E pillanatban azonban már létezett a „legkorszerűbb európai normák szerint összeállított” népszámlálási kérdőív, melyen a székely, a magyar, a csángó külön etnikumként szerepel, sőt anyanyelv gyanánt egy vadonatúj nyelvi képződmény, a székely nyelv is felbukkan.
Ezúttal is bebizonyosodott tehát az ellenzéknek az a korábban többször is megfogalmazott gyanúja, miszerint Stolojan urat a hatalom háttérben meghúzódó voltaképpeni birtokosai „üvegbura alatt tartják”. A miniszterelnök időről időre tetszetős és meggyőző, mert realista mondatokat terjeszt elő az ország helyzetéről, a demokráciáról, Európáról, a tulajdonképpeni történéseket azonban nem befolyásolhatja, az apparátus a miniszterelnök szavaitól s talán szándékaitól is függetlenül működik.
Elszékelyesített terület
Márpedig a hatalmat birtokló apparátus számára tény és való az, ami érdekeiknek, illetve vágyálmaiknak megfelel. Tény például az egységes nemzetállam, s így aztán a nemzetiségek léte már eleve nem lehet egyéb, mint átmeneti fogalomzavar, idegen hódítók emléke, csalóka látszat. Amíg e káprázat el nem oszlik, addig is a magyarság megosztásával, a székelység leválasztásával, majd elmagyarosított román etnikummá minősítésével kell a nemzetiségi kérdést bagatellizálni. (A Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cuvintul Noou például a Székelyföldet következetesen „elszékelyesített területnek” nevezi.) Ebben egyébként Iliescu elnök szolgáltatta a legsikerültebb példát, mikor is úgy fogalmazott, hogy Erdélyben mindössze 1 millió 200 ezer magyar él (székelyestől), hiszen az 1 millió 800 ezer romániai magyarból 300 ezer Bukarest lakosságát gyarapítja. A népszavazás napjaiban valaki Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is falra festette a hírhedt mondatot, miszerint: „Székely szarta magyart!” A határozott névelő – csak a magyar fül számára érzékelhető – hiánya nem sok kétséget hagy az ominózus bölcsesség megörökítőjének nemzetisége felől.
Ezek után nem meglepő, hogy a hatalom az ilyetén vállalkozásaihoz hasonlóan a népszavazás sem lehetett egyéb, mint átlátszó svindli. A számlálóbiztosokat sok helyütt föl sem készítették megfelelően, elvileg az űrlapokat is csak az „előzetes tájékozódás”-nak nevezett szakasz megkezdése után kaphatták volna kézhez. Volt azonban néhány (feltehetőleg bizalmas jellegű) utasítás, melyet nem mulasztottak el közölni. Már az előzetes tájékozódás szakaszában áradtak a panaszok az ország legkülönbözőbb magyarlakta vidékeiről a lapokhoz és az RMDSZ-székházakba. S a panaszok tartalma beszédesen egybehangzó. A számlálóbiztosok megjelentek a számlálandóknál, ceruzával beírták az adatokat (mondván, hogy ez még nem az igazi népszámlálás), de az íveket mintegy véletlenül golyóstollal íratták alá a gyanútlan „látszatokkal”, aztán illa berek, vissza sem tértek többé.
Az íveket a tulajdonképpeni népszámlálás során is nagy előszeretettel töltötték ki ceruzával, mondván, hogy odahaza majd golyóstollal rávezetik az adatokat. (Nem szeretnék ugyebár túl sokáig igénybe venni a megszámlált értékes idejét.)
Megszámláltak és meg nem számláltak
A népszámlálás befejezését követően megkezdődött a meg nem számláltak tömeges jelentkezése. (Bukarestből például a Romániai Magyar Szó egyik szerkesztője jelezte, hogy ő maga tömbháznyi román honfitársával egyetemben maradt számlálatlanul.) A példák Sepsiszentgyörgytől Szatmárig szinte folyamatosan idézhetőek.
A Csángóföldről Perca G. Margaréta szabófalvi számlálóbiztos juttatott el tiltakozást a sepsiszentgyörgyi székhelyű Csángó Szövetséghez: „…január 1-jével kezdődően a jászvásári Római Katolikus Püspökség megbízottja és a falu plébánosa naponta állhatatosan és következetesen arra szólította fel a község lakosságát, hogy okvetlenül román nemzetiségűnek mondja magát az összeíráskor. Azzal érveltek, hogy a »római katolikus« megnevezés a »román« névből ered. A lakosság körében elindított agitáció január 6-án jutott a csúcsra, amikor is a pap megfenyegette a híveket, mondván: amennyiben nem vallják magukat román nemzetiségűeknek, az a helyzet fog előállni, mint 1940-ben, amikor felmerült a moldvai csángó magyarság kitelepítésének kérdése.” (RMSZ, január 23.).
A tiltakozó hiába figyelmeztette a helyi polgármestert, a megyei prefektúrát, a Népszámlálás Központi Főigazgatóságát a visszaélésekről, tiltakozása hatástalan maradt. Végül lemondta a népszámlálásban való részvételét.
Nem véletlen tehát, hogy az adott hangulatban a magyar nemzetiségűek számára a népszámlálás annyira gyanússá vált, hogy akadtak, akik a számlálóbiztosokat arra kényszerítették („különben nem írom alá”), hogy az összes nemzetiségi vonatkozásban fontos pontoknál (nemzetiség, anyanyelv, vallás) ott helyben írják rá az ívekre a megfelelő kódszámokat. Ennek a műveletnek a procedúra szerint később kellett volna sorra kerülnie, s az egyik Nagyváradról jelzett esetet a hivatalos román hírügynökség, a ROMPRES, felháborodott hangon kommentálta is.
De nem csupán a ROMPRES háborgott. A Románok Egységpártjának vezérkara és a párt parlamenti frakciója Iliescu elnökig szaladt panaszával, miszerint a romániai magyarság nem volt hajlandó magát székelynek vallani, a csángók egy része is vállalta magyarságát, valamint hogy a népszámlálás napjaiban tömegesen szállították át Magyarországról a gyerekeket, hogy az itteni magyarság lélekszámát szaporítsák. Kijelentették, ha a magyarok többen lesznek 1 milliónál, úgy ők nem fogadhatják el a népszámlálás eredményeit. (Hogy Ceausescu alatt még 1 millió 700 ezren voltunk, az fajvédőinket a legkevésbé sem zavarta, lásd fentebb a tényfogalomról írottakat.)
A várható eredményt természetesen az RMDSZ sem fogadhatja el. Vezetői nyilatkozatban közölték, hogy saját lehetőségeikre alapozva ellennépszámlálást kezdeményeznek.
Helyhatósági „esélyegyenlőség”
Nos, ebben a hangulatban kerül sor a február elejére tervezett helyhatósági választásokra is. A magyarság önbizalmát szerencsére növeli, hogy a magyarlakta területek túlnyomó részén az RMDSZ a román ellenzék pártjaival, a Nemzeti Parasztpárttal, a liberálisokkal, a Polgári Szövetséggel és más demokratikus politikai alakulatokkal közösen indít jelölteket, az úgynevezett Demokratikus Konvenció keretében (választási szimbólumuk egy kulcs). Kivételt csupán a Székelyföld képez, ahol az RMDSZ megteheti, hogy csupán saját választótáborára alapozzon. A döntés erősen vitathatónak látszik, de a romániai magyar demokrácia állapotaira is jellemző, hogy azt nem előzte meg, sőt nem is követte vita. Pedig nézetem szerint a közvetlen választási haszon nincsen arányban azzal a hosszú távú veszteséggel, melyet az a látszat (?) okozhat, hogy a magyarság csak akkor hajlandó az együttműködésre, ha az neki előnyös.
A politikai harc esélyei erősen korlátozottak addig, amíg a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a jog nyilvánvaló lábbal tiprásával diszkvalifikálhatja Király Istvánt, az RMDSZ polgármesterjelöltjét, ahogy az január végén történt, s addig, amíg ez az aktus nem sérti a román közvélemény többségének igazságérzetét. S ha a realitások iránti román érzéketlenséget egy magyarral is megtámogatjuk, az eredmény nem lehet kétséges.
Az elkövetkezendő választások tisztaságában nem csupán a magyarság képviselői kételkednek. A Szabad Európa Rádió román szerkesztőségének adott interjújában Corneliu Coposu, a Nemzeti Parasztpárt következetes és morális princípiumokra alapozott állásfoglalásairól ismertté vált elnöke azt nyilatkozta, hogy a mai Romániában elképzelhetetlenek tisztességes választások. Stolojan kormányfő röviddel e kijelentést követően (mintegy annak igazolásaként) a választások lebonyolítását a korábbi belügyminiszterre, az Egyetem téri tüntetéssorozat szétverése, valamint az első két bukaresti bányászlátogatás lebonyolítása nyomán hírhedtté vált Viorel Ursura bízta.
A Front és a Vatrára támaszkodó Román Egységpárt „esélyegyenlősége” tehát garantált. Nyilvánvaló: a választások ugyanúgy a „realitásokat” fogják tükrözni, mint a népszámlálás!
(Sepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]