Ó Pál

Nyomtatóbarát változat

A világsajtó az utóbbi hónapokban tele van aggódó elemzésekkel: a Wall Street Journal és az International Herald Tribune az amerikai izolacionizmus feléledését jelzi, a Newsweek az új japán nacionalizmus, a Le Monde a japán protekcionizmus természetrajzát boncolgatja. De a legtöbb szó a francia elzárkózási politikáról esik; december közepén, a GATT-tárgyalások kapcsán még Jaques Delors is megkongatta a vészharangot, mondván: Franciaország új Maginot-vonalat talál ki magának. A tárgyalások ugyan nem fúltak kudarcba, a GATT, a maastrichti szerződés és egyáltalán az egységes Európa körüli franciaországi vitákat azonban ennek ellenére sem lehet már a szőnyeg alá söpörni. A „franciaság” kérdése most, januárban, az új állampolgársági törvény hatálybalépésével (l. keretes cikkünket) ismét terítékre került. Egy évvel ezelőtt a maastrichti- szerződésre vonatkozó francia népszavazás során az igenlő válasz csak 0,5%-kal győzött, tehát az ország fele elutasította a nemzeti önállóság legkisebb csökkentését is. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azok ugyanis, akiket az olyan néptribunoknak, mint Pasqua és Séguin, sikerült „nem” szavazatra bírnia, nem annyira Maastricht és a közös Európa, hanem elsősorban a népszerűségét vesztett szocialista kormány ellen szavaztak. Már csak azért is, mert a maastrichti szerződés szövegét, a szavazás előtt úgyszólván senki sem ismerte, aki pedig mégis belepillantott, az egy szót sem értett belőle.

A „nem” bajnokai

Ki ellenzi akkor ténylegesen is Maastrichtot és a közös Európát? A parasztok, akik időről időre látványos tiltakozásokat szerveztek a GATT-tárgyalások ellen, mert a kormány által szubvencionált agrártermékeik exportcsökkentésétől tartottak (joggal!); a halászok, akik blokád alá helyezték a kikötőket a szabad piac következtében beállott konkurencia ellen tüntetve. Ha azonban hihetünk Raymond Barre volt miniszterelnöknek, mindez csak a jéghegy csúcsa. Szerinte ugyanis az „anti-Európa mozgalmat” nemcsak a halászok és a parasztok, hanem a politikusok jó részére is támogatja: „A régi »nemmel szavazók« ma is remélik, hogy a maastrichti szerződés múzeumi tárggyá válik, és lépten-nyomon azt javasolják, hogy másképp kell felépíteni Európát, vagy egyszerűen más Európát javasolnak.” Nagyon jellemző például e tekintetben Pasqua belügyminiszter egyik nyilatkozata: „Maastricht Európájára ma már senki sem hivatkozik… Mindig híve voltam Európa építésének, de csak olyan Európát tudok elképzelni, amelyik szuverén államokból áll… A jelenlegi kormány megalakulása kellett ahhoz, hogy a brüsszeli bizottság ne kaparintson meg magának minden hatalmat…” A „nem” másik nagy bajnoka, Philippe Séguin nagy port kavaró beszédében tavaly „gazdasági és történelmi abszurdumnak” nevezte az Európai Unióról szóló szerződést, és élesen szembefordult a szabad piac elvével, amely szerinte „az a karó, melyhez Európa bárányát kötözik – zsákmányul a falánk konkurenseknek”.

Balladur miniszterelnök a decemberi uruguayi forduló előtt kifejtett álláspontja szerint „Franciaországnak érdeke, hogy aláírja a világkereskedelem liberalizálódását célzó szerződést, de nem akármilyent…” Balladur egyértelműen Amerikát vádolta a tárgyalások elhúzódása miatt, és ebben Mitterrand elnök is támogatta: „a kereskedelmi tárgyalások során Amerika gyakran elviselhetetlenül diktatórikus… Amerika mezőgazdasága az első a világon, a második viszont Franciaország. Világos, hogy az első hatalomnak milyen érdeke fűződik a második hatalom fejlődésének megakadályozásához…”

Az „igen” hívei

Az USA-val szembeni „jogos önvédelemre” hivatkozók mellett számos ismert vezető politikus híve a megegyezésnek és Európa építésének. Legutóbb például Valéry Giscard d’Estaing volt köztársasági elnök, a 215 parlamenti képviselővel rendelkező UDF (Union pour la Démocratie Francais – Unió a Francia Demokráciáért) elnöke, Raymond Barre volt miniszterelnök és Charles Millonz, az UDF parlamenti csoportjának vezetője foglalt nagyon élesen állást az izolacionizmus és a nacionalizmus megnyilvánulásai ellen. „Az UDF egy jottányit se enged »európai meggyőződéséből«” – hangoztatta Millon; Giscard a GATT elleni felelőtlen állásfoglalásokat ostorozta, nyilvánvalóan a másik nagy kormányzó pártra, a Jacques Chirac vezette RPR-re (parlamenti képviselőinek száma: 257) célozva; Barre pedig egy másfél oldalas, lelkes tanulmányt írt Európa jövőjéről a Le Monde-ban.

Ezek szerint Balladur lenne az Amerika-ellenes izolacionisták szócsöve, Chirac pedig az Európa-ellenesek vezére? Azért nem ilyen egyszerű a helyzet.

Balladur például Pompidou volt köztársasági elnök halálának 20. évfordulóján mély vallomást tett Európa mellett: „Franciaországnak szüksége van Európára, és Európát nem lehet az őt képező államok ellen felépíteni… „De Gaulle és Pompidou európai tervei a megvalósulás küszöbén állanak.” Ugyanott Chirac is azt hangsúlyozta: „Európa új konstrukciója életbevágó kérdés!”

Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani? Számos jel mutat arra, hogy Balladur (akinek a kezében több hatalom van, mint hosszú idők óta bármely miniszterelnöknek) nem protekcionista, izolacionista és Amerika-ellenes, hanem pusztán egy belpolitikai-külkereskedelmi pókért játszott a GATT-tárgyalások során. Ha ugyanis sikerül az amerikai partnerrel elhitetni, hogy az egész Európa mellette áll, és hogy valóban nem írja alá a szerződést, ha az USA nem tesz engedményt, akkor megnyerte a játszmát – rekonstruálták utólag a Balladur-stratégiát. Egyrészt mert a francia agrárszektor egy része valamivel jobban fog járni, ha az USA belemegy a kompromisszumba; másrészt – s ez sem lényegtelen – megnyerheti a parasztok bizalmát s azokat a RPR-képviselőket, akik a parasztok érdekében szinte már-már zsarolták a kormányt. De talán még ennél is fontosabb, hogy jó időre kihúzhatja a talajt Pasqua és Séguin RPR-hívei lába alól, s tovább erősíti Chirackal szemben saját népszerűségét, illetve hatalmát. Persze azt ő is tudta, hogy az aláírás megtagadása, miként az Európa-ellenesség bármely megnyilvánulása, beláthatatlan következményekkel járhat.

Együtt – ellenük?

Az Európa-ellenesség azonban Franciaországban sokak szerint „csupán” szalonképes változata a társadalmi státustól, párthoz, felekezethez való tartozástól függetlenül jelentkező s ma már a francia társadalom szinte minden rétegében terjedő idegengyűlöletnek. Természetesen hivatalosan egyetlen párt se vall xenofób nézeteket, s a „bevándorlási invázió” elleni harcot is csak a Le Pen vezette szélsőjobboldali Frente (Nemzeti Front) National írta lobogójára, de e pártnak nincs parlamenti képviselete. Az erős kezű belügyminiszter, a bevándorlás elleni törvények szerzőjeként ismert Charles Pasqua pedig egyenesen „a xenofóbia elleni küzdelem legjobb bajnokának” tartja magát. Az csak keveseket zavar, hogy időközben – a munkanélküliség növekedésével mintegy párhuzamosan – az „illegálisan itt-tartózkodók” definíciója is kiszélesedett, a politikai menekültek jogai adminisztrációs lehetőséggé degradálódtak, folynak a kitoloncolások. A bevándorlás elleni törvényt a parlament óriási többséggel elfogadta (468 igen, 83 nem, 23 tartózkodás), s csupán a kisebbségben lévő szocialista és kommunista párt szavazott ellene, de köztudomású, hogy e két párt szavazói bázisától sem az idegenellenesség.

A bevándorlási törvény megszületésének három főszereplője volt: Pasqua, aki kidolgozását megszervezte, Balladur miniszterelnök, aki jóváhagyta, és Mitterrand elnök, aki módosítás után ugyancsak jóváhagyta. Meglehet, mindhármukat a legtiszteletreméltóbb szándékok vezették: Pasqua arra gondolhatott, hogy kifogja a szelet Le Pen vitorlájából, Balladurnak belső békére volt szüksége, hogy az égetően sürgős GATT-tárgyalásokat lebonyolíthassa, Mitterrand pedig arra gondolhatott, hogy ha már nem tudta megakadályozni a törvény létrejöttét, legalább egy kicsit enyhítse, így hasznosítva elnöksége hátralévő hónapjait.

Akármit is gondoltak ők hárman, félő, hogy intézkedéseik azt sugallják majd a francia polgárnak, hogy a súlyos és bonyolult problémák széles körű nemzetközi megtárgyalása helyett az ország zárja be határait az idegenek és problémáik elől. „Nem fog-e megtörténni, hogy egy szép napon az ország népe magáévá teszi a fenti, ki nem mondott gondolatot, és csatlakozik a legszélsőségesebb nacionalisták nézeteihez?” – veti fel a drámai kérdést Edwy Plenel, a Le Monde munkatársa. A közvéleménynek azonban sokak szerint e kérdésben sincsenek elvi megfontolásai, akárcsak az Európához való csatlakozás kérdésében sem: ha helyzete javul, Európa-párti, ha rosszabbodik: ellene fordul. Az idegen persze akkor is idegen marad.

(Párizs)

• Külföld