Skip to main content

Túlgyőztük magunkat?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Erdély helységeinek többségében az RMDSZ az egyesült romániai ellenzék (a Demokratikus Konvenció) tagjaként nyerte meg a helyhatósági választásokat, vagy vált a második forduló egyik esélyesévé, a Székelyföldön pedig úgy tűnik, egyenesen „túlgyőzte magát”. Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig mindenütt az RMDSZ szerezte meg az abszolút többséget. (Sepsiszentgyörgyön ez 80 százalék fölötti eredményt jelent).

Ez a tény arra utal, hogy bár történtek kísérletek a választások megzavarására, az intenzív nemzetközi részvétel s a meglehetősen világos választási játékszabályok lehetetlenné tették az alapvető erőviszonyok meghamisítását.

A Székelyföldön a választásoknak, Marosvásárhely kivételével, nem volt igazi alternatívája, s így tulajdonképpeni tétje sem, hiszen a magyar jelöltek csaknem mindenütt biztos befutóknak számítottak. Marosvásárhelyütt is pusztán a helyi hatalmat bitorló Front- és Vatra-képviselők gátlástalansága tette kétségessé az eredményt.

A győzelem élménye hosszú-hosszú évtizedek kiszolgáltatottsága után mámorítóan hat. De nem szabad elfelednünk, hogy a városi tanács és a polgármester hatáskörét drasztikusan korlátozza a prefektus intézménye. A minisztériumoknak alárendelt hivatalok – a tanügy, az egészségügy, a rendőrség stb. – a törvény szerint ugyanis közvetlenül a kormány által kinevezett prefektusoknak vannak alárendelve.

A győzelmi mámor keltette illúziók ismét szembefordíthatják egymással a különböző etnikumok képviselőit, s az erőviszonyok ismét az „Európa velünk van!” és „A hadsereg meg velünk!” jelszavakban körvonalazódhatnak. S hogy e két „sponzor” közül melyik van közelebb, senki számára nem lehet kétséges.

A román alkotmány kisebbségekre vonatkozó kitételei és a közhangulat egyértelművé teszi: ez a választási győzelem a románság jelentős részéből bizonyos kedvezőtlen ellenreakciókat vált ki.

Még jó ideig kisebbségben lesznek azok a valóban demokratikus értelmiségiek, akik az adott arányokat tényként képesek elfogadni, s akiket ezek a tények abban a hitükben erősítenek meg, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen hosszú távon is járható útja az ország szövetségi rendszerré való átalakítása, a területi autonómiák átfogó rendszerének kiépítése.

Románia europaizálódásának immár ténylegesen is meginduló folyamatában paradox módon épp mi, romániai magyarok vagyunk, illetve lehetünk a katalizátorok, de a moderátorok is. Politikai döntéseink a jelenlegi helyzetben sorsunkat pusztán közvetve a 20 millió román gondolkodásmódjának befolyásolása révén változtathatják meg. Győzelmeink, ha azokat nem érezheti a román társadalom is győzelemnek vagy nyereségnek, végképp ellenünk fordulhatnak.

Félő azonban, hogy az elmúlt 70 év agresszív elrománosító politikájának következményeként Székelyföldre került s a hatalmat a jelen pillanatig birtoklókban a választási eredmények az Európa-ellenességet fogják erősíteni. A román jobboldal a Bécsi Döntés emlékére alapozva már ma is nagy előszeretettel tetszeleg az Európa által elárult társtalan román nemzet képviselőjének szerepében.

Erdély mai „magányosai” zömükben regáti támogatóik segítségével jutottak mai hatalmi pozícióikba. E kapcsolatok a központosított román nemzeti állam tulajdonképpeni birtokosai közt olyan – a katonai testületek egyértelmű támogatását is élvező – véd- és dacszövetséget működtetnek, mely bármikor képes lehet az ország demokratikus rendszerének felborogatására.

Ez ellen a maffia ellen – bármennyire közhelyszerűen hangzik is – egyetlen esélyünk van: a román és a magyar demokrácia véd- és dacszövetsége.

Általában a románság és nem bizonyos románok ellenében megnyerni a helyhatósági választásokat ma legalábbis kétes értékű sikerének bizonyulhat.

De hát ne legyünk ünneprontók. Reménykedjünk benne, hogy az új székelyföldi polgármesterekben és tanácsosokban meglesz a megfelelő arányérzék ahhoz, hogy az etnikumközi békére leselkedő veszélyeket elkerülhessék, s az új tanácsok napi gyakorlatában bizonyítsák: a demokrácia nem föltétlenül a többségi türelmetlenség gyakorlótere, s hogy bár mi magyarok sem mind vagyunk született demokraták, legalább választottjainkban azokká válhatunk.

Ez lenne az igazi győzelem.

(Sepsiszentgyörgy)






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon