Krasztev Péter

Nyomtatóbarát változat

Sokak szerint a délszláv válság következő hadszíntere Macedónia lehet. Ez az alig hárommillió lakosú köztársaság minden szomszédja szemében szálka, nem is szólva arról, hogy stratégiai helyzete olyan, mintha az isten is arra teremtette volna, hogy valamelyik balkáni ország katonai felvonulási tereppé változtassa.

Macedóniának nincs hadserege, a rendőrségen kívül csak kétezer főt számláló határőrséget tart fenn. Az ENSZ rendfenntartó csapatainak jelenléte eddig inkább segélyeket és gazdasági fellendülést hozott Macedóniának, mint politikai stabilitást. A 200-250 DM átlagfizetés alig marad el a magyarországitól, a belpolitikai biztonság azonban minden konszenzuskeresés ellenére is távolinak tűnik.

Az egykori reformkommunista elitet tömörítő, bizarr nevű Belsőmacedón Forradalmi Szervezet, amely igyekszik az ország lakosságának majd’ felét kitevő albán kisebbség érdekeit is képviselni, kénytelen időnként engedményeket tenni a nacionalista mozgalmaknak. Tavaly például a menekült bosnyákok betelepítése ellen tiltakozó „hazafiak” megmozdulását ugyanaz a rendőrség verte szét, amelyik néhány héttel később „rendet vágott” a fekete-dohánykereskedelem leállítása ellen tüntető albánok között. Amikor az albán politikusok rasszizmussal vádolták a belügyminisztert, a tárca vezetője nem csupán felesége albán származására hivatkozva védekezett, hanem a nacionalista tüntetésen készült videofilmet is lejátszotta. Egy időre helyreállt a béke.

A külső konfliktusok kezelésére azonban ezek a módszerek aligha alkalmasak. A szomszédos országok politikusai többnyire nemzetmitológiai érveket fogalmaznak meg Macedóniával szemben: a görögök például azért nem ismerik el az új államot, mert szerintük ezek a jöttment szlávok nem bitorolhatják Nagy Sándor (hellén) birodalmának nevét. Ezt a képtelenséget még a nemzetközi szervezetek is kivizsgálásra érdemesnek találták, de csak akkor döbbentek rá a valóságra, amikor tavaly tavasszal két EK-diplomatát a görög határőrök útlevél-ellenőrzés helyett alaposan megrugdostak. A diplomaták ugyanis arra a kérdésre, hogy hová tartanak, naivul azt felelték: Macedóniába.

A múlt század végén kialakult „szerboszláv” küldetéstudat a macedón nemzetet Tito kreatúrájának s így saját vazallusának tekinti. Albánia, mely saját határain belül keveset törődik az emberi jogok tiszteletben tartásával, ugrásra készen figyeli a macedóniai albán kisebbség sorsának alakulását. Bulgária számára a „macedónügy” elsősorban érzelmi kérdés: Szófia hivatalosan elismeri a Macedón Köztársaságot, a macedón nemzet létezését viszont tagadja. Ellenkező esetben ugyanis az egész bolgár kultúrtörténetet újra kellene írni, hiszen a szláv (óbolgár) írásbeliség, a mai Macedónia területén jött létre. Cirill és Metód anyja nem bolgár, hanem macedón lenne; az első papokat kibocsátó ohridi iskola nem a „bolgár nyelv délnyugati dialektusán”, hanem macedón nyelven prédikáló pópákat küldött volna szét szerte az országba; a „bolgár” (pirini) vagy a „szerb” Macedónia területéről származó – eddig bolgárnak tartott – történelmi személyiségeket át kellene engedni a macedón történelmi mitológiának. A történészek és irodalomtörténészek befolyása a bolgár politikában jelentős, a „Macedónia a miénk!”, „Nem adjuk a testvéreinket!” típusú jelszavak a „tudományos” történelemírás politikai legitimációját is szolgálják. Hasonló dolog történt a bulgáriai törökök esetében is: előbb megírták, hogy nem léteznek, majd keresztény hitre kényszerítették, végül kizavarták őket.

Maguk a macedónok is hajlamosak legendává átírni a történelmet. A bolgárok által kirobbantott 1903-as macedóniai törökellenes felkelést, amelynek valódi célja az volt, hogy Észak-Görögországot és a mai Macedóniát Bulgáriához csatolja, a mai macedón történészek nemzetük nagy függetlenségi harcává stilizálták. A „macedónkérdést” a Komintern bolgár „alkalmazottai” kuszálták össze véglegesen: Vaszil Kolarov, aki a háborút követően Sztálin leghűségesebb bolgár ítélet-végrehajtója lett, 1923-ban azzal a javaslattal állt elő, hogy az „új ember” mintájára „új nemzetet” is létre lehet hozni. Erről 1928-ban, a Komintern VI. kongresszusán határoztak, 1934-ben pedig már a feladat végrehajtását nyugtázhatták: létrejött az új macedón nemzet. Amit tehát a szerbek Tito dicsőségének tartanak, azt a bolgárok a tömeggyilkosnak tekintett Kolarov rovására írják.

Mindazonáltal Macedónia ma létező állam, kérdés, hogy meddig: egyre-másra születnek a stratégiák, hogyan lehetne belerángatni a válságba. Ami a módszereket illeti, a szerbek eddig nem sokat cifrázták: elkezdtek lőni egy területet, majd a megfelelő időben bevonultak. Elsősorban az illegális energiaszállításnak köszönhető az, hogy Macedónia mostanáig viszonylagos békében élt északi szomszédjával. Az amerikai és ENSZ-jelenlét is megnehezítette a korábban követett szerb taktika valóra váltását. Az Athén–Belgrád-viszony bensőségessé válásával viszont egyre határozottabban körvonalazódik egy „koprodukciós” megoldás: a macedóniai albánoknál nemrégiben megtalált fegyverekről kiderült, hogy Görögországból származnak. A szcenárió szerint Görögország fegyveres konfliktust provokálna a macedóniai szeparatista albánok és a helyi hatóságok között, amit a koszovói albánok nem hagynának szó nélkül. Egy Koszovó–Macedónia-konfliktus a világ szemében legálissá tenné Szerbia macedóniai közbeavatkozását, sőt talán koszovói „rendteremtését” is. Ezáltal megvalósulna a vágyott szerb–görög közös határ, Albániának pedig egy szava nem lehetne, mert ki hinné el, hogy a macedóniai és koszovói albánok szeparatizmusát nem az anyaország támogatja. Ezek után csak egy kérdés marad: mit szólnak mindehhez a törökök, akik a Macedón Köztársaság kikiáltásakor feltétlen támogatásukról biztosították a fiatal államot.

• Külföld