Skip to main content

Etnikai diverziók

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Casuneanu úr, Kovászna megye új prefektusa, a Vatra ideológiai élharcosa. A szervezet marosvásárhelyi kongresszusán az illojalitás „vétségének” konkrét jogi kodifikálását követelte. Egy ilyen jogszabály alapján már az is bűncselekménynek minősülhetne, ha ragaszkodunk magyar identitásunkhoz. Casuneanu úr jogértelmezésében tehát a magyarságtudatot, mint olyat kell kiirtani, hiszen abból már szükségszerűen következnek a „szeparatista” törekvések, az illojalitás.

Az alkotmány szerint a kormánynak joga van a prefektusok kinevezéséhez akárcsak Franciaországban vagy Olaszországban. Ezek a nyugat-európai analógiák természetesen jó hivatkozási alapot jelentenek e joggyakorlat megtartásához.

Csakhogy Franciaország és Olaszország tényleg jogállamok, melyekben elképzelhetetlenek a marosvásárhelyihez hasonló véres összecsapások, s ha előfordulnának is, elképzelhetetlen lenne, hogy csupán kisebbségieket (jobbára áldozatokat) börtönözzenek be – hosszú-hosszú évekre.

A francia társadalomfejlődés nem analóg a románéval, még részkérdésekben sincsenek megfelelések. A francia nemzeteszme nem az eltérő etnikumok kirekesztésén, hanem befogadásán alapult. Jellemző, hogy bár Franciaország többmilliós etnikumokból alakult „nemzeti állammá”, modern történetében nyoma sincs etnikai természetű konfliktusoknak, még a bretagne-iak sem etnikai okokból fordultak szembe a nagy francia forradalommal. Olaszország pedig – a romániai magyarságéval, de főként a székelységével azonos helyzetű – dél-tiroli németség számára területi autonómiát is létrehozott.

A román állam ezzel szemben az asszimilációt célnak tekintette, és soha nem volt képes megérteni, hogy a franciaországi asszimiláció a befogadásnak már csak egyik következménye.

Nem az a baj tehát, hogy a kormány román prefektusokat nevez ki a székelyföldi megyék élére, hasonlóra tán Franciaországban vagy Olaszországban is akadhatna példa, hanem az, hogy intoleráns, kisebbségellenes román nacionalistát nevez ki, hogy nem veszi tekintetbe a megyék sajátos hagyományait, etnikai összetételét, hogy továbbra is az asszimilációs politikát szorgalmazza, és nem bánja, ha semmibe veszik a kisebbségi jogokat. És az alkotmány a prefektusok kezében olyan hatalmat összpontosít (nem véletlenül), hogy lehetőség nyílhat e törekvések érvényesítésére is.

Nem a prefektusok román nemzetiségét kellene kifogásolnunk (legalábbis elsősorban), hanem azt az ideológiát elutasítanunk, melyet a kormánypárt és tagjai magukénak vallanak. Ez az ideológia ellentétben áll az egyetemes emberi jogokkal, a kisebbségi jogokkal, a helyhatósági autonómia elvével. Én magam ezért éreztem nem csupán disszonánsnak, de bántónak is a sepsziszentgyörgyi tüntetés jeligéjét: „Magyar prefektust akarunk!” A Három szék című napilap vezércikkírója, Magyari Lajos azt is leírta: lehet a prefektus a földre szállt román igazságosság és tisztességesség, akkor sem kérünk belőle.

A tábla még csak félreérthető, a vezércikk félreérthetetlen: a legrosszabb magyar is jobb nekünk a legjobb románnál, mert az arányos képviselet elve alapján Kovászna és Hargita megye prefektusi tisztségei bennünket illetnek meg.

Kérdés azonban, hogyan lehet majd egy így fogalmazott követelés mögé fölsorakoztatni a román ellenzéket és a nemzetközi közvéleményt. Márpedig a nemzetközi közvélemény és a román ellenzék egyértelmű és határozott kiállása nélkül aligha lehet esélyünk a sikerre. A kormány bennünket kvantité neglizsáblnak* tekint.

Amint azt Tokaji György képviselő, az RMDSZ parlamenti frakciójának vezetője a Kossuth rádiónak elmondotta, a kormánynak a májusra bejelentett áremelések sokkját „enyhítendő” elengedhetetlenül szüksége lenne egy kis etnikai diverzióra. Úgy tűnik, a sepsiszentgyörgyi forrófejűekben (vagy inkább „forrófejűekben”?) partnerekre talál…

Már az intézkedés módja is provokatív szándékra vall. A kormány pusztán román prefektusokat akart volna, a kinevezéseket külön-külön ejti meg, így a felháborodás is megoszlik, az egyidejű kinevezés és a Kovászna megyei prefektus személye egyértelműen arra utal, hogy a kormány akarja a botrányt. Mindezt azonban a székelyföldi vezetők a maguk részéről észrevenni nem akarják. Ugyanazt a taktikát alkalmazzák, mint a kormány, a lakosság feltételezett érzelmeire építenek.

A „Magyar prefektust akarunk!” követelése kétségtelenül a román nacionalisták malmára hajtja a vizet, arról nem is beszélve, hogy a kormány a nemzeti kommunista pártok zsoldjában álló notórius renegátok, Hajdu Victor és Furo Iuliu kinevezésével (mindkettő magyarnak vallja magát) sakk-matt helyzetbe hozhatná a követelés kieszelőit.

Azt kéne hangsúlyoznunk: a prefektus pusztán a helyhatóságok intézkedéseinek törvényességét felügyelné. Ha törvényeink világosak és egyértelműek lennének, s ha mondjuk Kolozs megye élére magyar demokratát neveznének ki, lehetne a háromszéki prefektus akár román nacionalista is. A mai helyzetben azonban egy nacionalista román (vagy a nacionalista pártok zsoldjában álló magyar) prefektus jogaink lábbal tiprását „gyarmati” státusunk szentesítését jelenti.

A tiltakozó akciók folytatódnak, jelenlegi formájukban azonban aligha vezethetnek eredményre…

*Azaz elhanyagolható mennyiségnek (parányi részecskének).

(Sepsiszentgyörgy)
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon