Dawid Warszawski

Nyomtatóbarát változat

Képzeljük el, hogy két hónappal ezelőtt valaki így írja le a lengyel politikai helyzetet: az új köztársasági elnök a Mazowiecki-kormány gazdaságpolitikáját kívánja folytatni, nem csoda, hisz az általa kiválasztott miniszterek fele tagja volt az előző kabinetnek. Az új elnök szóvivője leszögezi, hogy a nagypolitika súlya áthelyeződik a Belvedere palotába. A Centrum Megegyezés nem jut be a kormányba, ezért válságba kerül, az Állampolgári Bizottságnak pedig a feloszlással kell szembenéznie. Kiszivárgott értesülések szerint az új köztársasági elnök Adam Michniknek ajánlotta fel az elnökhelyettesi posztot, biztosítva őt arról, hogy szakértői szerint a fennálló alkotmányjogi nehézségek kiküszöbölhetők. Ezután feltesszük a kérdést: ki nyerte meg a választásokat? Csak nem az a Walesa, aki most épp elnöki pártot szervez? Mindenesetre sokan azt remélik, hogy a gyorsítás helyett csak addig folytatja a késleltetés politikáját, míg új pártja meg nem erősödik annyira, hogy beszállhasson a választási ringbe. Addig a rendcsináló balta a sarokban áll…

Mit kellene tenni a kormánynak?

El kell-e ismernie Lengyelországnak Litvániát? Erre a kérdésre nem elegendő úgy felelni, mint ahogyan Skubiszewski miniszter tette, aki megjegyezte, hogy a független Lengyelország kormánya sosem ismerte el a Molotov–Ribbentrop-paktumot, tehát a balti államok függetlenségének elvesztését sem. A litván államiság jogi-formai elismerése most a kapcsolatfelvétel és nagykövetségek létesítése révén komoly bizonyítéka lehetne annak, hogy mi a litvánok államiságát támogatjuk a szovjet agresszorokkal szemben. Ugyanakkor ez éles válságba sodorná Lengyelország kapcsolatát a Kremllel. Ha Lengyelország tartózkodik az efféle gesztustól, az megkönnyíti a gorbacsovi normalizációt, de megtöri a kommunizmus alól szabaduló nemzetek szovjetellenes szolidaritását; ezzel pedig alaposan megnőne a veszély, amit a szovjet kemény vonalat képviselők jelentenek Lengyelország számára. Mit kellene tennie a kormánynak?

Nem tudjuk. Ugyanis nem tudjuk, hogy ebben a kérdésben mi a lengyel társadalom álláspontja. A politikai erők részéről talán csak a PPS (Lengyel Szocialista Párt) szólalt meg egyértelműen – mégpedig Litvánia függetlensége mellett –, és Stefan Kiesielewski: ellene. A PPS-nek igen szerény a parlamenti képviselete, Kiesielewskinek pedig nincsen, de az ő véleményét nagy figyelemmel hallgatják meg a Belvedere palotában. Az ő véleményük bizonyos mértekben – valószínűleg igen kis mértékben – befolyásolhatja a kormány végső döntésének kialakulását. Ez a döntés azonban óriási hatással lesz Lengyelország jövőbeni politikai helyzetére. A kormány e döntése kapcsán azonban nem hivatkozhat a közvélemény egyértelmű állásfoglalására. Egy olyan döntés következményeit kell majd viselnünk, amely meghozatalára nem volt befolyásunk.

Ki irányít és kit?

A litván példa csak egy a sok közül. A kormány semmilyen kérdésben nem hivatkozhat a közvélemény felhatalmazására, mivel ezt a kormányt nem a szejm választotta, hanem maga a köztársasági elnök, és ez a kormány az ő politikai koncepcióját képviseli. Az elnökre pedig az első fordulóban, a választások sajátos körülményei között csak a szavazásra jogosultak 24 százaléka adta a voksát. Ez nem hatalmazhatja föl őt arra, hogy úgy értelmezze, bírja a lengyelek egyértelmű politikai mandátumát. És jó, ha ez így van, mert ha az egyszemélyi vezetés összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel, hogy az illető az egész társadalmat képviseli: ez a politikai katasztrófa garantált receptje.

Tény ami tény, hogy az elnök politikai mandátuma, bár vitatott, összehasonlíthatatlanul erősebb a valóban népszavazással megválasztott szejm mandátumánál, amely 35 százalékot jelent. Éppen ezért fogadta el a szejm vita és ellenvetés nékül az elnök által kijelölt kormányt: a képviselők tudatában vannak annak, hogy legitimitásuk erősen kérdéses. Tény azonban az is, hogy ez a folyamat olyan helyzethez vezetett, amelyben a kormányt sokkal inkább az elnök akarata, mintsem a nemzet akarata irányítja.

Nem ok nélkül hivatkoztam a litvániai példára, rá akartam világítani arra, hogy ezt a veszedelmes evolúciót nem valamiféle galád, demokráciaellenes erők összeesküvése idézi elő. A kormánynak Litvániával kapcsolatban ki kell alakítania valamiféle politikát, és egy olyan helyzetben, amikor ismeretlen a társadalom akarata, a legokosabb az elnök véleményére hagyatkozni. Ezt kívánja a pillanat szükségszerűsége – ám ugyanakkor mindez homlokegyenest ellenkezik a demokrácia szabályaival.

Az elnök egy személyben nem döntheti el a lengyel külpolitika irányát. Még az elnöki rendszerekben is az elnök szerepe az, hogy az állam külpolitikájának építészeként szabadon megválaszthassa az eszközöket az állam által elfogadott célok megvalósítására, mert ez amúgy is a parlament ellenőrzésével történik – igaz, többnyire utólagosan. Lengyelország egyelőre parlamentáris, és nem elnöki köztársaság. Ugyanakkor az a módszer, ahogyan a legfontosabb döntések születnek, nyugtalanítóan emlékeztet az egyeduralmi gyakorlatra.

Ki kormányoz és kit?

A Litvániával kapcsolatos politikai álláspont kialakítása kívül esik a társadalmi ellenőrzésen (a vilniusi véres események hírére a szejm meggyorsította a kormány megerősítésének procedúráját ahelyett, hogy vitát nyitott volna a politikájáról!), a gazdaságpolitika viszont az elnökválasztási kampányban határozottan artikulált közakarattal ellentétben realizálódik. Nem az a lényeg, hogy ezek a döntések helyesek-e vagy nem (éppenséggel Balcerowicz gazdasági tervével kapcsolatban és minden bizonnyal a Litvániával kapcsolatban kialakítandó politika kérdésében én a kormánypárt táborában leszek), hanem az, hogy így képtelenség kormányozni. Demokráciában nem elegendő csak optimális döntéseket hozni (ezt a felvilágosult abszolutizmus garantálja), hanem a közakaratnak megfelelő döntéseket kell hozni. Nem azért, mert a többségnek mindig igaza van, hanem azért, mert a többség akaratával szembeni kormányzás erkölcstelen, az állampolgároknak kell viselniük azoknak a döntéseknek a következményeit, amely döntésekre nem lehettek befolyással. Az ilyen kormányzás nem is lehet sikeres. Ám az új lengyel köztársasági elnök politikai gyakorlata, úgy tűnik, éppen az ilyenfajta hatalomgyakorlás felé hajlik.

De semmi jel nem mutat arra, hogy csak ideiglenes állapotról van szó. Ahelyett, hogy Walesa előrehozná a parlamenti választásokat, kihasználva, hogy ha szükséges, akkor a mandátuma révén akár nyomást is gyakorolhat a szejmre, létre akarja hozni az alkotmányba ütköző Elnöki Tanácsot, amely a parlamenti munka dublőre lenne. Nem vonom kétségbe az elnök szándékának őszinteségét, aki arról bizosít: azt akarja, hogy ebben a tanácsban képviseletet kapjon a lengyel politikai élet valamennyi áramlata. A demokráciában azonban nem „áramlatok” kormányoznak, hanem az állampolgárok. Ezek viszont – kivéve a tanácsba meghívottakat – semmiféle hatással nem lehetnek a politikai élet alakulására. Ez egyszerűen merénylet az alapvető politikai jogaink ellen, és számunkra elfogadhatatlan.

Annál is inkább, mivel az az elnök cselekszi ezt, akinek a politikája állandó változásokat mutat Az volna a kisebb rossz, ha Lech Walesa a hatalomátvétel után vaskövetkezetességgel valósítaná meg azt a programot, amelyet a választási kampány során hirdetett. Így legalább azok, akik az első fordulóban őrá adták a szavazatukat, elégedettek lehetnének, hogy megkapták azt, amit akartak. Csakhogy míg az a Walesa, aki egész választási kampányát arra alapozta, hogy támadta a kormány gazdaságpolitikáját, most hatalomra kerülve úgy döntött, hogy éppen ezt a politikát fogja folytatni. Az az elnökjelölt, aki a választási kampány során Litvánia függetlenségének elismerését sürgette, és azt kifogásolta, hogy a miniszterelnök az expozéjában úgy tekint a balti államokra, mint amelyek függetlenek, most hirtelen Stefan Kiesielewski óvatos véleménye felé kezd hajlani. Voltaképpen csak most tudjuk meg, mire szavaztunk.

Ki váltja le a társadalmat?

Itt nem csak arról van szó, hogy az elnöki döntések mindenféle parlamentáris vagy társadalmi ellenőrzésen kívül születnek. Nem is az elnök olykor groteszk kijelentéseiről van szó, aki míg a hivatali apparátus túlburjánzását bírálja, olyan speciális funkcionáriusok alkalmazását javasolja, akik azt ellenőriznék, hogy a kérelmeket elintézték-e; aki kilátásba helyezi az elnöki szuperfelügyeletet az államigazgatási renyheség elleni módszerként, és a sajtó ellenőrző szerepét firtató kérdésre válaszként megdicséri a bíráló Jan Pietrzakot. Nem is azokról a társadalmat megosztó kérdésekről van szó – az iskolai hitoktatás, az abortusz vagy a közélet klerikalizálódásának kérdése –, amelyeket viszont az elnök egyszer s mindenkorra eldöntött. Mindezeket a nehézségeket még el lehetne viselni azzal a tudattal, hogy az elnöknek demokratikus úton szerzett felhatalmazása van, ha volna egy olyan intézményes rendszer, amely kiegyensúlyozhatná az elnöki túlkapásokat. Ha létezne egy erős társadalmi felhatalmazással bíró parlament.

A demokrácia nem épülhet egyetlen emberre, különösen akkor nem, ha ez az ember sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely nem egyeztethető össze az általa betöltött pozícióval. A demokrácia mindenekelőtt képviseleti rendszer. Szabad választás. Már ma ezért kell küzdenünk. Határozottan el kell utasítanunk azt a véleményt, hogy a nehéz nemzetközi és belpolitikai helyzetben Lengyelországnak elsősorban erős és határozott végrehajtó hatalomra van szüksége. Ennek a hatalomnak a nép akaratát kellene végrehajtania, és nem az elnökét. Ma ez nem lehetséges, mert hiányoznak azok az intézmények, amelyek ezt az akaratot kifejeznék. E ténnyel szemben minden egyéb mellékessé válik. A Walesával való egyezkedési kísérletet éppúgy el kell vetni, mint az egyeduralom „felvilágosulttá tételének” kísérletét, amelyet az új parlament lehetséges politikai összetételétől való félelem diktál. Ha az újonnan megválasztott parlament csupa Tyminskiből és kótyagos alakokból állna, akkor is ezt a társadalmat kellene képviselnie. A társadalmat nem lehet kicserélni. Az elnököt, az elkövetkezendő öt éven belül, ugyancsak nem.

• Külföld