Skip to main content

Román katolikus csángó moldovánok?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


E pillanatban azonban már létezett a „legkorszerűbb európai normák szerint összeállított” népszámlálási kérdőív, melyen a székely, a magyar, a csángó külön etnikumként szerepel, sőt anyanyelv gyanánt egy vadonatúj nyelvi képződmény, a székely nyelv is felbukkan.

Ezúttal is bebizonyosodott tehát az ellenzéknek az a korábban többször is megfogalmazott gyanúja, miszerint Stolojan urat a hatalom háttérben meghúzódó voltaképpeni birtokosai „üvegbura alatt tartják”. A miniszterelnök időről időre tetszetős és meggyőző, mert realista mondatokat terjeszt elő az ország helyzetéről, a demokráciáról, Európáról, a tulajdonképpeni történéseket azonban nem befolyásolhatja, az apparátus a miniszterelnök szavaitól s talán szándékaitól is függetlenül működik.

Elszékelyesített terület

Márpedig a hatalmat birtokló apparátus számára tény és való az, ami érdekeiknek, illetve vágyálmaiknak megfelel. Tény például az egységes nemzetállam, s így aztán a nemzetiségek léte már eleve nem lehet egyéb, mint átmeneti fogalomzavar, idegen hódítók emléke, csalóka látszat. Amíg e káprázat el nem oszlik, addig is a magyarság megosztásával, a székelység leválasztásával, majd elmagyarosított román etnikummá minősítésével kell a nemzetiségi kérdést bagatellizálni. (A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cuvintul Noou például a Székelyföldet következetesen „elszékelyesített területnek” nevezi.) Ebben egyébként Iliescu elnök szolgáltatta a legsikerültebb példát, mikor is úgy fogalmazott, hogy Erdélyben mindössze 1 millió 200 ezer magyar él (székelyestől), hiszen az 1 millió 800 ezer romániai magyarból 300 ezer Bukarest lakosságát gyarapítja. A népszavazás napjaiban valaki Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is falra festette a hírhedt mondatot, miszerint: „Székely szarta magyart!” A határozott névelő – csak a magyar fül számára érzékelhető – hiánya nem sok kétséget hagy az ominózus bölcsesség megörökítőjének nemzetisége felől.

Ezek után nem meglepő, hogy a hatalom az ilyetén vállalkozásaihoz hasonlóan a népszavazás sem lehetett egyéb, mint átlátszó svindli. A számlálóbiztosokat sok helyütt föl sem készítették megfelelően, elvileg az űrlapokat is csak az „előzetes tájékozódás”-nak nevezett szakasz megkezdése után kaphatták volna kézhez. Volt azonban néhány (feltehetőleg bizalmas jellegű) utasítás, melyet nem mulasztottak el közölni. Már az előzetes tájékozódás szakaszában áradtak a panaszok az ország legkülönbözőbb magyarlakta vidékeiről a lapokhoz és az RMDSZ-székházakba. S a panaszok tartalma beszédesen egybehangzó. A számlálóbiztosok megjelentek a számlálandóknál, ceruzával beírták az adatokat (mondván, hogy ez még nem az igazi népszámlálás), de az íveket mintegy véletlenül golyóstollal íratták alá a gyanútlan „látszatokkal”, aztán illa berek, vissza sem tértek többé.

Az íveket a tulajdonképpeni népszámlálás során is nagy előszeretettel töltötték ki ceruzával, mondván, hogy odahaza majd golyóstollal rávezetik az adatokat. (Nem szeretnék ugyebár túl sokáig igénybe venni a megszámlált értékes idejét.)

Megszámláltak és meg nem számláltak

A népszámlálás befejezését követően megkezdődött a meg nem számláltak tömeges jelentkezése. (Bukarestből például a Romániai Magyar Szó egyik szerkesztője jelezte, hogy ő maga tömbháznyi román honfitársával egyetemben maradt számlálatlanul.) A példák Sepsiszentgyörgytől Szatmárig szinte folyamatosan idézhetőek.

A Csángóföldről Perca G. Margaréta szabófalvi számlálóbiztos juttatott el tiltakozást a sepsiszentgyörgyi székhelyű Csángó Szövetséghez: „…január 1-jével kezdődően a jászvásári Római Katolikus Püspökség megbízottja és a falu plébánosa naponta állhatatosan és következetesen arra szólította fel a község lakosságát, hogy okvetlenül román nemzetiségűnek mondja magát az összeíráskor. Azzal érveltek, hogy a »római katolikus« megnevezés a »román« névből ered. A lakosság körében elindított agitáció január 6-án jutott a csúcsra, amikor is a pap megfenyegette a híveket, mondván: amennyiben nem vallják magukat román nemzetiségűeknek, az a helyzet fog előállni, mint 1940-ben, amikor felmerült a moldvai csángó magyarság kitelepítésének kérdése.” (RMSZ, január 23.).

A tiltakozó hiába figyelmeztette a helyi polgármestert, a megyei prefektúrát, a Népszámlálás Központi Főigazgatóságát a visszaélésekről, tiltakozása hatástalan maradt. Végül lemondta a népszámlálásban való részvételét.

Nem véletlen tehát, hogy az adott hangulatban a magyar nemzetiségűek számára a népszámlálás annyira gyanússá vált, hogy akadtak, akik a számlálóbiztosokat arra kényszerítették („különben nem írom alá”), hogy az összes nemzetiségi vonatkozásban fontos pontoknál (nemzetiség, anyanyelv, vallás) ott helyben írják rá az ívekre a megfelelő kódszámokat. Ennek a műveletnek a procedúra szerint később kellett volna sorra kerülnie, s az egyik Nagyváradról jelzett esetet a hivatalos román hírügynökség, a ROMPRES, felháborodott hangon kommentálta is.

De nem csupán a ROMPRES háborgott. A Románok Egységpártjának vezérkara és a párt parlamenti frakciója Iliescu elnökig szaladt panaszával, miszerint a romániai magyarság nem volt hajlandó magát székelynek vallani, a csángók egy része is vállalta magyarságát, valamint hogy a népszámlálás napjaiban tömegesen szállították át Magyarországról a gyerekeket, hogy az itteni magyarság lélekszámát szaporítsák. Kijelentették, ha a magyarok többen lesznek 1 milliónál, úgy ők nem fogadhatják el a népszámlálás eredményeit. (Hogy Ceausescu alatt még 1 millió 700 ezren voltunk, az fajvédőinket a legkevésbé sem zavarta, lásd fentebb a tényfogalomról írottakat.)

A várható eredményt természetesen az RMDSZ sem fogadhatja el. Vezetői nyilatkozatban közölték, hogy saját lehetőségeikre alapozva ellennépszámlálást kezdeményeznek.

Helyhatósági „esélyegyenlőség”

Nos, ebben a hangulatban kerül sor a február elejére tervezett helyhatósági választásokra is. A magyarság önbizalmát szerencsére növeli, hogy a magyarlakta területek túlnyomó részén az RMDSZ a román ellenzék pártjaival, a Nemzeti Parasztpárttal, a liberálisokkal, a Polgári Szövetséggel és más demokratikus politikai alakulatokkal közösen indít jelölteket, az úgynevezett Demokratikus Konvenció keretében (választási szimbólumuk egy kulcs). Kivételt csupán a Székelyföld képez, ahol az RMDSZ megteheti, hogy csupán saját választótáborára alapozzon. A döntés erősen vitathatónak látszik, de a romániai magyar demokrácia állapotaira is jellemző, hogy azt nem előzte meg, sőt nem is követte vita. Pedig nézetem szerint a közvetlen választási haszon nincsen arányban azzal a hosszú távú veszteséggel, melyet az a látszat (?) okozhat, hogy a magyarság csak akkor hajlandó az együttműködésre, ha az neki előnyös.

A politikai harc esélyei erősen korlátozottak addig, amíg a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a jog nyilvánvaló lábbal tiprásával diszkvalifikálhatja Király Istvánt, az RMDSZ polgármesterjelöltjét, ahogy az január végén történt, s addig, amíg ez az aktus nem sérti a román közvélemény többségének igazságérzetét. S ha a realitások iránti román érzéketlenséget egy magyarral is megtámogatjuk, az eredmény nem lehet kétséges.

Az elkövetkezendő választások tisztaságában nem csupán a magyarság képviselői kételkednek. A Szabad Európa Rádió román szerkesztőségének adott interjújában Corneliu Coposu, a Nemzeti Parasztpárt következetes és morális princípiumokra alapozott állásfoglalásairól ismertté vált elnöke azt nyilatkozta, hogy a mai Romániában elképzelhetetlenek tisztességes választások. Stolojan kormányfő röviddel e kijelentést követően (mintegy annak igazolásaként) a választások lebonyolítását a korábbi belügyminiszterre, az Egyetem téri tüntetéssorozat szétverése, valamint az első két bukaresti bányászlátogatás lebonyolítása nyomán hírhedtté vált Viorel Ursura bízta.

A Front és a Vatrára támaszkodó Román Egységpárt „esélyegyenlősége” tehát garantált. Nyilvánvaló: a választások ugyanúgy a „realitásokat” fogják tükrözni, mint a népszámlálás!

(Sepsiszentgyörgy)






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon