Ó Pál

Nyomtatóbarát változat

Az 1988 óta kormányon lévő Szocialista Párt (Parti Socialiste – PS) népszerűsége és tagjainak önbizalma már évek óta folyamatosan csökken, vereségüket gyakorlatilag mindenki elkönyvelte: legderűlátóbb nyilatkozatuk se megy túl azon a kesernyés megjegyzésen, hogy egy választás során sose lehet előre inni a medve bőrére.

Szertefoszló szocialista remények

A párt egyik vezéralakja, Michel Rocard (aki 1981-ben visszalépett a köztársaságielnök-jelöltségtől Mitterrand javára, többször töltött be miniszteri posztokat, 3 évig pedig Mitterrand miniszterelnöke volt) február 17-i beszédében élesen bírálta pártja politikáját (ami persze valójában inkább a mitterrand-i politika kritikája volt), majd felszólította a párt aktivistáit, hogy „egy közeli reneszánsz reményében” egyszer s mindenkorra szakítsanak a múlttal. Rocard közvetlenül a választások után megszervezendő „hatalmas és nyitott mozgalmat” javasol, mely egyesítené magában az újjáalakult volt szocialista párt tagjait, a zöldeket, a centristákat, a pártjuk megújhodásáért küzdő kommunistákat (a „rénovateurs”-öket) és az emberi jogokért aktívan küzdő erőket (a militánsokat). E felhívás azonban a szocialista párton belül vegyes fogadtatásra talált: Mitterrand és Fabius (volt miniszterelnök, a párt jelenlegi főtitkára) nagyon is ellenzi. A sajtó Rocard akcióját a „mitterrand-izmus halotti bizonyítványának”, a „szocialista párt”, a „szocializmus temetésének” nevezi, a csatlakozásra felszólítottak pedig, általában gúnyosan, visszautasítják az ajánlatot…

A francia „szocializmus” természetesen távol áll attól, amit Magyarországon szocializmusnak neveznek. Még azt se lehet mondani, hogy megfelel a klasszikus „szociáldemokrata” fogalomnak. A francia jobboldal szájában egyszerűen azt a heterogén politikai rendszert jelenti, melyet a PS, vagy ha úgy tetszik, Mitterrand politikája képvisel. Antoine Waechten, a zöldek vezére továbbmegy: „a francia szocializmus áttért a kapitalizmusba, melynek leghatásosabb kiszolgálója lett”.

Mindenesetre a közvélemény-kutatás szerint a szocialista párt a szavazatok mintegy 20 százalékát szerezheti meg, ami a bonyolult képviselő-választási rendszer mellett mintegy 65 plusz-mínusz 15 parlamenti helyet jelent (a jelenlegi 270-nel szemben).

Hogy áll a többi párt?

A szélsőbal és szélsőjobboldal eredményei nem sokat változtak az utóbbi időben. A kommunista párt (Parti Communiste Français – PCF), melyet Georges Marchais vezet, a súlyos belvillongások ellenére is erős kézzel, a szavazatok 9 százalékára számíthat. Jean-Marie Le Pen szélsőjobboldali pártjának, a Nemzeti Frontnak (Front National – FN) 11 százalékot jósol a közvélemény-kutatás.

A Zöldek (Les Verts) Antoine Waechter vezetésével 1989-ben még az 5 százalékot sem érték el. Most egyesültek Brice Lalond 1991-ben alakult hasonló célkitűzésű pártjával, a Génération Écologie-vel, s az így létrejött egyesült párt, az Entente Écologiste, 15 százalék szavazatot remélhet. A hirtelen megerősödött zöldeknek egyszerre a jobb- és a baloldal is udvarol, de ők nem akarnak férjhez menni.

A hagyományos jobboldal nem kis nehézségek közepette hozta létre a Szövetség Franciaországért (L’Union pour la France – UPF) nevű alakulatot, melynek tagjai:

Jacques Chirac pártja, a „gaullista” Tömörülés a Köztársaságért (Rassembkment pour la République – RPR) és a Valéry Giscard d’Estaing, volt köztársasági elnök által hat kis pártból összekovácsolt Unió a Francia Demokráciáért (Union pour la Démocratie Française – UDF). Az UDF a szavazatok 20 százalékára számíthat (kb. 220 képviselői helyre a jelenlegi 218-cal szemben), az RPR 21,5 százalékra (kb. 227 képviselőre a jelenlegi 224-gyel szemben).

A jobboldal megjósolt győzelme tehát nem saját előretörésének, hanem a szocialista tábor meggyengülésének következménye. A helyzet mondhatni drámai bonyodalma abból adódik, hogy a parlamenti választások ötévenként ismétlődnek, a köztársasági elnök mandátuma viszont hét évre szól. Mitterrand-t (másodszor) 1988 májusában választották meg, így ha a jóslatoknak megfelelően ez év márciusában a jobboldal győz, senki és semmi nem kényszerítheti arra, hogy lemondjon. Márpedig Mitterrand a közelmúltban elszenvedett betegsége ellenére szilárdan eltökélte, hogy a várható jobboldali győzelem esetén sem távozik az elnöki székből. E pillanatban ő a választási küzdelem talán legaktívabb résztvevője, magára vonva az ellenzék gyilkos össztüzét.

A potenciális győztes programja

A két nagy ellenzéki polgári pártból, az RPR-ből és az UDF-ből alakult szövetség február 10-én hozta nyilvánosságra 22 oldalas választási programját, mely már bevezetésében keményen bírálja a szocialista kormányt. „Lendítsük újból mozgásba a gazdaságot, és részesítsük előnyben a munkaalkalmak teremtését; reformáljuk meg a közoktatást; teremtsük újjá az államot, és osszuk meg a felelősséget; biztosítsuk a társadalmi összefogást; folytassuk Európa építését, és adjunk új ambíciót Franciaországnak.” Bár a részletes terv se tartalmaz számokban kifejezett javaslatokat, a szakértők véleménye szerint a potenciális új kormány nem fogja tudni elkerülni az adóterhek növelését.

Miután a szocialisták vereségét, úgy látszik, mindenki elkönyvelte, a választási küzdelmeknek se sava, se borsa. A leendő kormánypárt a Mitterrand-nal való átmeneti együttélés módozatait latolgatja, és mindkét fél keresi az új „modus vivendit”. „Fegyver, páncél és félelem nélkül fogok nekilátni a feladatnak” – mondja Mitterrand; a várható választási győztes pedig keresi azt a politikust, aki mint miniszterelnök mindkét fél számára elfogadható lesz. Az elnöki ambíció fűtötte politikusok azonban már a következő elnöki választásra készülnek, imádkozva, hogy az előbb legyen, mint 1995 májusa…

S mit várhat Magyarország a változástól? A minden valószínűség szerint hatalomra kerülő UPF programja 43 szót szán ránk a közel 13 ezerből: „Elő kell készíteni a holnap Európáját, mely minden európaié. Az ehhez vezető út: az AELE (Association Européenne de Libre Echange – Európai Szabadkereskedelmi Társulás) tagországainak gyors integrálása, valamint a közép- és kelet-európai országok csatlakozási perspektíváinak világos meghatározása, politikai és gazdasági téren egyaránt.” Tehát nem csatlakozás, csak „perspektíva”: talán ez is több a semminél. Igaz, hogy valami hasonlót – csak sokkal szebben – írt már Charles de Gaulle 1965-ben, néhány évvel a Konrad Adenauerrel megkötött francia–német együttműködési szerződés aláírása után: „Ha katedrálisunk elkészül, kapui mások számára is nyitva lesznek. Hátha velük még nagyobbat és még szebbet építünk: az egész Európa egyesülését…”

(Párizs)

• Külföld