Csizmadia Ervin

Nyomtatóbarát változat

Legelőször is talán azt lenne érdemes tisztáznunk, hogy miért éppen most került előtérbe az ellenzék problematikája, azon belül is két ellenzéki párt esetleges szorosabb együttműködésének az ügye. Miért nem volt ez lehetséges mondjuk fel évvel ezelőtt? Nem hinném, hogy elégséges indok az MSZP utódpártisága, amely persze fél évvel ezelőtt kétségkívül erőteljesebben manifesztálódott még, mint mostanában. Még csak a szabad demokraták általános viszolygását az MSZP-től sem tekinthetjük meghatározónak, amely néhány hónappal ezelőtt még erőteljesen megmutatkozott, s bizonyára ma is jelen van. Két másik körülményi tartok fontosabbnak, s mindkettő magyarázatát adhatja annak, hogy az ellenzék szerepéről, lehetőségeiről folytatott vita éppen napjainkban indult meg.

Az egyik ok talán úgy fogalmazható meg, hogy minden látszattal és ellenzéki várakozással ellentétben a kormány és a kormánykoalíció állandónak és mélynek tetsző válsága mögött valójában a koalíciós kormány fokozatos hatalmi konszolidációja figyelhető meg. Egyre több olyan véleményt hallani, hogy ez a koalíció (legyen akármilyen belvillongás alkotótényezői között) kibírja első választási ciklusát, sőt esélye van arra is, hogy akár a következő választásokon is sikerrel szerepeljen. Ezt természetesen nem a koalíciós kormány jó teljesítménye, az általa elért eredmények indokolják, hanem a már említett képessége a hatalom konszolidációjára. Léteznek persze egészen másfajta jövendölések is, amelyek szerint a kormánykoalíció (különösen a legújabb kisgazdapárti fejlemények nyomán) minden eddiginél közelebb került ahhoz, hogy eddigi válsághelyzetei még tovább, esetleg a bukásig mélyüljenek.

Az ellenzékiek (mind a szabad demokraták, mind a szocialisták) eddig jobbára a kormánykoalíció válságról válságra való létezésének teóriájával számoltak, s kevéssé vették figyelembe azt a talán mélyebben létező tendenciát, hogy a felszíni válságtünetek mögött a koalíciós pártok hatalmi (de csak hatalmi) megszilárdulása zajlik. Megítélésem szerint a tavaly tavaszi választásoktól mostanáig tartotta magát a két ellenzéki pártnak (s most nem beszélek a Fideszről) az a nézete, hogy egy válságkoalícióval áll szemben, amellyel szemben föl lehet mutatni egyedi pártstratégiákat, de nem szükséges szorosabb együttműködésben gondolkodni, mert a kormány baklövései nyomán előbb-utóbb úgyis megbukik. Durvábban úgy is fogalmazhatnék, hogy a két ellenzéki párt – szerintem – félreismerte a hatalmon lévő pártok természetét, egymáshoz való viszonyát és működésük legmeghatározóbb tendenciáját. Mindkét párt elkövette azt a hibát, hogy megelégedett a kormánypártok felcímkézésével (pl. a Horthy-korszakot akarják visszaállítani), s azt gondolták, ha ezzel az általuk retrográdnak vélt irányvonallal szemben fölmutatják a maguk liberális vagy szociáldemokrata alternatíváját, már sikerrel szembe is szegültek azzal. Pedig erről szó sincs. A Vitányi Iván által fölvetett együttműködési gondolat világosan mutatja, hogy az eddigi ellenzéki stratégiák hatástalanok voltak, egy jottányival sem tették az ellenzék számára elfogadhatóbbá a kormányt és a koalíciót, ráadásul nem adták meg számára a saját szerepe fölötti öröm érzetét. Az első nyomós ok tehát, amiért az ellenzék szerepéről éppen most bontakozik ki vita, az eddigi ellenzéki szerepfelfogás hatástalansága, illetve az egyoldalú, a kormány viszonylag rövid távú bukására alapozott stratégia megrendülése. Ez azonban még nem magyarázza, hogy a vitát miért éppen egy szocialista képviselő kezdeményezte, s a vita miért a szabad demokraták és a szocialisták lehetséges együttműködéséről folyik. A másik ok valahol itt keresendő.

A politikai taktika jelentősége

Arról van szó ugyanis, hogy az SZDSZ csak az utóbbi időben kezdett számot vetni azzal, hogy milyen is a viszonya a Fideszhez. Az elmúlt több mint egy évben alapszlogenje volt a két párt természetes szövetségeskénti aposztrofálása, s ez valóban jogos is, ha pusztán a szellemi-ideológiai orientáció közösségét nézzük. Korántsem beszélhetünk azonban ilyesfajta egyetértésről, ha a követett politikai taktikát nézzük. A Fidesz kezdettől fogva következetesen nagykoalíciós megoldásban gondolkodott, és gondolkodik ma is. A két párt között ennek a politikai-taktikai kérdésnek nagyobb a jelentősége, mint a liberalizmus értékei közös vállalásának. Az úgynevezett természetes szövetségesség a hatalmat, a kormánykoalíciót illetően nem sok közös stratégiai ponton és akcióban hozta össze az SZDSZ-t és a Fideszt. Nem véletlen, hogy Bauer Tamás is arról beszél, hogy a Fidesz nem hajlandó szövetségesnek tekinteni az SZDSZ-t. Magyarán: az SZDSZ-nek a két liberális párt természetes szövetségére és ebből keletkező politikai együttműködésére alapozott koncepciója is megkérdőjeleződött az elmúlt időszakban. Nemcsak arról van szó tehát, hogy téves volt a kormány megítélése, és kevesebbet tételeztek föl róla, mint amire képes valójában, hanem arról is, hogy az SZDSZ–Fidesz szoros politikai együttcselekvésre alapozott stratégiája sem vált be igazán. Hangsúlyoznám: nem ideológiai-elvi ellentétek miatt (bár ilyenek is vannak), hanem elsősorban a két párt alapvetően eltérő politikai helyzetmegítélései és az ezekből fakadó konkrét teendőket illetően. (Gondoljunk csak arra, hogy a „paktum” mindeddig megemésztetlen a Fidesz számára, vagy gondoljunk – másfelől – a Fidesz hatpárti kezdeményezésére, amely viszont az SZDSZ fanyalgását váltotta ki, hogy csak két példát említsük).

Mit nyerne az MSZP?

Ha mármost az MSZP oldaláról nézzük a kérdést (márpedig az ajánlat az ő oldalukról, igaz, kimondottan magánvéleményként hangzott el), akkor azt mondhatjuk, hogy az MSZP számára a szabad demokratákkal való szorosabb együttműködésnek csak előnyei lennének. Három ilyen előnyt említhetünk. Először is végérvényesen kitörhetnének kalodaszerepükből, amelyben ugyan egyre kevésbé vannak benne, de amelyikbe azért időnként még visszaszorulnak, illetve szorítják magukat (mint legutóbb a szakszervezeti vagyon ügyében). Másodszor bizonyíthatnák a közvélemény félé együttműködési képességüket más pártokkal, méghozzá akár kezdeményező szerepben is. Harmadszor egy modern liberális párttal való együttműködésben kiformálhatják az MSZP modem szociáldemokrata arculatát. Erre önmagukban, zártan, befelé fordulva vagy „kétes” szövetségeseket keresve nincs módjuk. Egy zárt, „autark” szociáldemokratizálódó MSZP – igaza lehet Bauer Tamásnak – inkább a hagyományos, s nem a modern nyugati szociáldemokráciához áll közel.

Az MSZP számára tehát legalább olyan fontos, hogy komoly szövetségest találjon a maga szociáldemokrata arculatának kiformálódásához, mint ahogy az SZDSZ-nek is szüksége van új ellenzéki stratégiára – nem ahhoz, hogy liberalizmusát, hanem hogy hatásos ellenzékiségét bizonyítsa. Hogy a két pártnak egymásra van-e szüksége, az a jövő kérdése, az azonban tény: ma már nem jelenthetjük ki, hogy az MSZP különféle „gyarlóságai” miatt eleve nincs szükségük egymásra. Megítélésem szerint az együttműködés–nem együttműködés kérdését nem lenne célszerű a rendszerváltás egy korábbi fázisának logikája szerint megítélni. Természetesen tudvalevő, hogy az SZDSZ volt az a párt, amely a leghatározottabban és a legkonzekvensebben föllépett a volt rendszer megszüntetéséért vagy másképpen: a volt állampárt ellen. Bizonyára a vidéki tagságot nem lenne könnyű meggyőzni arról, hogy azzal a párttal kell szorosabban együttműködni, amelynek helyi képviselői nemritkán az előző rendszer kövületei. Hiába tudja az SZDSZ vezetése, hogy az MSZP már messze nem tekinthető pusztán „kövületpártnak”, ha a vidéki SZDSZ-tagság mindennapi élménye más. Hiába érvel a vezetőség a liberalizmus és a szociáldemokrácia esetleges termékeny együttműködéséről, ha a tagság az SZDSZ-től mint egyedi párttól vár megújulást, határozottabb kormányzati alternatívát.

Persze nem valószínű, hogy a vezetőség–tagság-ellentét lenne a legmeghatározóbb, mindenesetre számolni kell ezzel is. A fő kérdés azonban az: mi lehet egy ilyesfajta vagy egyáltalán: egy bármilyen ellenzéki együttműködés célja? Ha ugyanis maga a cél nem tisztázott, csak ál-együttműködésről lehet beszélni.

A megbuktathatatlan kormánypártok ellen

Első ránézésre a kérdésre könnyű felelni: természetesen az, hogy az ellenzék az együttműködés révén hatékonyabban tudjon fellépni az általa rossznak tartott kormányzati politikával szemben. Azaz, ha két (vagy több) ellenzéki párt szorosabban egyeztetve jobban meg tudja akadályozni a rossz kormánydöntéseket, mint külön-külön. Erről is szó van, de még ennél is többről. S itt röviden utalnom kell az ellenzéknek oly gyakorta emlegetett szlogenjére: a koalíció keresztény-nemzeti kurzust, Horthy-rendszert akar. A Horthy-rendszernek azonban nemcsak az volt a jellemzője, hogy egész időszakában kereszténynemzeti pártok álltak az élén, hanem az is, hogy az ellenzék a „kurzussal” szemben végig nem tudott sem hatékony politikai alternatívát, sem szorosabb ellenzéki együttműködést állítani. A Horthy-korszaknak az volt a pártpolitikai képlete, hogy konglomerátumszerű kormánypártokkal mindig kicsiny, csak szórványos együttműködésre képes ellenzéki pártok álltak szemben. Ma annyiban más a helyzet, hogy a parlamentben egy igen tekintélyes létszámú és felkészültségű liberális párt foglal helyet, de egyelőre még nem mutatkozik jele annak, hogy az ellenzék másképpen tudna politizálni, mint Horhty-korszakbeli ellenzéki elődei. Amikor tehát az ellenzék ezt az időszakot emlegeti, látnia kell, hogy nem pusztán a mai kormánynak van viszonya ehhez az időszakhoz, de a mai ellenzéknek is. A mai ellenzék nem szorulhat bele ugyanabba az alárendelt szerepbe, mint a korabeli Rassay- vagy Vázsonyi-párt, vagy éppen a szociáldemokraták. A mai együttműködésnek tehát éppen ezt a célt kell szolgálnia: annak a történelmi trendnek a megtörését, amelyben megbuktathatatlan kormánypártok és alárendelt ellenzékek vannak. A magyar demokrácia számára egyértelműen és világosan az lenne a legüdvösebb, ha nem egy kormánypárt hosszú távú országlására rendezkedhetne be, hanem alternativitásra. S nem a mai ellenzéki pártok s különösen a szabad demokraták „hataloméhsége” okán. Hanem azért, mert a demokráciában rövid időtávon belül meg kell próbálkoznia minden számottevő politikai erőnek – természetesen, ha a választásokon bizalmat kap – saját politikájának érvényesítésével. Ha erre nincsen mód, kialakulnak a kormánypárti és ellenzéki örök szerepsablonok, mint amilyenek a modern Magyarországon (de nemcsak nálunk) mindig is léteztek. Ilyenkor a kormánypárti fel sem tudja tételezni az ellenzékiről, hogy komoly politikai alternatívát képvisel; az ellenzéki meg lassan el is hiszi magáról, hogy neki csak valami vak véletlen folytán lehet esélye a hatalom megragadására.

Nagyon bízom abban, hogy a mostani vita az ellenzék szerepéről (akármilyen szervezeti együttműködésben is csúcsosodik ki) hozzásegít ahhoz, hogy az ellenzék valódi alternatívát dolgozzon ki. Ma még ez csak részben van így. Nagyon fontos lenne, hogy ez az alternatíva az ellenzéki pártok eddigi szerepének önkritikus megítélésére épüljön. Nem lehet alternatívát adni pusztán a kormánypártok bírálatával; a közvélemény arra is kíváncsi: mit gondolnak az ellenzéki pártok saját magukról, hibáikról, tévedéseikről, milyen korrekciós mechanizmusaik működnek, egyáltalán: milyen az emberi arculatuk. Pusztán elvek fölényével nem lehet legyőzni még a legrosszabb kormánypártokat sem. Az ellenzéki alternatívának tartalmaznia kell egy mindenki által követhető önkorrekciós képességet. Ha ez hiányzik, kevés az esély, hogy az ellenzék a közvéleményben elfogadtassa magát.

Meglehet, igaza van Solt Ottiliának: az MSZP nem tudja „kihúzni a csávából a jelenlegi kormánykoalícióval mélységesen elégedetlen milliókat, s az SZDSZ-t sem”. De a Vitányi-levél s nyomában a vita – még ha nem is lesz úgymond gyakorlati eredménye – mégis nagyon fontos. Fontos, mert túlmutat önmagán. A váltógazdálkodásos többpártrendszerről szól.

• Vita