Csorba Béla

Nyomtatóbarát változat

hírügynökségi jelentés

a tavasz
nem lesz a tiétek
sem a miénk
hatósági utasításra
a népiesen
tavasznak nevezett évszak
további intézkedésig
ideiglenesen elmarad

Csorba Béla

Sok száz vagy ezer vajdasági férfihoz hasonlóan január 3-án délután én is (kis híján) megkaptam az aranyos kis újesztendei tábori piknikre invitáló alezredesi dögcédulát. Miután a temerini község fullajtárjai önkényesen, a zárt kapu ellenére behatoltak udvarunkba, és a behívóparancsot – nem lévén vállalkozó, ki átvegye – az ajtóküszöbre helyezték, egy piros kukoricacsővel adva nyomatékot szívélyes szándékuknak, de még inkább a januári szelek és egynémely háziállatok esetleges pacifista ténykedésével szembeni aggályuknak, s miután erről időben értesültem, immár valóban nem volt semmi értelme annak, hogy visszatérjek Temerinbe a hetedik határból, ahol egyébként éppen szokásos VMDK-s romboló tevékenységemet végeztem, némi boritalok kedélyes elfogyasztása mellett. Mi tagadás, sejtésem nem volt csalárd. Másnap reggel háromnegyed hétkor öttagú rendőralakulat szállta meg házunkat, szabályos felhatalmazásokkal, fegyverekkel és bilincsekkel ellátva, becses személyem után kutatva, hollétem iránt feltűnően nagy érdeklődést tanúsítva, et cetera… Mindez természetesen a szokásos hatósági zaklatásoknak csupán a kezdete, de erről lesz alkalmunk még bőven szólni más fórumokon. Tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt. Mindazok, akik háborúellenes magatartásukban eljutottak a végső konzekvenciák levonásáig, vállalták és vállalják ezt a kockázatot. Ez pedig – félretéve az iróniát – egyáltalán nem kevés. Megveretést, elhurcolást, bírósági eljárást, börtönt is jelenthet. Tény viszont az is, hogy amíg ha morgolódva, fogcsikorgatva, káromkodva is, de a többség elmegy ágyútölteléknek, addig béke nem lesz. Sem jólét, sem biztonság, sem népek közötti testvéri egyetértés. Akik azzal vádolják a nyugati demokráciákat, hogy önző érdekeik folytán cserbenhagyták Jugoszlávia népeit, s nem állították meg időben erélyesebb fellépésükkel ezt a példátlan esztelenséget, amit hovatovább már hízelgésszámba megy egyszerűen csak háborúnak nevezni, azok, azt hiszem, egyáltalán nem tévednek. Ez azonban csupán a kérdés egyik fele. Valamennyiünknek egyénileg, külön-külön is meg kell válaszolni, hogy voltaképpen mit akarunk: békét vagy háborút? Tévedés ugyanis azt hinni, hogy egyéni döntéscink nem befolyásolják a látszólag egyénfölötti társadalmi (és úgynevezett nagypolitikai) folyamatokat. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – idézhetnénk Illyés Gyulát. Azonban ne érjük be ennyivel (mint ahogyan a költő sem érte be pusztán ennek a mondatnak az illusztrálásával). Hol zsarnokság van, ott gyávaság is van a szívekben. A hatalmasok önkényeskedését minden egyes ember személyes gyávasága élteti. Hogy az ún. Jugoszláviában nincs béke, azért mindannyiunk, minden egyes állampolgár személyes gyávasága is felelős, még ha nem is mi adtuk ki a tűzparancsokat, s még ha a mi felelősségünk az államférfiak és a tábornokok felelőssége és bűne mellett el is törpül. Mielőtt tehát másokat vádolnánk azzal, hogy nem tettek eleget a háború azonnali és végleges megszüntetéséért, azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy vajon mi megtettünk-e minden tőlünk telhetőt.

Erre a kérdésre csak egyéni feleletek adhatók. Nincs az az állami vagy társadalmi hivatal, nincs az a politikai párt vagy érdekszervezet, legyen az a Vajdasági Szociáldemokrata Liga vagy akár a VMDK, amelyre Nagy János, Kis Péter vagy Csorba Béla helyett át lehetne hárítani a háború vagy béke dilemmáját és a személyes felelősség terhét. Ha ezt megértettük, akkor majd azt is meg fogjuk érteni, hogy mikor lesznek ütőképesebbek, erősebbek a békemozgalmak és a békéért küzdő politikai pártok és szervezetek. Akkor, ha mi – Önök, kedves olvasó! – nemcsak titkos vágyainkban, de nyíltan vállalt tetteinkben is eljutunk a béke védelmének végső konzekvenciájáig.

Ezért nem tettem hát eleget a behívóparancsnak.

A haláltól különösebben nem féltem soha. Különben is, azok többsége – hála istennek, több ezren vagyunk –, aki hasonlóan járt el, mint én, nem a haláltól, hanem az esztelen, rákényszerített gyilkolástól fél jobban. Ezért értem meg azokat, akik a behívóparancs elől külföldre menekültek, noha példájukat nem fogom követni. Ha nem volnék egy egzisztenciájában veszélyeztetett kisebbség tagja, talán úgy járnék el, mint ők, akik – mint Varga Zoltán írta nemrégiben – a lábukkal szavaztak a háború ellen. Nekünk, itt maradóknak viszont nemcsak a háború ellen, de magyarságunk mellett is szavazni kell tetteinkkel naponta.

Éppen ezért sem a frontra, sem emigrációba nem megyek.

Ennek a háborúnak mind törvényességében, mind céljában, mind értelmében, mind pedig módszereiben kezdettől fogva kételkedem, s első pillanatától kezdve a VMDK és a magam szerény eszközeivel szembeszálltam vele. Emberként, magyarként – és igen! –, a szerb nép és a szerb kultúra barátjaként egyaránt. Meggyőződésem szerint nincs messze az az idő, amikor lelepleződnek a hamis próféták, és nyilvánvalóvá válik, hogy akik a feltétel nélküli békéért küzdenek, azok a szerb nép javát is akarják, ezzel szemben a háborús uszítók készek végromlásba kergetni.

…Két kicsiny gyermekem van. Ha felnőnek, és én megérem azt az időt, tiszta lelkiismerettel akarok a szemükbe nézni: lehet, hogy nem sok tellett apjuk erejéből, de ő legalább megpróbálta…

1992. január 6.

• Külföld