Krasztev Péter

Nyomtatóbarát változat

„Bulgáriának két nagy baja van: a kommunizmus és az antikommunizmus.”
Szolomon Paszi volt parlamenti képviselő


A kormány hallani sem akar tárgyalásokról, a szakszervezeti központok bejárata elé dühös tömeget verbuváltak, telefonvonalaikat kikapcsolták, a rendőrség elkobozta az őrszemélyzet fegyvereit, Konsztantin Trencsev, a Podkrepa vezetője konspirációs lakásból vezényli az akciót. 1991 elején a szakszervezetek által meghirdetett általános sztrájk egyszer már lemondatott egy kormányt…

Az árnyalatok nélküli ország

A Zsivkov-rezsim bukását követően a bolgár kommunisták nem néztek „perspektivikusabb” pártok után, hanem továbbra is egy tömbben maradtak, s ily módon a bolgár társadalom ahelyett, hogy érdekcsoportok szerint tagolódott volna, kétpólusúvá vált: kommunistákra („vörösökre”) és antikommunistákra („kékekre”) hasadt. Az első szabad választásokat még a kommunisták utóda, a szocialista párt nyerte, másodjára viszont a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) győzött.

Kerek egy esztendeje az akkor még ellenzéki DESZ harminckilenc képviselője megtagadta az új alkotmány aláírását, s tiltakozásul éhségsztrájkba kezdett. Ezzel egy időben a DESZ tagszervezetei egyenként kettéhasadtak, a kompromisszumkeresőket, az új alkotmány aláíróit (nagyrészt az egykori demokratikus ellenzék tagjait) „kommunistalistára” tették, és puccsal kizárták a pártokból. Ezekből alakult a DESZ-Liberálisok, a „világoskékek” pártja, avagy ahogy az azóta hatalmon lévő „harminckilencek” nevezik őket: a (lehántott) „héjak”, akik a legutóbbi választásokon nem szereztek parlamenti mandátumot, mint ahogy kimaradtak a „narancssárga” agráriusok és „rózsaszín” szocdemek is.

Átmenet a diktatúrából, de mibe?

A „színárnyalatok” nélkül maradt bolgár parlamentben a „törökpárt” által támogatott és a „koplaló harminckilencek” vezette DESZ-frakció biztos többsége tudatában meghirdette az ország „kommunistátlanítását”, ami a gyakorlatban egyet jelentett a hatalom tökéletes koncentrációjának programjával. A szófiai parlament leginkább a forradalmi konvent módszereivel dolgozik. Megszüntette például Lukanov mentelmi jogát – amire ugyan csak köztörvényes bűncselekmény elkövetésének gyanúja esetén van lehetőség –, mondván, miniszterelnöksége alatt horribilis összegeket utaltatott át testvéri kommunista pártok számláira. A szocialisták a szavazás után kivonultak a teremből, s így a demokraták zavartalanul (ellenszavazat nélkül) fogadhattak el egy olyan bosszútörvényt, melyre még a Zétényi–Takács duó is eltátaná a száját. Például öt évig nem vállalhat beosztást az oktatás, kutatás és a közélet terén az, aki valamikor politikai gazdaságtant, dialektikus materializmust vagy egyéb ideológiai tantárgyat oktatott, ideológiai vagy fegyveres testületi főiskolán tanított, valamely oktatási vagy tudományos intézmény párttitkára volt stb. A végrehajtás körül persze még adódhatnak gondok, mivel ezzel a DESZ frakciójának legalább harmada kizárja magát a parlamentből, a külügyminiszter is az utcára kerülhet mint a rendőrtiszti főiskola egykori előadója, s maga az elnök is bajba keveredhet, hiszen pályáját filozófusként kezdte…

Zselev elnök, akit eredetileg a most kormányzó DESZ támogatásával választottak meg, igyekszik kivédeni a nyilvánvalóan alkotmánysértő parlamenti határozatokat, aláírás helyett rögtön az alkotmánybíróság véleményét kéri. A bosszúhadjáratról csak annyit mond, hogy „ha egy nemzet túl sokat néz hátrafelé, várhatóan orra bukik”. A sötétkékek antikommunista pátosza azonban kevés magyarázattal szolgál arra vonatkozóan, miért akarják mindenáron „megszabadítani” az elnököt a biztonsági szolgálat felügyeletének nyűgétől, és miért cserélték le a „szófogadatlan” Dimitar Ludzsev hadügyminisztert egy ismeretlen, könnyen irányítható öregúrra…

Ökölharc, gázspray…

A „kommunistátlanításból” adódó feszültség sajátos módon jelentkezik az ortodox egyházban. A hivatalos bolgár egyházfőt régebben a kormány(párt) nevezte ki, s ebből következően a hitbuzgalom helyett az illetőnek az állambiztonsági szerveknél elért rangja számított a kiválasztásnál. Hrisztofor Szabev atya (ma püspök), a méltán népszerű „kék pópa”, a DESZ parlamenti képviselője megelégelte az egyház körüli huzavonát, s úgy döntött, maga vesz elégtételt a még az ellenzéki időkben elszenvedett kiátkozásért és üldöztetésért. Miután egy istentisztelet alkalmával a „kék” és a „vörös” hívők kézitusába bocsátkoztak egymással a Nyevszkij-székesegyházban, Hrisztofor atya úgy döntött, hogy hű fegyverhordozói kíséretében elfoglalja a Szent Szinódus épületét, s kiűzi onnan az ördöggel cimboráló Makszim püspököt. A nyughatatlan pópa a szinódus bejáratán lévő ablakon keresztül tartja napi sajtótájékoztatóját, mert attól tart, megismétlődhet a hivatalos egyház „csuhás kommandójának” néhány nappal ezelőtti ostroma, amikor is Hrisztofor atya testőreinek könnygázzal kellett visszavernie tévelygő testvéreik támadását.

A tettlegesség csak az utóbbi hetek fejleménye. Jancsulev professzor, minden idők legnépszerűtlenebb főpolgármestere először a Várnából tiltakozni felruccanó baloldali diákokon járatta be karhatalmistái öklét. A képünkön látható álarcos kommandósokat a belügyminiszter küldte be a sztrájkolók által blokád alatt tartott Himinpeksz Vállalat irodájába, azzal a harci feladattal, hogy hozzanak ki a könyvelésről néhány aktát. Szemtanúk szerint a jelenlévők – mielőtt igazából megijedtek volna – először rossz tréfának hitték a „janicsárok” megjelenését, hiszen semmi sem indokolta az ilyen mértékű erőbedobást. A keretben közölt pazardzsiki pogrom leírásához pedig, azt hiszem, nem érdemes kommentárt fűzni, legfeljebb egy „gazdasági jellegű” pontosítást: a megalázott és megkínzott tízezer embertől a rendőrök alig százötvenezer levát koboztak el, vagyis fejenként átlag tizenötöt, három kávé árát…

Chile vagy anarchia?

Az egész hatalom-összpontosítási és megfélemlítési folyamatnak az ideológián túlmutató gazdasági okai vannak: rendkívül csábító például a chilei képlet, miszerint egy központosított államban rövid távon könnyebb gazdasági eredményeket elérni, s így levezetni a társadalmi feszültséget, az egyre terjedő erőszakhullám pedig csak legitimizálja az „erős kéz” politikáját. Mindezek a lépések a totális „állami hatalomátvételt” készítik elő, s ez hozta létre a régi és az új szakszervezetek közötti – eddig elképzelhetetlen – szövetséget. A kommunista–antikommunista ellentét a szindikátusok szintjén már feloldódott, létrejött egy közös platform, mely folyamatos érdekegyeztetések sorozataként képzeli el a gazdasági átmenetet. Ez a modell azonban az anarchoszindikalizmus összes ismérvét magán hordozza, s ez – az egyszerű tiltakozáson túl – semmiféle reformmegoldást nem kínál. Szófiát például jelenleg egy olyan sztrájk bénítja meg, melynek senki sem tudja a célját, hiszen a szokásos fizetésemelési követelések nem indokolnák egy ilyen drasztikus eszköz bevetését, már csak azért sem, mert az alkalmazotti rétegen belül a sofőrök mindig is kivételezett helyzetet élveztek.

Bulgária valószínűleg akkor járna jól, ha a kormány kontra szindikátusok összecsapás győztes nélkül érne véget. Az előbbi győzelme esetén a szakszervezetek elveszítenék befolyásukat s ezzel együtt ellenőrző szerepüket. A kormány ezzel szemben gyakorlatilag korlátlan hatalomra tenne szert, s újra egy totalitárius, de legalábbis diktatórikus rendszert vezetne be, a társadalom visszaesne a demokratikus nyitás előtti állapotba. Ha a szakszervezetek kerekednének felül, s a kormány idő előtt lemondana, leállna a már elkezdett gazdasági reform, bekövetkezne az anarchia, melyben semmilyen konkrét problémára nem lehetne hatékonyan reagálni. Egyedül tehát csakis az erőegyensúly tarthatja fenn azt az „egészséges”, kölcsönös félelmet, mely féken tarthatja a minden szinten terjedő erőszakot. Ha pedig ez megbomlik, s az indulatok elszabadulnak, Bulgária könnyen felsorakozhat Bosznia és Hercegovina mellé a napilapok címoldalára…

(Lapzártakor érkezett a hír: a sztrájk véget ért, az játszma állása döntetlen. Egyelőre.)

• Külföld