Skip to main content

Poloskajárás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nem csupán a Demokratikus Konvenció üléstermét lepték meg, hanem a pártvezérek lakásait is. Méghozzá a szó szoros értelmében. Dinu Patriciu liberális vezér lakásán például az öt telefonból négyben ütöttek tanyát (még a konyhaiban is). A poloskahad nem kímélte Petre Roman ellenzékbe vonult pártját, a Nemzeti Megmentési Front bukaresti székházát, az Országos Privatizációs Ügynökséget s más hasonló közintézményeket sem.

Adrian Severin, a Front alelnöke az ügy kapcsán kijelentette: „Az Elnöki Palotából származó nem hivatalos információk alapján tudomásunk van róla, hogy már jó ideje létezik egy terv, mely az ellenzéki pártok teljes kompromittálását célozza, s melynek része a telefonbeszélgetések lehallgatása, az ellenzékkel együttműködő személyiségek és szakértők megfélemlítése.”

A Román Hírszerző Szolgálat szóvivője, Nicolae Ulieru nem veszti el humorérzékét: „Minket a dolog nem érdekel. Mert mi van akkor, ha ők szerelték be saját maguknak?”

Emil Constantinescu, a konvenció elnöke szívós béketűrésről tesz tanúbizonyságot: „Nekem, személy szerint jól jön, hogy lehallgatnak. Ismételten meggyőződhetnek róla, hogy nem készítek elő semmiféle merényletet. (…) A személyes véleményemet félretéve azonban ki kell mondanom, nem érthetünk egyet a törvénytelenségekkel.”

Akár egyetértünk, akár nem, abban ezúttal is bizonyosak lehetünk, hogy a telefonlehallgatások ügyéből nem kerekedik botrány. Nem mond le a belügyminiszter, Iliescu elnök nem kér bocsánatot, a közember pedig ismét legyint: valahogy csak meg kell tudni, mit gondolnak tulajdonképpen.

A jelek azonban arra utalnak, hogy a hatalom a poloskahad szolgálatainak vajmi kevés hasznát veszi. Vagy csak a lehallgatók nem hisznek a fülüknek? Másként igazán érthetetlen, miért volt Iliescu úrnak kerek egy hétre szüksége ahhoz, hogy megértse, mi is történt az RMDSZ kongresszusán. (Ugyanis mindössze egy hét elteltével üdvözölte, hogy a tanácskozás a „mérsékeltek” győzelmével fejeződött be.) Merthogy épp mi, az egységes román nemzeti állam legmegátalkodottabb ellenségei maradtunk volna ki a poloskajárásból, az ugyebár elképzelhetetlen. Nyilván a lehallgatások hatásfoka sem jobb, mint a nehéziparé, a slágeréneklésé vagy a piacgazdálkodásé.

Botrány tehát ezúttal sem lesz, miért is lenne? Egyszerűen hozzászokunk a gondolathoz (ha leszoktunk róla egyáltalán), hogy valahol valakik kedvenc gondolataink, öntudatlan indulatszavaink, káromkodásaink vagy eufórikus ömlengéseink alá lankadatlan szorgalommal tovább jegyezgetik: idem, idem, idem… S Emil Constantinescu úrral örvendezünk: legalább tudják!

Hogy közben az ország gravitációs gyorsulással zuhan a gazdasági nyomor, a műveletlenség, a káosz szakadékába? Azt amúgy sem hajlandók meghallani…

Botrány, az most sem lesz…

(Sepsiszentgyörgy)




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon