Krasztev Péter

Nyomtatóbarát változat

Nem tudom, nem feszélyezi-e mostanában a volt kelet-európai tudósítókat az a veszély, hogy az események fordulatosságából adódóan, dolguk végeztével az írógép mellől felállva rádöbbennek, hogy történészekké léptek elő. Talán épp a késedelem miatt olvassuk méltatlankodva a külföldi sajtó magyarországi beszámolóit, és csodálkozunk nemegyszer a rádió lapszemléit hallgatva az idegen újságírók tájékozatlanságán.

Még egy olyan látszólag békés terepnek, mint Bulgária is megvannak a maga buktatói. Az első nehézség fogalmi jellegű. Az itthon megszokott terminológiával szinte lehetetlen lenne eligazodni a mai bolgár közállapotokban.

Itt van például az államiság. A mi (immár fejlett) fogalmaink szerint ez bizonyos fokú szuverenitáshoz, de legalábbis a kintről megállapított mozgástér maximális kihasználásához köthető. Ám képzeljünk el egy olyan országot, mely nemcsak az államrendet, hanem a naptári ünnepeket, a történelmet, a nemzeti hősöket és eltemetésük módját (mauzóleum), a városrendezést, rövidesen mindent az égvilágon önként átvesz egy másik országtól. A már amúgy is észrevehetetlenné szürkített balkáni kis ország buzgó diktátora egy szép nap úgy látja, hogy a szellemi összeolvadást adminisztratív lépésekkel kell elősegíteni, s felajánlja népét és országát az újkor egyik legfalánkabb impériumának. „Iván apó” – mert az új mitológia szerint a bolgár nép így becézi az oroszokat – egy nagyvonalú gesztussal lemondott Bulgária annektálásáról. Gyanúm, hogy minden idők legostobább kommunista diktátorának ez annyira kedvét szegte („Hát mégis annyira rosszak lennénk, hogy még nekik sem kellünk?”), hogy a hatvanas évek közepe óta elfelejtett uralkodni, s csak a vagyonkájával és egyre problémásabb gyerekeivel volt elfoglalva. Igaz, mást sem engedett a hatalom közelébe, s ez az állapot negyed évszázad alatt Európa szellemi perifériájára és a tönk szélére juttatta az országot.

Későbbi keletűek az ellenzék fogalmával kapcsolatos kételyeim. Ilyen ugyanis még két évvel ezelőtt nem létezett (vagy nem létezhetett volna?). Politikailag aktív nyugati emigrációról sem lehetett hallani, az itt-ott elvétve felbukkanó ellenszegülők a párttagok közül kerültek ki. Az azóta szervezetten működő számtalan csoport és szervezet egyike sem állítja el lélegzetemet radikalizmusával.

Bulgáriát a közép- és kelet-európai rendszerváltási partitúra utolsó belépői között találjuk. Osztom azoknak a véleményét, akik úgy látják, hogy Mladenovot és társait Gorbacsov segítette hatalomra, s ezért az új helytartó a preusztrojsztvo (azaz peresztrojka) és glasznoszt(y) lassú éhhalált ígérő útjára próbálja vinni az országot. Az ellenzék ezt felismerve tiltakozik, az utcára szólítja az embereket, de megtorpan, amikor a tömeg kommunistaellenes jelszavakat kezd kiáltozni, és kifütyülni a sértett csecsemőként viselkedő pártfőtitkár-államfőt. Az ellenzék szó helyett tehát találóbbat kellene keresni.

A tudósító gyakran nem tud mit kezdeni saját szubjektivitásával, s ezért a lehető legobjektívebbnek próbálja feltüntetni a szövegét. Az ilyen személyes természetű akadályok gyakorlatilag elháríthatatlanok. Mivel pedig sem történészi, sem krónikási elhivatottságot nem érzek, úgy határoztam, hogy nem is kísérlem meg a tárgyilagosság illúzióját kelteni. A beszélgetések, melyekből itt részleteket idézek, nem sajtótájékoztatókon vagy más hivatalos fórumokon hangzottak el, hanem baráti társaságokban és kávéházakban. Az asztal közepére kitett mikrofont mintha nem is vették volna komolyan. Amit beszélgetőpartnereim elmondanak, a magyar olvasónak inkább a közelmúlt hazai politikai eufóriáját fogja idézni, és nem hozza meg számára az áhított megvilágosodást. Mégis remélem, ennek a kötetlen légkörnek sikerült megteremtenie annak feltételeit, hogy az államiságát hamarosan visszanyerő Bulgária jövendő politikusai feltárják valódi egyéniségüket és nézeteiket.

Az említett terminológiai és személyes akadályokon túl marad a tény, hogy január 16-án megkezdődnek a kerekasztal-tárgyalások a kormány és az ellenzék között. Az egyik félkört elfoglaló jelenlegi hatalom is gondban van. A pártot pártos szellem kísérti, a kommunisták népszerűségét pedig pontosan érzékelteti az egyik tüntetésen lobogtatott transzparens: „Nem tűrjük meg Zsivkovot a pártonkívüliek között!” Rövid, tíznapos bulgáriai tartózkodásom alatt két párton belüli frakció is alakult. Az Alternatív Szocialista Egyesülés a legbefolyásosabb alkotó értelmiséget tömöríti (N. Vaszilev filozófus, elnök; K. Cservenkova színikritikus, régi ellenálló, titkár; I. Dicsev író, A. Wagenstein rendező), s nem titkolt céljuk a többi értelmiségi elidegenítése a párttól.

Az ellenzéki erőket a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) elnevezésű koalíció tömöríti. A DESZ tagszervezetei közt találjuk a felújított Szociáldemokrata Pártot és a Bolgár Nemzeti Földműves Szövetség régóta betiltott Nikola Petkov-féle szárnyát. Ott van a két első, sokat szenvedett ellenzéki csoportosulás a Glasznoszt és Demokrácia Klub, mely érzésem szerint szakadás előtt áll az ősbolsevikok és a radikális reformerek közti ellentét miatt, és az Ekoglasznoszt, melynek tüntető tagjai utoljára érezhették fejükön és veséjükön a kemény kéz politikáját. A Podkrepa (Támogatás) Független Szakszervezet, az Állampolgári Kezdeményezés, a Radikális Demokrata Párt, az Emberi Jogvédő Bizottság és a Független Diákszövetség tartoznak még a koalícióhoz. A különböző szervezetek között a kapcsolat laza, csak a közös kormányellenes program egyesíti őket.

Blaga Dimitrova

a bolgár művészeti élet talán legszilárdabb egyénisége. Azt az Európában kihalófélben lévő költőtípust képviseli, mely vállalja nemzete sorsát póz és mesterkéltség nélkül, pusztán azért, mert így látja helyénvalónak. Egész életében az „így, mert másként nem is lehetne” etika vezérelte: amikor a vietnami háborúban árván maradt gyerekeket fogadott örökbe, amikor a diktatúra legkilátástalanabb éveiben ingerült levelet írt a kultúrpolitikai hatalmasságoknak, amiben elmondja, hogyan teszik tönkre módszeresen a bolgár irodalmat, s ez az elv irányította a közelmúltban is, amikor nem féltve egzisztenciáját elküldte a nyugati rádióállomásoknak tiltakozását a bolgár kormány barbár nemzetiségpolitikája ellen, az ellen a párt ellen, melybe valaha ő meggyőződésből lépett be.

„Nem lennénk-e hasznosabbak, ha a dolgozószobáinkban ülnénk, és írnánk a műveinket?” – teszi fel magának a kérdést, s egy hosszú fejtegetéssel válaszol is rá. Arról beszél, hogy a bolgár költőelődök hagyománya sem erre tanít. Az irodalomtörténetet nyilvánvalóan a saját erkölcse prizmáján átszűrve látja. Politikai nézeteit is ez a fajta egészséges naivitás hatja át: „A helyzet az évek során – mondja – egy rugóhoz hasonlóan egyre feszült, s ezt most fokozatosan kell kilazítani.”

A politikai kommunikáció több évtizedes hiánya Bulgáriában nemcsak az egyéni véleményalkotás szintjén figyelhető meg, hanem társadalmi szinten is sajátos képződményeket hív életre. Ilyenek voltak az esti, gyertyás, ún. csendes polgári jelenlétek, melyek egyértelműen átesztétizálták a politikai cselekvést, illetve a „néma körtánc”, azaz a parlament körüli élő lánc, mely kultikus színezetet adott a tiltakozásnak.

Kíváncsi voltam arra, van-e hely Blaga Dimitrova megrendíthetetlen erkölcsi építményében a félelemnek. „Magam miatt már nem aggódom, csak az országunkat féltem, mely önhibáján kívül belekeveredett, belegabalyodott a bajba. Igaz, mindnyájan vétkesek vagyunk, mert hallgattunk” – válaszolja az egyetlen bolgár író, aki mert nem hallgatni. „A szavak fokozatosan szabadulnak fel, először az értelmiség számára, azután a munkások számára is, akiknek nincs vesztenivalójuk. Persze a véletlenszerűség, az átgondolatlanság még ma is dominál. Kevesen vannak, akik nemcsak az indulataikat fejezik ki, hanem már mondanak is valamit, elemzik azt, amit átéltünk. Többen sürgetnek, térjünk a tettekre. Én úgy gondolom, a szavak is tettek, különösen az én szakmámban. A szavaknak távlatot kell adni, pontos megfigyeléseket kell közölniük. Már sok mindent kimondhatunk, a kérdés csak az, van-e mit mondanunk.”

Blaga Dimitrova a közvéleménnyel együtt aggódik a lassanként megsemmisülő archívumokért, az ellenzék korlátozott mozgástere miatt, leginkább azonban továbbra is az írók és az irodalom sorsa foglalkoztatja. Nyilvánvaló, hogy a kultúra dezideologizálása a későbbiekben az anyagi támogatás megszüntetésével fog együtt járni. „Jelenleg közösen gyűjtünk a szamizdatokra. Újjáéledőben van egy, talán naiv-demokratikus hagyományunk. Egy szegény országban teljesen természetes, hogy az emberek segítik egymást. Az emberek régebben is a szájuktól vonták meg a falatot, hogy adakozzanak könyvtár, színház, templom építésére. A minap is felhívott egy magányosan élő özvegyasszony, aki felajánlotta egy életen át összespórolt pénzét egy független közéleti-irodalmi lap megalapítására. Eleinte az ilyenfajta szolidaritásban látok perspektívát.”

Blaga Dimitrovában nem lehet csalódni. Amit a beszélgetés során elmondott, ugyanazt sugallja, amit az életműve és magatartása. Az ő moralitása azon kevés szálak egyike, melyek összekötik a mostani bolgár ellenzéki mozgalmakat a múltbeli ellenállással.

Zselju Zselev

A nem radikális bolgár értelmiség, köztük Blaga Dimitrova is nagy reményeket fűz Zselju Zselevhez, a DESZ vezetőjéhez. Egy tüntetésen láttam őt először. Hangtölcsérrel a kezében járt körbe, és győzködte az embereket, hogy ők fognak győzni, ha magasabb politikai kultúrát tanúsítanak, mint az ellenfél. Néhányan „Zselju Zselev legyen elnök” feliratú transzparenst lengettek.

Amikor a Szociológiai Intézet büféjében véletlenül összefutottam vele, csak az őt körüllengő mítoszból ismertem. Tudtam, hogy filozófus-eszmetörténész, Fasizmus című könyvét, melyben nyilván a szociálfasizmusról értekezett, leállították, őt magát kizárták a pártból, sokáig élt visszavonultan falun.

Beszélgetésünk alatt az volt az érzésem, mintha Zselev háromszor is átgondolná minden szavát, mielőtt kimondaná. Kínosan ügyelt a pontosságra és tényszerűségre. Először a vezetés alatt álló szövetségről kérdeztem: a koalícióban részt vevő nem bejegyzett szervezetekről, melyeknek van esélyük a későbbiekben arra, hogy önálló arculattal rendelkező párttá váljanak.

„Én inkább a dolgok mai állásáról beszélnék” – kezdte Zselev. – „A DESZ-ben kilenc szervezet vesz részt. Közülük kettő, a Szociáldemokrata Párt és a BNFSZ Nikola Petkov-féle szárnya két, eddig betiltott ellenzéki párt hagyományaira épít. A különböző szervezeteket a szövetség programja egyesíti. Legfőbb célunk, hogy kivezessük az országot a totális diktatúra állapotából, és lerakjuk egy pluralista, demokratikus állam alapjait.” Zselju Zselev szerint két év elegendő lesz erre a folyamatra, amennyiben a gazdaságot sikerül viszonylag rövid időn belül liberalizálni. A jelenlegi politikai szituációt heroikusnak és romantikusnak nevezte, amennyiben még mindenki közös célokért küzd, közös ellenfél ellen.

Próbáltam tovább provokálni, és megkérdeztem, hány év alatt alakulhat ki Bulgáriában az áhított piacgazdaság. „Nem vagyok közgazdász, ezért erre a kérdésre nem tudok kompetensen válaszolni. Annyit még így is mondhatok, hogy amit ma nálunk láthat, az inkább ellengazdaság, mint gazdaság, minden a feje tetején áll, züllik szét. A belső gazdasági struktúrákat gyorsan, a külgazdasági kötelezettségeket óvatosabban kell felszámolni, de nem egyszerre és egy időben mindent megszüntetni, mert ez elviselhetetlen terhet róna a lakosságra.”

„Nekünk a közép-európai országok útjára kell lépnünk, a peresztrojka számunkra nem perspektíva” – jelentette ki határozottan Zselev. Búcsúzóul sok sikert kívántam a januári kerekasztal-tárgyalásokhoz, és hozzátettem: „Csak keményen!” Zselev szelíd mosollyal így válaszolt: „Inkább csak okosan.” Kis híján kiszaladt a számon: „Ha így, hát az Isten legyen hozzátok irgalmas!”

Petko Szimeonovot

a Glasznoszt és Demokrácia Klub vezetőjét is egy tüntetésen ismertem meg. A háta mögött úgy mutatták be nekem, mint az ország egyetlen lehetséges ellenzéki elnökjelöltjét, a bolgár politikai élet legfényesebb elméjét. Minderről személyesen is meggyőződhettem. A parlament előtti malőr, azaz Mladenov kifütyülése után Petko Szimeonov volt az egyetlen ellenzéki vezető, aki a televízióban kiállt a tömeg mellett. Elmondta, hogy ehhez egyrészt joguk van az embereknek, másrészt az államfő-pártfőtitkár maga adott erre okot, sőt, jobb, ha már mostantól elkezdi szoktatni magát a hasonló élményekhez. Ezzel együtt, amikor Mladenovról kérdeztem, a következőket válaszolta: „Mladenov kellemes benyomást tesz rám, ha a környezetéhez, az apparátus többi tagjához viszonyítom. Köztük talán A. Lukanov, A. Lilov és Sz. Mihajlov még a legintelligensebbek, s a legkevésbé korruptak. Rajtuk kívül alighanem egy köztiszteletben álló személyiség sincs odafönn. Amennyiben Mladenov szándékai a többpártrendszert illetően tisztességesek – s miért ne lennének azok –, igen nehéz lesz együtt dolgoznia ezzel a társulattal. Én személy szerint nehezen tudom megítélni, átmeneti figura-e Mladenov vagy sem, mert a pártjának a presztízse lezuhant. Végeztünk itt nálunk a Szociológiai Intézetben egy felmérést, mely kimutatta, hogy a lakosságnak csupán a 14%-a tartja cselekvésképesnek ezt a pártot. Ez persze nem jelenti azt, hogy már most elveszítették a választásokat, hiszen az ellenzék még akkor is gyengébb, ha a mostani felmérésen az emberek 5-6%-kal jobbnak látták a hatalmon lévőknél. Mladenovot az teheti átmeneti figurává, hogy a párt jelenleg válságban van. A pártplénum résztvevőinek nyilvánvalóan fogalmuk sem volt arról, mi zajlik körülöttük. Úgy nyilatkoztak, mintha az ezeréves birodalom állna előttük: arról, mit kell tenniük, mihez fognak, mit vezetnek be stb. Mintha valaki kérdezné őket.”

„Hogy veszítenek-e, azt még valóban nem tudom, annyit azonban még megtettek a maguk érdekében, hogy májusra írták ki a választásokat. Addig ugyanis mi nem készülhetünk fel. Nekünk nincsenek kész struktúráink. Ezenkívül van még egy kollaboráns földművesszövetség, amely nagy hirtelen deklarálta a függetlenségét, de azért a földműves ellenzéket nem fogadnák vissza. Csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz velük. Az új formációk is bizonytalanok; a Demokrata Párt, a Radikális Demokrata Párt nem is biztos, hogy léteznek, se vezetőik, se anyagi feltételeik nincsenek.”

– Mit szándékoznak tenni a rendszermentési kísérlet ellen?

– „Kivonulunk újra az utcára, tiltakozunk a kormánynál. A választásokat el kell halasztani késő őszre, új választási törvényre van szükség, melyet az ellenzékiekkel együttműködve szövegeznének meg. Az új országgyűlés kidolgozza majd az új alkotmányt. Hosszú menetelésnek nézünk elébe.

Van itt még egy érdekesség. A függetlenek jelszavai alig különböznek a kommunistákétól. A kommunisták a dolgok mai állása szerint biztos nem tudnák végrehajtani ezeket a célkitűzéseket. Az ellenzékhez az emberek úgy viszonyulnak, mint a más asszonyához: ugyanazt ígéri, mint a saját, de azért mégis más az… Igen, szóval a kommunistáknak az apparátusukon kívül már semmijük sem maradt.”

Eszembe jutott erre egy Szófiában, az amerikai nagykövetségen dolgozó tengerentúli ismerősöm, aki egyik nap a következő (meg nem erősített) hírrel fogadott: „A Bolgár Kommunista Párt már halott, csak még nem tudja magáról.”

Marko Gancsev

író, költő, a Helsinki Watch emberi jogi bizottság egyik legismertebb személyisége. Bár az elmúlt években Gancsev többször is kihívta maga ellen a művelődési hatóságok haragját (kizárták a pártból és az írószövetségből), azért soha sem tarthatták végleg elveszett embernek, mert folyamatosan ellátták munkával, és nem fosztották meg kényelmes lakásától.

Gancsevvel az emberi jogi szervezet megalakulásának körülményeiről és feladatairól beszélgettünk.

„Bizottságunkat rövid idő alatt szerveztük meg, akkor, amikor a hatóságok fenyegetéseket intéztek vezető ellenzéki személyiségekhez, miszerint a pártplénum után, amint hazautaznak a külföldi újságírók, kíméletlenül leszámolnak a »máskéntgondolkodókkal«. November elsején alakultunk meg, és legnagyobb részben azok léptek be, akiket az üldöztetés fenyegetett. Akkor még senki sem sejtette, hogy 10-én Zsivkov megbukik. Az első dolgunk az volt, hogy a megjelenés előtt álló törvényerejű rendeleteket összevessük a Helsinki Záróokmánnyal, és rámutassunk arra, mi az, ami a határozatokban összeegyeztethetetlen az Emberi Jogok Nyilatkozatával. Mit mondjak, épp elég munkát adtak az irományaik. Például a kulturális tevékenységet szabályozó rendelettel a Zsivkov-rendszer egyértelműen a saját túlélését akarta biztosítani. Zsivkov különben is igyekezett olyan törvényeket hozni, melyek meghosszabbíthatják az uralkodását.”

A világszerte hírhedt bolgár állambiztonsági szervek tevékenységéről kérdeztem ezután. Konkrétumokat nem tudott mondani, de feltétlen szükséges lépés lenne a feloszlatásuk, mert vidéken az emberek félelme még korántsem múlt el. „Nem tudom, hol másutt lehetett még annyira erős az egyénre nehezedő nyomás, mint nálunk. Esetleg Romániában. Az erőszakos tagosítástól a mai napig nincs nyugtuk az embereknek.”

Itt szeretnék beszámolni közbevetőleg egy epizódról, mely adalékul szolgálhat a bolgár ellenzék fogalmának pontosításához. Szófiai tartózkodásom alatt néhányszor kapcsolatba kerültem nyugati újságírókkal. Időről időre felbukkant a török televízió egy kiküldött munkatársa, aki nemcsak irigyen méregetett minket, hanem informálódni is tőlünk próbált. Őt ugyanis sem a hivatalos bolgár vezetés, sem az ellenzékiek közül senki nem volt hajlandó fogadni. Amikor az írószövetség kávézójának ablakából újra közeledni láttam, megemlítettem Gancsevnek, hogy már csak hivatalból is beszélnie kellene a törökkel. Gancsev ezt határozottan megtagadta, mondván, hogy a bizottságnak még nincs állásfoglalása a törökök ügyében, és ezért úgysem lenne mit nyilatkoznia.

Petko Szimeonov volt az egyetlen, aki minden rábeszélés nélkül vállalta az interjút, igaz azzal a kikötéssel, hogy a beszélgetést két mikrofonnal vegyék fel, nehogy a törökök később meghamisítsák a szavait.

Búcsúzóul a cigánykérdésre tereltem a szót. Marko Gancsev egy ismert viccel ütötte el a kérdést: „Bemegy a cigány Dimitrovhoz a mauzóleumba, nézi, nézi, majd azt mondja neki: »Látod, mit csináltál, Dimitrov apó, azt ígérted nekünk, embert faragsz belőlünk, aztán nézd mi történt – az emberek lettek olyanok, mint mi.«”

Hrisztofor atya azzal a kérdéssel lépett a szobába, hogy milyen nyelven parancsolom az interjút. Siettem megnyugtatni, hogy amennyiben neki is ez a legmegfelelőbb, akkor az anyanyelvén. Akkor tűnt fel, hogy előző beszélgetőtársaim közül ez a kérdés senkinél sem merülhetett volna fel ilyen magától értetődően.

Hrisztofor Szabev

atya a lelkiismereti és vallásszabadság-mozgalom vezetője. Fizikusnak indult, majd elvégezte a papi szemináriumot is, és szerzetes lett Tirnovóban. Nemrégiben szóvá tette, hogy a pátriárkát az egyházi szabályzatot sértő módon a világi hatalom juttatta pozíciójába, más szóval az egyházfő a diktátor kenyerén él. Amikor Tirnovóban egy negyven éve megszakadt hagyományt felújítva keresztet dobott a folyó vizébe Jordán napján, egyháza kis híján kitagadta, és egy világvégi kolostorba száműzte idén januártól márciusig bűnbánatot tartani, a szerzeteseket pedig rávették arra, hogy kíméletlenül gyötörjék a vezeklő barátot.

A világi hatalom ennél azért rutinosabban járt el. „Tavaly október 26-án vittek be először. Azután húsvét előtt újra letartóztattak, nehogy megint körmenetet szervezzek. Kendőt terítettek a fejemre, betuszkoltak egy autóba és elhajtottak. Arra a kérésemre, hogy igazolják magukat, azt válaszolták, hogy ők a maffia tagjai, és váltságdíjért raboltak el. A rendőrség előtt mégis megálltak, hogy bemutassák az igazolványomat, ellenőrizendő, azonos vagyok-e azzal, akit el akartak rabolni. Tudniillik én a keresztségben a Hriszto nevet kaptam, Hrisztofor a szerzetesi nevem. Teljesen lejáratták magukat. Amikor észrevették, hogy nézelődöm az átlátszó kendő alól, gyorsan a fejemre borítottak egy Ogonyokot (szovjet reformpárti folyóirat). Akkor tíz óra hosszat tartottak bent.

A következő alkalommal június 15-től szeptember 4-ig tartottak vizsgálati fogságban az állambiztonsági szervek. Onnan húsz napra átvittek a vracai városi börtönbe, ahol köztörvényesekkel kerültem közös cellába. Az egyik megerőszakolta az anyját, a másik szétverte a társa koponyáját, a harmadik felmetszette két ember hasát. Tizenhármán voltunk. Isten megóvott, semmi bántódásom nem esett, sőt a maguk módján még tiszteltek is, pópának hívtak.

Október 25-én, a Krisztal cukrászda előtti brutális rendőr-beavatkozás előestéjén, személyesen hívatott be egy állambiztonsági ezredes, és veréssel fenyegetett, amennyiben nem írom alá, hogy abbahagyom a szervezkedést, és nem kérek bocsánatot eddigi tevékenységemért a televízió nyilvánossága előtt. Erről persze szó sem lehetett…”

Hrisztofor atyát az a gondolat vezérli, hogy a bolgár népet a keresztény hite segítette át az ötszáz éves török hódoltságon. Ennek a hitnek a helyébe akarták erőszakolni az „istentelenek politikai vallását”.

A céljaikból ítélve egyetlen civilizált állam polgára sem nevezhetné a lelkiismeret- és vallásszabadság-mozgalom tagjait extremistáknak. Követelik a karácsony és a húsvét állami ünneppé tételét, a vallásszabadságot korlátozó törvények megváltoztatását, a keresztény egyházak jótékonykodáshoz való jogának visszaállítását és a szabad hitoktatás engedélyezését.

Saját szememmel győződtem meg arról, milyen tisztelettel veszik körül az emberek Hrisztofor atyát. Akárhol megjelenik, több százan kérik áldását, tanácsért fordulnak hozzá, és biztosítják segítőkészségükről. A temesvári vérengzés után nagy tömeg vett részt Hrisztofor atya tiltakozó gyászszertartásán a román nagykövetség előtt.

A kollaboráns hivatalos egyház vezetői máig nem nézik jó szemmel Hrisztofor atya ténykedését. Csak magukat okolhatják azért, hogy amikor a teljes pompába öltözött pátriárka és pópának álcázott gorillái megjelentek a Parlament kijáratánál, az amúgy békésen tüntető emberek füttykoncerttel és ritmikus „Anatéma, anatéma” kiáltásokkal fogadták őket.

Nikolaj Gencsev

jelenleg Bulgária egyik legnépszerűbb embere. Még nem politikus, történész, a szófiai egyetem művelődéstörténeti tanszékének vezetője. Gencsev azon kevesek közé tartozik, akik átlátják a mai helyzetet, és a múlt ismeretében nyilatkozhatnak az események várható kimeneteléről.

Nézete szerint a bolgár rendszerváltás útjába két, a múltból átöröklött akadály áll. Az egyik az, hogy az alig száztíz éve fennálló újkori bolgár állam polgárai mindent egybevetve nem több, mint huszonöt évig élhettek demokratikus államrendben. A bolgár demokrácia tehát aligha építhet történelmi hagyományokra. A másik gátló tény az, hogy Bulgária történelméből hiányzik az a heroikus időszak, melyet az NDK-nak 1953 jelentett, Magyarországnak és Lengyelországnak 1956, vagy Csehszlovákiának 1968. Vagyis az ellenállásnak nincs múltja.

„Jelenleg az erőviszonyok egyenlőtlenek. A totális diktatúra struktúrái hatalmas rétegekben rakódtak az országra, ezek közé tartoznak a fegyveres erők is. Velük szemben a bolgár értelmiség szűk rétege sorakozik fel. A jövő persze az utóbbiaké, de ezt egyelőre csak a világban tapasztalható tendenciák és a függetlenek vezetőinek magasabb társadalmi presztízse mondatja velem.”

Az ellenzéki szervezetek közti viszonyt Bulgáriában nem a hagyományos, újjáélesztett pártok és az új mozgalmak szembenállása jellemzi, mondta Gencsev. 1944-re Bulgáriában már nem voltak polgári pártok, a BFNSZ végképp lejáratta magát az emberek előtt azzal a szolgaszereppel, élősködéssel és kollaborálással, melyet negyven éven át folytatott. Jövője talán egy Demokrata Pártnak lenne, folytatta Nikolaj Gencsev nem minden részrehajlás nélkül. Szófiában köztudott volt ugyanis, hogy a történész egy ilyen párt (vagy talán fórum) megalapításán fáradozik. „Legfőbb feladatunk az lenne, hogy segítséget nyújtsunk az országon belüli és kívüli nemzetiségi feszültségek feloldásához. Idebent el kell kerülni a véres összecsapást bolgárok és törökök között, és el kell hárítani egy esetleges külső beavatkozás veszélyét. Az országon kívül pedig táplálni kellene a határokon túl élő bolgár kisebbségek nemzeti öntudatát. Nem szabad megfeledkeznünk a dél-oroszországi hétszázezres lélekszámú bolgár etnikumról. Az úgynevezett nagybolgár sovinizmus természetesen távol áll tőlünk, és én személy szerint amúgy sem hiszem, hogy ilyen eszméket valló szervezett csoportok jelenleg léteznének.”

„A már felszabadult országok tapasztalata óriási segítséget jelent számunkra. Bár a magyar és a bolgár társadalmi átalakulás eltérő ritmusban zajlik, Magyarországtól Bulgária már kész, működő struktúrákat vehet át: a gazdasági és politikai pluralizmus modelljét, ötleteket a kommunista párt átszervezésére stb. Sokkal közvetlenebb a csehszlovákiai fordulat hatása. Egyelőre úgy tűnik, hogy nekünk is az utcán kell kikényszerítenünk a változásokat.”

Az ország jövőjét illetően Nikolaj Gencsev nem túlzottan derűlátó. „Öt éven belül itt nem lesz nyugati típusú demokrácia. Ennyi idő alatt még a gazdasági struktúrák sem épülhetnek ki. A totális állam védőbástyái is állni fognak még. Ezzel együtt azonban, még egy esetleges katonai puccs esetén is egyben biztos vagyok: Bulgária összehasonlíthatatlanul nyugatabbra fog kerülni, mint ahol most állunk.

Sajnos, ha eddig a gazdasági élet a totális állam árnyéka alatt sorvadt, akkor ezentúl az előttünk álló gazdasági válság fogja megkeseríteni az életünket. Ez elkerülhetetlen. Nyugati módszereket kell eltanulnunk, és honosítanunk az itteni viszonyokhoz, hogy azután, úgy öt-tíz év múlva bekövetkezzék valami változás.

A földet például nem is lehetne visszaadni a parasztoknak, mert nem kellene senkinek. Mivel művelnék meg, a két tehénnel és faekével? A mezőgazdasági kisgépeket pedig vagy importálni kellene, vagy itt helyben gyártani, amihez viszont gyárakat kellene létesíteni.”

Gencsev úgy látja, hogy amennyiben a nyugati országok nem nyújtanak hitelt a kisgazdaságok fellendítésére, és nem állítják le sürgősen a ráfizetéses nehézipari létesítményeket, akkor Bulgária hamarosan bejelentheti az államcsődöt. Néhány korszerű mezőgazdasági kisgépeket gyártó cég és élelmiszeripari feldolgozó üzem viszont jelentősen könnyítene az ország gazdasági nehézségein.

„Persze nálunk minden változás nagyon bolgár módon fog lezajlani” – fejezte be többek hangos helyeslése közepette Gencsev professzor, és egyúttal felajánlotta, hogy szívesen felolvasna néhány oldalt a frissen visszadobott Bulgária újkori történetének paródiájából. A fél írószövetség körénk gyűlt, és megszakítás nélkül végignevette a tizenöt perces előadást.

Miközben hallgattam a szellemes, és ugyanakkor tényszerű szöveget, feltámadt bennem egy Bulgária múltját és jelenét illető kétely, nevezetesen, hogy a valós eseménysor ott nem csupán paródiája-e egy állam történetének.

• Külföld