Ó Pál

Nyomtatóbarát változat

Bár az energikus belügyminiszter, Charles Pasqua hivatalosan csak a bevándorlási törvénynek a szerzője, a három javaslatot az újságírói-politikai köznyelv szereti „Pasqua hármaskönyvének” nevezni. A tervezetek célját maga a belügyminiszter a következőképpen foglalta össze egy nyilatkozatában:

„Franciaország eddig a bevándorlók országa volt, de nem óhajt többé az maradni, mert ez nem áll módjában… A súlyos gazdasági helyzetre való tekintettel a bevándorlók számát nullára kívánjuk csökkenteni… Igaza volt Michel Rocard-nak, amikor kijelentette, hogy Franciaország – egyedül – nem fogadhatja be a világ minden nyomorúságát… Egyetlen kivétel marad: a menekültjogot kérők ügye… Francia hagyomány, hogy mindenkinek, akit hazájában üldöznek, joga legyen ahhoz, hogy nálunk befogadják… A törvény minden intézkedése a beolvadás (integráció) megkönnyítését segíti elő… Az egyetlen eszköz a legálisan itt tartózkodó idegenek nyugodt életének biztosítására a titkos bevándorlás és annak következményei ellen való küzdelem…”

De lássuk csak, hogy milyen eszközökkel kívánja Franciaország a „nulla bevándorlást” – vagy mint azt Pasqua időközben módosította: „a nulla illegális bevándorlást” – elérni?

Az átlagpolgár számára meglehetősen bonyolult szövegezésű állampolgárságra vonatkozó törvényjavaslat szerint például az idegen szülőktől Franciaországban született gyermekek a továbbiakban nem válnak automatikusan francia állampolgárrá, hanem azt – 16 és 21 éves korukban – kérelmezniük kell.

A személyazonosság rendőri ellenőrzéséről szóló törvényjavaslat szerzőinek célja, hogy legális alapot adjanak a rendőrségnek arra: bárkit, bármikor és bárhol igazoltathasson. Ez eddig nem volt ilyen egyszerű Franciaországban. S jóllehet alkotói szerint a törvény nem a külföldiek ellen irányul, a javaslat mégis óriási vihart keltett, hiszen napnál világosabb, hogy egyik törekvése a titkos bevándorlók leleplezése. S mivel ők (és legális sorstársaik) többnyire színes bőrűek, az igazoltatás várhatóan a szó szoros értelmében „pofára” fog menni. Ettől pedig a francia társadalom jelentős része irtózik.

A Pasqua nevével fémjelzett bevándorlási törvényjavaslat tovább szigorítja a menekültekkel szemben támasztott feltételeket. A javaslat szerint a belügyminisztérium ezentúl szigorúbban fogja rostálni a menekültjogkérőket, és a kérést visszautasítja, ha: „nyilvánvaló csaláson alapszik”, ha „a kérelmező üldöztetéstől való félelme nyilvánvalóan alaptalan”, vagy amennyiben nem közvetlenül hazulról jön, hanem egy olyan országon is átutazott, ahova „visszaküldhető, és ott hatásos védelemben részesülhet”.

De számos intézkedés fogja megnehezíteni azt is, hogy a legálisan itt tartózkodó idegenek családjukat Franciaországba hozassák. Így például csak egy feleség és csak annak gyermekei részére lehet letelepedést kérni.

A törvény értelmében elveszti az eddig élvezett társadalombiztosítási szolgáltatásokat az a külföldi állampolgár, akinek van ugyan munkája, de érvényes tartózkodási engedély nélkül él Franciaországban. Sőt ez a jogosultsága elvész a legálisan itt tartózkodók szabálytalanul behozott hozzátartozóinak is. A lakáson szolgáltatott orvosi segély viszont megmarad.

Emellett megnehezül az állandó tartózkodási engedély megszerzése és a külföldiekkel való házasságkötés lehetősége is. A polgármester például ezentúl elhalaszthatja a külföldivel történő házasság megkötését, ha „gyanúsnak” tartja azt, vagyis „alapos oka van feltételezni”, hogy csupán névházasságról van szó. A külföldi házastárs csak egy év házasság után kaphat 10 évre szóló tartózkodási engedélyt.

A törvény értelmében a kitoloncolás gyorsabb és „biztonságosabb” lesz, s kiterjedhet olyanokra is, akik eddig ez alól mentesültek. A rendelkezések e tekintetben rendkívül bonyolultak: kitoloncolható például az a diák, aki tíz évig élt itt legálisan; vagy az a gyermek, aki már hatéves kora óta itt él, ám egykor nem szabályosan érkezett az országba. De végső soron minden külföldi kitoloncoható bizonyos bírósági ítéletek következményeként, nem is beszélve arról, ha ezt „az állam- vagy közbiztonság érdeke elkerülhetetlenül szükségessé teszi”. A belügyminisztérium reményei szerint a törvény hatására a kitoloncoltak száma hamarosan megduplázódik.

Persze felmerül a kérdés, megoldható-e a bevándorlás problémája adminisztratív úton? Maga Pasqua kategorikus nemmel felel erre: „csak a bevándorlók hazájának fejlesztésével oldható meg e probléma… ha a világ 7 leggazdagabb országa úgy dönt, hogy egy nagy fejlesztési programra nemzeti jövedelmük 1%-át áldozza”. Mindez persze nagyon szépen hangzik, de erről a javaslatokban nem esik szó. Maradnak tehát a rendőri intézkedések, az idegenek számára a jogi akadályverseny, a hatóságoknak pedig az áttekinthetetlen viszonyok.

Kérdés az is, hogy Pasqua törvényei legalább kifogják-e a szelet az idegenekkel szemben határozottabb fellépést követelő szélsőjobb vitorlájából? Lehet, hogy igen, hiszen tény, hogy a Nemzeti Front és vezére, Le Pen az utóbbi időben alig szerepel a sajtóban. A Le Monde például mindössze pár soros cikkben közölte, hogy Le Pen szerint Pasqua csak „port hint a franciák szemébe… és amit csinál, az rosszabb a semminél”.

A közvélemény túlnyomó többsége más véleményen van: bár a ténylegesen feszítő bevándorlási problémára az adminisztratív intézkedéseknél jobb, azonnali megoldást senki sem tud ajánlani (a szocialisták is képtelenek voltak rá), a francia sajtóban eddig még sohasem jelent meg a menekültjog megtagadását, a kitoloncolást vagy a „pofára” történő rendőri igazoltatást dicsérő cikk.

(Párizs)

• Külföld