Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„Ha egy életet megmentettél, mintha az egész világot mentetted volna meg.”
„Ha egy embert elpusztítasz, mintha az egész világot pusztítottad volna el.”
(Talmud)



Az újév baljós füstje lassan gomolyog elő odvából. Napokig nyirkos köd üli meg a völgyet; a hódara, a felcsapó gránátok füstje összekeveredik a várost elborító szemét gőzével, égett vagy édeskés, rothadó szagával. A fel-felkattogó gépfegyversorozatok, gránátok süvöltésébe a lövedékek szántotta aszfalton vizet szállító, műanyag kannákkal megpakolt kordék, talicskák, babakocsik nyikorgása keveredik. A hegyek sztereóban visszhangozzák a lövéseket. Hozzá lehet szokni, élni kell! Pontosabban: úgy tenni, mintha kellene. Úgy járni-kelni, beszélgetni, mintha a hegyekről nem vettek volna be a célkereszt mezejébe.

Ez fikció. De működik. Hiszen úgy nem lehet kimenni a házból vízért, kenyérért, netán újságért, hogy közben belebénulunk a feltételezésbe, hogy: most. Most meghalhatunk. Nem mintha az aknavetők előtt talpalatnyi védett hely is lenne a városban. Hacsak nem a Nemzeti Bank páncélterme, amelynek fedezékéből állítólag Alia Izetbegovics népe ellenállását szervezi. A szarajevói házaknak nincs légópincéje, a balkáni építészetben a pincének feltehetőleg a természeti adottságok, az agyagos, sziklás talapzat miatt nincs is hagyománya. Gyanús előrelátással csak a most szerb kézben lévő negyedben, a Gribovicán adtak ki építési engedélyt az utóbbi öt évben azzal a feltétellel, ha szerepel az óvóhely a tervben.

A leggyilkosabb bombázások menetrendszerűen esnek egybe a görög ortodox egyházi ünnepekkel: ottlétem alatt a karácsonyi műszaknak sikerült megduplázni a napi halálozási és sebesülési normát. Szenteste egyetlen zsidó, muzulmán vagy katolikus barátomat sem találtam otthon, mert mindegyikük egy szerb barátjához volt hivatalos a fél éve kuporgatott karácsony esti vacsorára. Mégsem maradt érdektelen az estém, mert ezen az éjszakán a hitközség aggregátorral működő tévékészülékén senki sem nyúzta az amerikai krimiket – a híreket gyűlölik, s eleve hazugságnak tartják –, s így zavartalanul követhetem az ünnep eseményeit a Banja Luka-i Televízióból: élőben közvetítik a rombolásra parancsot adó Radovan Karadzsics és udvari pópái békéről, szeretetről kenetteljes, tömjénfüstös és sok Jézus-arcmással borított díszlet előtt zajló „műsorát”. Aztán jött az ottani Falu-Tv adása, a romlatlan, falusi parasztember ünnepét és megrakott asztalát mutatta. „Valóságos pornográfia” – jegyezte meg valaki mellettem, majd a kamera visszatért a templomból kiáramló notabilitásokra s persze a nép velük ájtatoskodó egyszerű fiaira. Közben, ugyancsak „élőben” folyik a város kíméletlen bombázása: tíz halott, kilencven sebesült, köztük negyven súlyos. A képernyőn „nemzeti érzelmű, konzervatív felfogású, keresztény fiatalok” – kurta hajú suhancok képe: Martens bakancsban, terepszínű egyenruhában – néhányuk vállán géppisztoly; hujjogatva lendítik sörösüvegeiket a kamera nyilvánosságába. A karácsonyi műsort nótacsokor zárja: a rockos és blues négynegyed alapon szerb kóló harmónia, indulós lendületű refrénnel. A kíséret egyszerre mai és tősgyökeres népi: a dobgépet és a szintetizátorokat folklórt imitáló pengetősök egészítik ki. A klip főszereplője egy hajdani hippi helyi sztár, aki először civilben dalol a bukolikus tájban, majd mundért öltve, lövészárokban tátog a playbackre, a háttérben hős ifjak és hittérítő külsejű ősz tiszt. A klip arról szól, hogyan lesz derék harcos a kurta hajú, civil fiatalból. Látjuk a lövészárokban, amint az ősz tiszttel a térképet tanulmányozza, majd az aknavetőt elsütve, a fülét befogja. A harmadik szál „non fiction” elemet épít a sztoriba: égő tanyát, lerombolt várost, diadalittasan vonuló harckocsikat – rajtuk levegőbe ürített géppisztolysorozatokkal varjúkat riogató nemzeti érzelmű ifjak – vágnak a klip képsoraiba, miközben szól, szól a jó kis pattogós refrén, s a kiélt arcú énekes arcán kielégült, megtért mosoly…

Az utcán, a közelben sivító gránát röppályája alatt egymásba kapaszkodó házaspár. A Tito marsall útról nyíló, megdőlt régi sírok és friss fejfák melletti parkban járókelők rohannak riadtan a fatörzsekhez, miközben az ágakról – akár az érett gyümölcsök – hangos zörgéssel mandinergolyók hullanak. Az ösztönök még nem fásultak el a permanens félelemben, de a tudat már megszokta.

„A csend rosszabb” – mondja kísérőm, Szerdzsan, a szarajevói zsidó hitközség orvosa, akinek beteglátogató sétáihoz csatlakozom, míg nem akklimatizálódom a város adottságaihoz. „Akkor nem tudni, melyik városrészt vették célba, nem tudni, mi készül. A vihar előtti csend – mint most – jobban kikészít. Ha lőnek; tájékozódom. Tudom, hogy mihez tartsam magam.”

Szerdzsan apja horvát, anyja szerb, akiket területileg és „világnézetileg” is elválasztott a háború. Ő a városban maradt, mert épp akkor tette le szakorvosi vizsgáit. A kórházban – szerinte a származása miatt – nem kapott a végzettségének és ambícióinak megfelelő feladatot, ezért jött örömmel dolgozni a zsidó közösséghez. Most, amikorra olyan kevés orvos maradt a városban, s többször is visszahívták, már nem megy. Megszerette a közösséget, ahol másfél év alatt az egyik meghatározó emberré vált. Fő feladata a házhoz járás: főként olyan betegekhez, akiknek a kora nem engedi meg, hogy elgyalogoljanak a hitközség rendelőjébe. A hitközség egyetlen kocsiját csak rendkívüli esetekben, leginkább kórházba szállításkor használhatja. A cukorbetegeknek beadja az inzulinjukat – ez a legnagyobb hiány, amikor arról kérdeztem, ha segíteni tudnék, mire lenne szükség leginkább, a szintetikus és szerves eredetű inzulint említették első helyen, de kellene más vitamininjekció is. A legtöbb betegség pszichoszomatikus eredetű, amit azért is nehéz kezelnie, mert maga sem lát sok reményt, de ezt el kell titkolnia betegei előtt, akik leginkább egy emberi szóért hívják.

Jelenlegi állása révén elkerülheti a frontszolgálatot: a közvetlen állásfoglalást. A háború után – meg kell érni persze – nem akar itt maradni. Ennyi kegyetlenség után nem tudja elképzelni, hogy az ő életében behegedhetnek a sebek. Tud és akar dolgozni. Például teherautót vezetni, erdőt irtani, állatot nevelni. Nem hiszi, hogy a szakmájában valaha is elhelyezkedhetne. Nagyon sokat visszafejlődött azáltal, hogy két éve nem jut új szakirodalomhoz, megfelelő eszközökhöz, kórházi gyakorlathoz. S különben is: ő mindenhol csak egy koszos boszniai menekült lesz. A munkája elismeréseképp lehetne zsidó Izraelben. De ő… Ezt most nehéz lenne meghatározni, hogy ki is ő? A világnak olyan sarkára szeretne elmenni innen, ahol ezt nem kell megnevezni. (Új-Zéland, Dél-Amerika, Kanada?) Ahol tényleg csak az számítana, hogy ki is ő, Szerdzsan.

Elhaladtunk egy egyiptomi ENSZ-zászlóalj roppant, szögesdrótokkal, konténerekkel és homokzsákokkal körbebástyázott épülettömbje előtt. Tövében csobog a három-négy nyilvános kút egyike, ahol a legnagyobb fegyverropogás közben sem szűnik meg a nyüzsgés. Tocsogó sárban töltik meg a vízhordó alkalmatosságokat, néhányan magukkal hozott műanyag lavórokban mosnak. A lakások vízellátása is az elektromos áram szórványos megjelenésétől függ; néha egy-egy városrész kap vizet – a házak harmadik-negyedik emeletétől fölfelé soha – ilyenkor az utolsó csuporig megtöltenek mindent, és a víz minden cseppje több funkciót is ellát: legutoljára a vécé leöntését szolgálja. Hiszen nemcsak rengeteg fáradságba kerül vizet hozni, de minden olyan hely, ahol több ember összegyűlik, fokozottan veszélyes: a pontos helyismerettel rendelkező orvlövészek markát állítólag 500 DM üti az egy-egy halálos találat után.

Átkapaszkodunk egy híd bordázatán: maga az úttest beleszakadt a Mijelicába. Egy másik, még jobb állapotban lévőt – ama közös európai álmot szimbolizálandó – maga Eiffel mérnök tervezte.

Szerdzsan megmutatja azt a nevezetes helyet, ahol Gavrilo Princip véget vetett a Monarchia eszméjének: a hídra nyíló utca sarkán, a nevezetes aktus emlékét hirdető márványfeliratot és a diák lába nyomát őrző, járdába mélyesztett táblát muzulmán szélsőségesek kirobbantották. Bizonyára azért, mert a szerb nacionalizmus mementója volt: a bosnyákoknál nincs nagyobb híve az integrációs eszméknek. Az összes közhivatalban, alternatív szervezetben központi helyen kifüggesztve láthattam Tito arcmását: Szarajevóban mindenki siratja Jugoszlávia széthullását; az önálló Bosznia-Hercegovina eszméjét – harcuk tétjét és minden szenvedésük okát – a kisebbik rosszként, a tragédia szükségszerű következményeként fogják fel. A kis dzsámikkal, fabordázatú házakkal, hegyre futó utcácskákkal tagolt régi városnegyed összes boltja bezárt vagy kibombáztatott. Vendéglők, kávézók, pizzériák portáljai emlékeztetnek az egykor itt nyüzsgő, vidám Bábelra. Ha most abbahagynák: még mindig maradna valami.

Néptelen utcákon kanyarodunk egy dombgerincre. A végében szeretnénk megnézni azt a zsinagógát, amelyet a hitközség kórháznak kívánt berendezni, de menekülők foglalták el, összes berendezését széttörve és eltüzelve az elmúlt télen. A sarkokat, sőt teljes utcákat ellepi a szemét, nincs energia eltakarítására. A benzin az egyik legfontosabb feketepiaci árucikk. (Az ukrán ENSZ-katonák a legfőbb dealerei.) A tartalékokat inkább a mentőautók, halottszállítók, valamint katonai és kormányzati járművek működtetésére használják. A feltámadó szélben élelmiszeres konzervek dobozai gurulnak zörögve a macskaköveken. (Göngyölegüket fölfűtik.) A nejloncsomagolás roncsai mint nyálkás óriáspikkelyek borítják be a járdát, az úttestet, ezen csúszkál a szeméttárolók kitüremkedő tartalma. Akár csomagolóanyagok fölirataiból is lehet következtetni, kik vesznek részt a szarajevóiak életben tartásában. (Honnan szerezték a segélyül szánt árukat? Milyen módon jutottak hozzá? Magyarul: nem keres-e rajta netán? Egy riportalany meséli méltatlankodva: a gyereknek nagy verekedéssel kiharcolt segély 1964-ben gyártott, dohos kekszet tartalmazott.) Reklámszatyrokból fekália ömlik ki, szétszórt, bélsaras papírokban lapoz a szél. Vatta, véres kötszer, rongyok. Köztük megzöldült kenyérhaj, megerjedt főzelék. Ez csalja elő a kutyákat, de az embereket is. Nem szégyellik, mint az én fényképezőgépem lesütött, de mégis rögzítő-„zsákmányoló” (S. Sontag) szeme.

Fölhorkannak az ágyúk és az aknavetők. Egykedvűen ballagunk tovább, mivel konstatáljuk, hogy jóval távolabbi körzetnek szól a támadás. Szerdzsan – talán most enyhül benne a feszültség – olasz paradicsomkonzerv-dobozát rugdosva magyarázza a szarajevói lakosság összetételének – szerinte káros – változását. Tíz-húsz éve kezdődött az a folyamat, amikor a szandzsáki (Bosznia és Szerbia déli határában fekvő, a hegyekben archaikus életformát megőrző terület) vidéki és homogénebb muzulmán lakosság kezdett beáramlani, valamint minden kényelemmel felszerelt házakat építeni a hegyes-erdős külvárosokban. A Nyugat-Európában összekuporgatott vendégmunkás-keresetből, illetve az onnan származó iparcikkek illegális kereskedelméből akkumulálódott hozzá a tőke. Az évszázados elmaradottságot hirtelen nagyvárosi civilizációra váltó életformaváltás konfliktusai bontották meg a tradicionálisan jó viszonyt az etnikumok között. „Az egykori Jugoszlávia – panaszkodik Szerdzsan – volt az az ország, ahol a legkönnyebben lehetett munka nélkül élni.” „Nyugat-Európában azért nem adtak ingyen semmit, minden pfennigért keményen megdolgoztak” – vetem közbe. „De ebből a mentalitásból nem hoztak semmit haza. Svájcból utaztam haza vonaton egy alkalommal, nemdohányzó kupéban. Velem szemben egy honfitársam ült. Amint áthaladtunk a határon, azonnal rágyújtott egy hatalmas, büdös szivarra. Amikor arra figyelmeztettem, hogy ez nemdohányzó, azt felelte, hogy már hazaértünk, itt már nem számít – s felszabadultan föltette a lábát mellém, a bársonnyal bevont ülésre.”

„Hát ilyenek vagyunk mi – folytatja Szerdzsan. – Ilyen hamar leválik a maszk az arcunkról, s kiderül: ennyit érünk. Nézd meg, hogyan gyilkolunk, erőszakoljuk meg a nőket, gyerekeket. A világ elhűlten hápog, hogy a XX. század végén… Pedig tudomásul vehetnék: ilyenek vagyunk (s ők is ilyenek, vagy voltak egy évszázaddal előbb): vad hegyi nép. Én nem akarok ebben részt venni. Nincs időm, több száz évem, míg a helyzet megszelídül. El! El innen! Csak ez dobol bennem, de sokszor még a szomszéd utcáig se juthatok el.”

Mintha a mondat végére a pontot egy gránát akarná feltenni; úgy jó ötven méterre az előttünk magasodó ház homlokzatáról téglák potyognak le nagy lustán, s darabokra törnek az úttesten. Szerdzsan beszéde fölgyorsul, s témát is vált. „A demográfiai változások negatív következményeit tovább fokozta, hogy az itteni, javarészt csak formaságaiban fönnmaradt iszlamizmus friss és fundamentalista vérátömlesztést kapott az Iránban tanuló s onnan visszatért vallási vezetők révén. Gánics, a bosnyák kormány miniszterelnök-helyettese, akit a legszélsőségesebbnek tartanak (de azért a családját az USA-ban tartja, ahol tíz évet egyetemitanárkodott) is szandzsáki.

A látogató sohasem tud olyan mélyre látni, mint a bentlakók, de jelentésemben semmilyen fundamentalizmusról nem számolhatok be. Jómagam egyszer láttam csak átvágni egy téren két talpig feketébe öltözött, félelmet gerjesztő mudzsahedint – zsidó sétálópartnerem kérésére nem fényképeztem le őket; szerintem aggodalma fölösleges volt –, valamint egy óvárosi boltocska vitrinjében felfedeztem egy árva Koránt néhány iszlámról szóló könyv társaságában. A sok-sok kis dzsámi közelében imára gyűlő muzulmánokat akartam fotózni, hasztalan. A bennem kellemes emlékeket idéző arab szót, dallamot csak a harckocsi iránytaxi szolgálatot ellátó egyiptomi ENSZ-zászlóalj katonáinak rádiós magnetofonjaiból hallottam, s az esti ima kántáló fohásza is csak az ő kaszárnyájukból szűrődött ki.

A dombgerincen húzódó utca végéhez érünk, elfogynak a házak. Nagyobbacska térre érkezünk, ahová különböző irányokból utcák s a várost átszelő autóút torkollik. A túloldalon ismét emeletes bérházak sora kezdődik, fölötte pedig falusias negyed kapaszkodik a fölfelé hullámzó lankákra. A középpontot ripityára tört buszmegálló modern fém-beton-üveg-olajfesték szoborkonceptje uralja: a felhők mögül kibukkanó nap sziporkázik az üvegtörmeléken. Az ágyúzás fölerősödik. Ez rendszeresnek mondható így, ebédidő táján, amikor az iskolákból vagy gyér számú, még működő hivatalokból közlekedni kénytelen lakosságból könnyebb – és gazdaságosabb – teljesíteni az elpusztítandó normát, mint amikor néptelen utcákra vaktában szórt muníciónak kell produkálnia a mennyiséget. A tér mögötti bérházakra esnek a lövedékek. „Itt talán visszafordulhatnánk – így kísérőm. Az ebédosztásra épp visszaérünk.” „És a zsinagóga?” – kérdezem. „Hiszen ez az!” – mutat a golyócsipkedte házra, amelynek ablakait szemöldökmagasságig téglákkal rakták ki. A térrel szemközti házakból felcsap a már jól ismert sárgás-kormos füst. „A jó édes anyátokat!” Kiszaladok a ház elé, megcsinálom a képet állóban és fekvőben is. Beszaladok a kapun. Egy roppant lakat. Dörömbölök. Senki. Az asszony int: nye. Vagyis: no. Oké. Vissza. Mielőtt beérnék a fedezék mögé – Szerdzsan még a cigije feléhez sem ért – lenézek a városra. Ez a város szép. Még mindig szép. A nap teljes pompájában emelkedik a hegyek fölé. A házak felületéről eltűnik az üszök, kecses minaretek, dzsámik, büszke kupolák, tornyok, a fényt hálásan visszacsillantó aranykeresztek, félholdak és csupa üveg felhőkarcolók nyújtogatják nyakukat a szinte mediterránkék ég háttere felé. A tövükben elterülő város mint virágkehely öleli körül a Miljacka hídjait. A hegyek harsogó zöldek: kontrasztként a rajtuk foltokban megmaradt hó alatt. A zöld a remény színe… „A jó, édes, kurva anyátokat!” – szólalok meg egy jó hete először magyarul. „A jó édes, kurva anyátoknak lövitek szerteszét ezt a várost, ezt a világot!” – vágom eleve vesztes Rastignacként a magától értetődő szépséggel, bűntudat nélkül tornyosuló hegyek pofájába.

Fél óra múlva a hitközség kávézójában kanalazzuk a kimért egy tál meleg ételt, a spenóttal kevert rizst. És egy karéj kenyeret is kapunk…

• Külföld