F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A tőkehozam a viszonylag jól működő nyugati társadalombiztosítási rendszerekben is csak a kiadások néhány százalékát fedezi, de jelentősége fokozatosan nő. Egyre több országban ismerik ugyanis fel, hogy önmagában sem a korábban általánosan elterjedt várományfedezeti rendszer, sem a helyére lépő felosztó-kirovó (kiadásokhoz rendelt járulékmérték) nem tudja megnyugtatóan kezelni a problémákat. Csak a kettő kombinációjával lehet elkerülni, hogy az életkori arányoknak a születési és halálozási arányszámok változásaiból eredő eltolódása – azáltal hogy az elöregedő társadalmak aktív korosztályaira elfogadhatatlanul nagy befizetési kötelezettséget ró – felrobbantsa a „generációk közötti szerződést”. Szükség van kiegyenlítést biztosító hosszú távú tartalékokra, s ezt leginkább a társadalombiztosítás tulajdonában lévő vagyon hozadéka teremtheti meg.

A rendszerváltást követően úgy tűnt, a jelentősebb politikai erők nálunk is egyetértenek abban, hogy az állami vagyon privatizációja során a tb-nek „kiadós mennyiségű” vagyont kell juttatni. Igen erőteljesen fogalmazódott meg ez az igény az SZDSZ 1989-es programjában, a „Kék Könyvben”, és az MDF programja is három év alatt 300 milliárd Ft értékű vagyon átadását irányozta elő. A Pénzügyminisztérium képviselője egy tavaly februári tanácskozáson kijelentette: a tb-nek annyi vagyont reális juttatni, hogy az évi 20 milliárd forint hozadékot biztosítson. Tavaly áprilisban az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság (a továbbiakban OTF) tervezetet juttatott el a Miniszterelnöki Hivatalhoz: ebben 1991-re 100 md, 1993 végéig további 200 md és 1995 végéig újabb 200 md Ft értékű vagyon átvételét irányozták elő. Nehéz elképzelni, hogy ez a tervezet a kormánnyal történt előzetes egyeztetés nélkül készült volna.

Néhány hete viszont a Magyar Hírlap hasábjain mind a Pénzügyminisztérium képviselője, Naszvadi György, mind az ÁVÜ szakértője, Kazár Péter értelmetlennek és irreálisnak minősítette azt az elképzelést, hogy a tb a közeljövőben ilyen nagyságrendű vagyonhoz jusson. Értelmetlennek, mert szerintük ez nem oldja meg a tb problémáit, és a tb még az önkormányzat közeljövőben várható megalakítása esetén sem viselkedne igazi tulajdonosként. És irreálisnak, mert ÁVÜ-nek „egymással versenyző prioritások között kell döntenie: mint például privatizáció, kárpótlás és a tb vagyonellátása”. Azt már mi tesszük hozzá, hogy a tb ebben a versenyben nem igazán jól pozícionált szereplő. Ennek megfelelően úgy tűnik, hogy ebben az évben legfeljebb 20 milliárd Ft értékű vagyon átadásáról lehet szó, s a tb költségvetési tervezete szerint egy rész ebből is a folyó kiadások fedezésére szolgál, ami az ezt a célt szolgáló hányad azonnali fölélését jelenti.

Hol volt, hol nem volt vagyon

Az állami vagyonért folyó versenyben a kárpótlás a tb riválisaként szerepel, pedig a társadalombiztosítás kárpótlás címén is igény tarthatna jelentősebb vagyonra, hiszen a jogelőd OTI-nak egyes – talán túlzó – becslések szerint az államosítás előtt mai értékén számolva 500 md Ft értékű vagyona volt. Ráadásul a volt egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény precedenst teremtett a jogi személyek kárpótlására. Logikusan vetődik fel a kérdés: ha az egyházaknak visszajár korábbi tulajdonuk jelentős része, akkor ezt a lehetőséget milyen alapon tagadják meg a sokkal átfogóbb társadalmi érdekeket képviselő társadalombiztosítástól? Nem véletlen tanúsít az OTF is egyre nagyobb érdeklődést a jogelőd OTI volt vagyonának kalandos utótörténete iránt.

Ezt a vagyont 1950-ben a kor divatjának megfelelően minden különösebb teketória nélkül egy minisztertanácsi rendelettel a SZOT-nak adományozták. Ahogy a rendelet 4. paragrafusa fogalmaz: „Az 1950. évi október hó 1. napjával az OTI-nak minden ingó és ingatlan vagyona, követelése és tartozása, joga és kötelezettsége, valamint jogosítványa a SZOT-ra száll át. A társadalombiztosítási vagyont a SZOT egyéb vagyonától elkülönítetten kell kezelni.” Hasonló nagyvonalúsággal rendezték el 1984-ben az újabb tulajdonosváltást, ezúttal egy törvényerejű rendeletben, melynek 7. paragrafusa kimondja: „A Szakszervezetek Országos Tanácsának egyéb vagyonától elkülönítetten kezelt társadalombiztosítási vagyona a Magyar Államra száll át.”

E történelmi időkben ugyan ki figyelt volna föl arra, hogy a szocializmus eredendő slendriánságából adódóan néhány esetben a tulajdonlapokra elmulasztották rávezetni a rendeleti úton foganatosított tulajdonosváltásokat. Így történhetett meg, hogy a telekkönyvi bejegyzés szerint több budapesti bérház még 1990-ben is a réges-rég megszüntetett OTI tulajdonában volt anélkül, hogy ez bárkinek is föltűnt volna. Ez volt a helyzet a Hungária körút 33–41. szám alatt található lakóépületekkel is; de ha nem kezdenek el fújni a rendszerváltó szelek, talán sosem derül ki a mulasztás. Ekkor sem az elsősorban érdekelt OTF, hanem az újonnan megnyíló lehetőségekre lényegesen fürgébben reagáló lakók jóvoltából derült fény a régmúlt tulajdonviszonyait gondosan megőrző tulajdonlapra.

Néhány régi bérház utolsó gazdája

A lakások bérlői ugyanis bejelentették vételi szándékukat a kerületi IKV-nak, amely annak rendje és módja szerint elindította az elidegenítési eljárást, s így jött rá arra, hogy az 1950 óta általa kezelt épületek a földhivatali nyilvántartás szerint 1933 óta megszakítás nélkül az OTI tulajdonában vannak. Az 1KV úgy vélte, a probléma könnyen és gyorsan megoldható. 1989. október 25-én kelt levelében az alábbi kéréssel fordult az OTF-hez: „Tekintettel arra, hogy az ingatlant hosszú ideje ténylegesen vállalatunk kezeli, szükséges, hogy az térítésmentesen a magyar állam tulajdonába és vállalatunk kezelésébe kerüljön. Kérjük ezért, hogy szíveskedjenek Jogi Osztályunk jelé írásban nyilatkozni arról, hogy az ingatlannak állami tulajdonba és vállalatunk kezelésébe vételéhez – térítésmentesen – hozzájárulnak.”

Az OTF-et ekkor még nem igazán járta át az új idők szele. Igen óvatosan reagált. 1989. november 13-án kelt válaszlevelében közölte, hogy az ügyben az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalását kérte, és érdemi nyilatkozatot majd csak az állásfoglalás ismeretében tesz. Addig is bízik az IKV szíves és megértő türelmében. Ezt követően pedig csaknem másfél éven át, egészen 1991. május 7-ig egyáltalán nem foglalkozott az üggyel.

Ebben az időszakban csak a lakóknak volt igazán fontos a dolog, ők szerették volna minél hamarabb megvásárolni a lakásokat. Ezért újabb és újabb beadványokkal ostromolták az IKV-t, majd a kerületi Polgármesteri Hivatalhoz fordultak, hogy határozatban mondja ki: lakóházuk állami tulajdonban és IKV-kezelésben van. A hivatalok malmai azonban továbbra is lassan őröltek, újabb hónapok teltek el, s csak 1991. április 18-án vezették rá a földhivatalban a tulajdoni lapra az 1984-es törvényerejű rendelet előírásainak megfelelően, hogy a kérdéses ingatlan a magyar állam tulajdonába szállt át, s a kezelői jog az IKV-t illeti meg. De még éppen idejében ahhoz, hogy az OTF illetékesei elmondhassák magukról: későn kaptak észbe. Ők ugyanis csak 1991. május 7-én küldték el az IKV-nak azt a levelüket, amelyben másfél évvel korábbi levelükre hivatkozva közlik: nem mondanak le a Hungária körúti házak tulajdonjogáról, sőt mint jogos tulajdonosok, át kívánják venni azok kezelését is, mégpedig 1991. július 1-jei határidővel. Válaszában az IKV kérte a korábban megígért igazságügyi minisztériumi állásfoglalást.

Ettől kezdve az események felgyorsultak. Júliusban a Polgármesteri Hivatal is meghozta az 1984. évi törvényerejű rendeletre hivatkozva határozatát, amelyben kimondja, hogy a vita tárgyát képező ingatlan a magyar állam tulajdona, kezelője pedig a kerületi IKV. Ez lényegében a hajdani OTI vagyon államosításának utolsó jogi aktusa, s egyben a rendszerváltás utáni első államosítás. A határozatról az államosítások szellemének megfelelően a korábbi bejegyzett tulajdonos jogutódja, az OTF nem kap értesítést. Nekik marad az eszközökben nem válogató, elszánt utóvédharc.

Szeptember 23-án újabb – meglehetősen barátságtalan – levelet írnak az IKV-nak: „Tekintettel arra, hogy mind ez idáig megkeresésünkre érdemi választ nem kaptunk, tájékoztatjuk Önöket, hogy a jelzett ingatlanok kezelői jogának átvételére 1991. szeptember 30-át jelöljük meg. Kérjük ezért, hogy az ingatlanok átadás-átvételére kijelölt képviselőik ezen időpontban 9 órára a szóban forgó ingatlan bejáratánál jelenjenek meg… Amennyiben az átadás-átvétel Önöknek felróható okból meghiúsul, úgy a meghiúsulás minden anyagi és jogi következményeit kénytelenek vagyunk Önökre hárítani… Ezzel egyidejűleg kérjük… az 1991. július 1. után a szóban forgó ingatlanok kezeléséből adódó valamennyi bevételt, tételes elszámolás mellett… egyszámlánkra 8 napon belül átutalni.”

Néhány nappal később hasonló tartalmú és hangnemű levelet kap a kerületi polgármester is. Az átadás-átvételre az erélyes fellépés ellenére mégsem kerül sor. A kerületi polgármester ugyanis november 5-én elküldött válaszában közli, hogy a rendelkezésükre álló „hiteles tulajdoni lap másolat” szerint a kérdéses ingatlan tulajdonosa a magyar állam, így az az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény alapján, a törvény erejénél fogva Budapest–Zugló Önkormányzata tulajdonába került.

Ha harc, úgymond, hadd legyen harc

Novemberben az OTF leveleket küld ki az érintett házak lakóinak: „Értesítjük, hogy az Ön által bérelt lakást magában foglaló épület az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság, mint az OTI általános jogutódjának a tulajdona. Tájékoztatjuk, hogy 1991. július 1-től az épület kezelésével, a bekövetkező esetleges műszaki hibák megszüntetésével a PRO-ORDINE KFT.-t kívánjuk megbízni… Egyúttal kérjük, hogy a lakással kapcsolatos befizetéseit… a mellékelt csekken szíveskedjék teljesíteni.”

Rohamra indul az OTF az OUTDOOR Közterületi Reklámügynökség Kft. ellen is, mert a birtokolni vágyott épületek egyikének falán az ő reklámtáblái vannak elhelyezve. Így aztán nekik is megy a levél: „…értesítjük, hogy a Budapest XIV., Hungária körút 41. sz. alatti épületünkön az Önök által engedélyünk nélkül elhelyezett reklámhordozókat 1991. XI. 25–29. közötti időpontban leszereljük. A leszerelt reklámhordozókat 1991. XII. 2–6. közötti időpontban a Budapest XIII., Váci út 73. sz. alatti irodaházunkban – előzetes értesítésük alapján – …átvehetik. A reklámhordozók leszerelés, szállítás vagy tárolás közbeni megrongálódásáért semmilyen felelősséget nem vállalunk.” A kft. az IKV-hoz fordul védelemért, elvégre neki fizeti a bérleti díjat.

A lakókat és a kft.-t ért inzultusok nyomán, illetve az OTF újabb felszólításaira reagálva a polgármester is és az IKV is küld egy-egy levelet az OTF-nek. Mindketten felhívják a figyelmet arra, hogy „Az ingatlan tulajdonlásával kapcsolatban jogosnak vélt jogsérelmük érvényesítésére meghatározott jogi keretek között van lehetőségük.” Ezt követően az OTF a kerületi Polgármesteri Hivatal júliusi határozata ellen december 18-i keltezéssel fellebbezést nyújt be a fővárosi megbízotthoz. Itt tartunk most.

Úgy tűnik – ha nem is mindig a jogállami normáknak megfelelő keretek között –, de megtörténtek az első jelentős lépések a társadalombiztosítás vagyonosodása felé.

• gazdaság