak valóban sikerül emlékeztetni a világot arra, hogy a romániai magyarságot fenyegető veszélyek nem múltak el, hogy Romániában az antidemokratikus érzület össztársadalmi veszélyt jelent.

Az viszont már semmiképpen sem áll érdekünkben, hogy helyzetünket egyfajta mitikus román–magyar összeférhetetlenség következményének tüntessük fel, s a román társadalom egészét tegyük érte felelőssé.

A román ellenzék sérelmeink felhánytorgatását csak abban az esetben nem erezné a románság ellen irányuló propagandának, s láthatná meg bennük az emberi és a kisebbségi jogok sérelmét, ha azok, akik Funar jogsértő intézkedéseit Magyarországon és a nyugati sajtóban felhánytorgatják, nem annyira a magyarok ellen elkövetett román jogsértéseket, mint inkább szélsőségesen antidemokratikus hatalmi csoportok, illetve egyének törvényesnek álcázott diktatúráját bélyegeznék meg.

Az elmúlt két és fél esztendőben a román demokratikus ellenzéknek s a román és a nemzetközi közvéleménynek éreznie kellett volna, hogy a magyar társadalom mérvadó erői, köztük a magyar kormány nem a román államhatárok, hanem a román politikai rendszer megváltoztatásában érdekeltek. A román demokratikus ellenzéknek nyújtott (diszkrét) nemzetközi támogatás, a demokráciába vetett hit a közelmúltban is hatékonyan hozzájárulhatott volna a román ellenzék, illetve demokratikus értelmiség félelmeinek felszámolásához, a román demokrácia esélyeinek javításához.

Az elnökjelölt

Az elnökválasztások perspektívájában azonban a Funar-jelenség új megvilágításba került. A kampányban Gheorghe Funar a Románok Nemzeti Egységpártja képviseletében mérkőzik meg a hatalomért. Választási beszédeiben a rendőrség, a hadsereg, a hírszerző szolgálat megerősítését ígéri, s az éhségsztrájkoló Tőkés Lászlónak azt üzeni: bírja ki szeptember 27-éig, ő aztán (ha már megválasztották) elvégzi azt, ami még hátravan.

Hetvenkedése, bárdolatlan fenyegetőzése, „tiszta” tekintete hátborzongató. Ha egy úgynevezett egyszerű román ember szemével nézzük, fülével hallgatjuk a csaknem indulatmentes, „logikus” és a magyarok Erdély-fóbiájának „ismeretében” teljességgel „méltányos” szónoklatokat, elborzadunk. Aligha hessegethetjük el magunktól a gyanút, hogy a jelenlegi nacionalista mezőnyben, melyet a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja (Iliescu), a Nemzeti Megmentési Front (Dragomir), az Egységpárt (Funar), a Republikánus Párt (Minzatu) és a Román Ökologista Mozgalom (Druc) egy-egy jelöltje alkot, Funarnak komoly esélyei vannak arra, hogy a második helyet megszerezze. Annál is inkább, mert Funar minden gátlás nélkül támadhatja Iliescut, Iliescu (vagy bárki más) az erdélyi szavazatok elveszítésének (vélt vagy valós) kockázata nélkül ezt nem teheti meg. Közvetlen Funar-ellenes támadásokra még a Konvenció sem igen merészkedhet, hiszen bebizonyosodott: „az észak-erdélyi magyargyűlölettel” nem tanácsos kukoricázni. S ne feledjük: a második helyhez adott esetben 15-20 százaléknyi szavazat is elegendő lehet, ha meg a DK jelöltje nem képes 50 százalék plusz 1 szavazatot összesíteni (ami nagyon valószínű), a második fordulóban a teljes nacionalista tábor a második helyezett mögött fog fölsorakozni. Funar úr előtt szabad az út…

Valóban jó ez nekünk?

A fenti kérdésre a magyar szélsőségesek minden kétséget kizárón igennel válaszolnának, hiszen Funar az ő szempontjukból is Budapest, sőt egyenesen a Szent Korona embere. S valóban elképzelhető, hogy Funar úrnak sikerül meggyőznie a nemzetközi közvéleményt a románság xenofóbiájáról, intoleranciájáról, vele született antidemokratizmusáról (hittek el már rólunk is efféléket, s e pillanatban épp a szerbeken a sor). De ne feledjük, a nemzetközi közvélemény Funar – lényege szerint katonai – diktatúrájával szemben (sokat elmondhat, hogy az Egységpárt alternatív elnökjelöltje Keller tábornok, Erdély katonai parancsnoka volt) ugyanolyan tehetetlennek bizonyulna, mint Milosevics Jugoszláviájával szemben. Ráadásul a beavatkozás gondolata sem merülhetne fel, hiszen nem lenne mibe beavatkozni, Funar úr „törvényesen” töltené meg velünk börtöneit, vagy kergetné át a magyarság hangadóit a határokon. (A hatályos román alkotmány minderre lehetőséget teremt.) Funar úrnak lehet (ha titkon is) tapsolni, azért a szenvedésért azonban, amit e kétségtelenül abnormis elmeállapotú führer az erdélyi magyarságra, sőt Románia egész népére zúdíthat, a titkos „szimpatizánsok” természetesen nem vállalnak majd semmi felelősséget.

A szerelvény nem állt még össze

Az, aki Funar választási esélyeit az ország határain belül vagy azokon kívül bármi módon javítja, nem sejtett méretű katasztrófába taszíthat mindannyiunkat. Sajnos a romániai magyar sajtóban is egyre gyakoribbak az indokolatlanul általánosító vagy éppenséggel románellenes kijelentések. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Európai Időben például Gál Mózes – egyértelműen Konvenció-ellenes éllel – azt állítja: „A román társadalom sajnos nem érett arra, hogy egy demokráciát működtessen. Kérdés, hogy egy ortodox, és európai hagyományok nélküli nép – mint a román vagy a szerb – megérhet-e erre egyáltalán.” Így, minden pontosítás nélkül. A szerző a kijelentést in eternitatem tartja érvényesnek.

A DK-n belüli román–magyar viszony valóban nem mentes feszültségektől. Az RMDSZ képviselői is pontosan tudják, hogy a román partnerek véleménye a magyarkérdésben erősen megoszlik, sőt, hogy a szövetségesek közt intoleráns nacionalisták is akadnak, akik Franciaország – félreértett – példájára alapozva abban reménykednek, hogy lehetséges kisebbségellenes demokráciát kiépíteni.

A valóban demokratikus Románia csak e hamis mítosz – elkerülhetetlen – lelepleződése után jöhet létre. Ehhez azonban a DK-nak hatalomra kell jutnia. Annak a tévhitnek azonban, hogy mi, romániai magyarok esetleg elkésünk a kelet-közép-európai rendezéssorozat utolsó szerelvényéről is, nézetem szerint semmi alapja sincs. Ez a szerelvény ugyanis, ha elindul valaha, csupán Kolozsvárról vagy Sepsiszentgyörgyről indulhat el, s mi magyarok csupán román szomszédainkkal együtt kapaszkodhatunk föl rá. A szerelvény nyilvánvalóan nem állt még össze, s kívülről nem is állítható össze. De ha tudtunk várni 70 évet, az elkövetkező egy-két évtizedet már kibírjuk valahogy.

Ha csak Funarokat nem idézünk magunkra. Mert akkor a végkifejlet megjósolhatatlan…

(Sepsiszentgyörgy)

• Külföld