Skip to main content

Valami bűzlik Galliában?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Franciaországból hazatérő külföldi joggal vélheti, hogy afféle banánköztársaságban járt, hisz botránysorozatokon kívül mostanában másról sem olvashat a sajtóban – kezdte nemrég vezércikkét az Express, arra utalva, hogy a véget járó törvényhozási ciklus bíráinak igencsak meggyűlt a baja az egyre magasabbra tornyosuló törvényszegésekkel. Az „ügyek” többsége – véletlen folytán? – nem kímél sem miniszterelnököt, sem sztárújságírót, belekeveredik baloldali politikus éppúgy, mint jobboldali, s miközben az ártatlanság vélelmét mindenki igyekszik fönntartani, a titkos pénzek szaga egyre terjed, s gyanút kelt, ahogy szolgálatra viszontszolgálat a válasz.

A franciák sehogysem tudták megemészteni sem a pártkasszákat tápláló hamis számlákat, sem azt, hogy ezekben az ügyekben kegyes amnesztia született. „Végtére is, ha a honatyák büntetlenül csalhatnak, miért is ne válhatna össznemzeti szokássá az ilyen furcsán kettős könyvelés…? A közélet ferdülése rendes viszonyok közt sem fogadható el. S egyszerűen szégyenletes akkor, amikor – válság, munkanélküliség közepette – családok ezrei nem tudják, miként is húzzák ki elsejéig. Szakadék tátong hát Franciaország lakói és politikusai között, kikről oly nagyon szeretnénk továbbra is azt hinni, hogy tisztességesek, hogy odaadóan teszik a dolgukat.” Vajha a klasszikus jobboldal, vagyis a március végi képviselő-választások várható nyertese betömhetné ezt a szakadékot! – sóhajt fel reményeinek s politikai vonzalmainak megfelelően az Express főszerkesztője.

Az Express egy másik cikke a miniszterelnök, Pierre Bérégovoy ügyét firtatja, aki pár éve Mitterrand régi jó barátjától, a tőzsdebotrány közben 1989-ben elhunyt Patrice Pelat-tól kapott kamatmentesen majd’ tízéves lejáratra egymillió frankos kölcsönt, hogy lakást vehessen Párizs egyik elegáns kerületében. A miniszterelnök, egyébként volt pénzügyminiszter, rendezte az adósságot az örökösökkel, pénzt, műtárgyakat adott át, az ügy által keltett botrány hullámai azonban csak nem akarnak elülni.

Mi a következménye az efféle afféroknak? – teszi fel a kérdést az Express egy harmadik cikke. A politikusok kétféle módon reagálnak. Egyrészt a bírákat bírálják: nem lehet tőlük nyugton politizálni, ítéleteiket politikai szándékok vezérlik, s egyébként is a terjedő munkanélküliség közepette fejeket követelő nép kedvében akarnak járni. Másrészt azonban elismerik: végül is a bírák általában függetlenségüket megőrizve, rendesen dolgoznak, hisz többnyire tudható, személy szerint melyik politikus, mikor s hogyan galoppírozta el magát.

Botrányok persze mindig voltak. Miből fakadnak hát ezek a mostaniak? Az Express cikkírója így összegzi az okokat: a jó évtizedes a francia decentralizáció hátulütője az, hogy túl sok a kiskirály. A tévé-rádió, hála a baloldalnak és a technikának, teljesen liberalizálódott. Nincs állami monopólium, tehát senki sem élvez védelmet, a nagyfőnökök sem, s az újságírók végére járnak mindennek. A nemzetgyűlés összetétele megváltozott: kevesebben vannak azok, akik nagy vagyont örököltek, több az „újgazdag”, vagyis gazdagodó, aki könnyűszerrel enged a kísértéseknek. Korunk hőse lett például Tapie, a kültelki suhancból lett milliomos (a marseilles-i focicsapat tulajdonosa s egyben miniszter), az új típusú menedzser, ki tűzön-vízen át célhoz ér. Végül pedig: a kis fizetésű bírák el nem mulasztanának egy esélyt sem, hogy a politikus körmére koppintsanak: úgy érzik, lekezeli őket, adja a bankot és a nagyot – állapítja meg a közbotrányok okait sorolva az Express.

A neoliberalizmus egyik legjelesebb alakja, Jean-François Revel az Expressből épp két évtizede kivált, függetlenségre, kritikára törekvő Le Point-ban a korrupció tágabb összefüggéseit vizsgálja. Úgy tartja, hogy az Európai Közösségben korántsem dúl mindenütt, a tizenkét országban eltérő a súlya: három helyen, Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban van legnagyobb tere, itt működési elvei és okai azonosak. Első kategóriája: a sikkasztás, a „kijárás”, a közmunkákon szerzett közvetítői jutalék. A második kategóriába a tiszta adok-kapok üzletelés tartozik: azok az üzletemberek, akik barátai a hatalomnak, előnyt élveznek. A harmadik kategória: a közhivatali kinevezések és szubvencióosztások színtere. Franciaországban, „az elnöki mindenhatóságból és felelőtlenségből következően” (amiről egyébként Revel legutóbbi könyve is szól), a második és a harmadik kategória a legelterjedtebb, míg Olaszországban az első, mivel ott az erős központi hatalom hiánya decentralizálja a korrupciót. Spanyolországban a párhuzamos centralizáltság és decentralizáltság miatt mindhárom kategória virul: a spanyol miniszterelnök-helyettes testvérét, aki szabályos irodát tartott fenn befolyásának árusítására, egyenesen „kijárónak” becézték. A kormányon lévők mindhárom országban politikai elfogultsággal vádolják a bírákat, és rettentő dühösek a sajtóra. A főkérdés Revel szerint persze még mindig nyitva áll: vajon minek tekintik korrupciós kiváltságaikat az államférfiak – amúgy demokratikusan? Járandóságnak? Szociális vívmánynak?

(Párizs)














Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon