Zsarutörténet
„Policia!” – tépte föl az állami rendszámú terepjáró ajtaját egy szakajtófejű egyenruhás, és intett, hogy kifelé. Azután ugyanazzal a lendülettel kis híján beleszédült egy útszéli szemétkupacba: gyalázatosán részeg volt. Jimmy, a tolmácsunk, éppen a kocsma bejáratánál állt, és egy siheder gyilkosjelöltet próbált rávenni arra, hogy mesélje már el a külföldieknek, milyen technikával képzeli lemészárolni az ellenségét.
Már az is csoda, hogy egyáltalán ráakadtam erre a kiadványra. Kezdetben még el is bizonytalanodtam, vajon könyvet lapozgatok-e vagy bekötött kéziratot, netán egy magányos aszkéta szövegszerkesztőn összebarkácsolt kinyilatkoztatását. A kötetke szinte tüntet igénytelen küllemével, mintegy jelezvén: csak az illessen kezével, ki legbenső („ontikus”) értékeimre kíváncsi, s megveti a hitvány külcsínt, a formaságokat – kolofon, felelős kiadó, kivitelező, nyomda stb.
A konfliktusokat nem is a hitek különbözősége váltja ki, hanem az, hogy a mindenkori hatalom kötelességszerűen újabb és újabb ötletekkel áll elő az etnikumok belső életének „szabályozására”.
Pedig az esetet nem az teszi különlegessé, hogy néhány triviális párhuzam vonható a hazai és a bolgár választási eredmények között, de még csak nem is az, hogy ott is az ízléstelen antikommunista propaganda „hozta” fel a régi csapatot.
Sokak szerint a délszláv válság következő hadszíntere Macedónia lehet. Ez az alig hárommillió lakosú köztársaság minden szomszédja szemében szálka, nem is szólva arról, hogy stratégiai helyzete olyan, mintha az isten is arra teremtette volna, hogy valamelyik balkáni ország katonai felvonulási tereppé változtassa.
Macedóniának nincs hadserege, a rendőrségen kívül csak kétezer főt számláló határőrséget tart fenn. Az ENSZ rendfenntartó csapatainak jelenléte eddig inkább segélyeket és gazdasági fellendülést hozott Macedóniának, mint politikai stabilitást.
Zsirinovszkij Bulgáriában
Zsirinovszkij győztes orosz pártvezér a látszattal ellentétben nem hódítani ment Bulgáriába, bár széltében-hosszában hangoztatta, hogy ideje visszacsatolni „bölcsőjéhez” az „egykori 16. köztársaságot”, a lényeg azonban – egyelőre legalábbis – más volt: a „szláv kultúra” és írásbeliség bölcsőjénél tisztelegve, új oldalról próbálta megtámogatni ideológiáját.
„Bulgáriának két nagy baja van: a kommunizmus és az antikommunizmus.”
Szolomon Paszi volt parlamenti képviselő
A kormány hallani sem akar tárgyalásokról, a szakszervezeti központok bejárata elé dühös tömeget verbuváltak, telefonvonalaikat kikapcsolták, a rendőrség elkobozta az őrszemélyzet fegyvereit, Konsztantin Trencsev, a Podkrepa vezetője konspirációs lakásból vezényli az akciót.
A diktatúra bukása utáni második parlamenti és első önkormányzati választásokat tartották meg a múlt héten Bulgáriában. Az eddig ellenzékben lévő demokraták alig egyszázaléknyi többségre tettek szert, s ezt nyomban történelmi jelentőségű győzelemnek kiáltották ki.
– Az elmúlt hónapban a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) és az Európai Közösség szinte minden ismert szakértője személyesen „elzarándokolt” Kozlodujba. A nemzetközi sajtó igen sötét képet festett az ottani állapotokról. Valóban ennyire súlyos a helyzet?
– Ezt az önök belátására bízom. Az erőmű illetékesei 1974 óta nem dolgozták ki a lakosság evakuálásának tervét üzemzavar esetére.
Egy éve, az első szabad választások után még minden világosnak tűnt: voltak kommunisták és demokraták, fölényes és cinikus nyertesek és erkölcsi győzelmet arató vesztesek, egyszóval rosszak és jók, mint a mesében.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 41 hét
10 év 14 hét
10 év 18 hét
10 év 18 hét
10 év 19 hét
10 év 20 hét
10 év 20 hét
10 év 22 hét
10 év 22 hét
10 év 23 hét