Ó Pál

Nyomtatóbarát változat

A közvélemény-kutatások őszi adatai szerint a megkérdezettek mintegy 60 százaléka „meg van elégedve” Balladur miniszterelnök működésével, 67 százalék megbízik benne, vagy „jó véleménye” van róla, 70 százalék pedig kifejezetten szeretné, hogy „fontos funkciót töltsön be” az elkövetkező években. Mint a másfél év múlva tartandó köztársaságielnök-választás egyik jelöltje valóban minden más államférfit megelőz…

A gazdasági életben ugyanakkor nem érezhető javulás, a dolgozók vásárlóereje stagnál vagy csökken, a munkanélküliség nő, a francia frank nemrég súlyos válságon esett át, Európa építése akadozik. Mitől lehet Balladur mégis oly népszerű?

Leginkább talán attól, hogy a nagyhangú politikai szólamoktól, hangzatos ígéretektől megcsömörlött közvélemény előnyben részesíti a konzervatív, udvarias, nagyon óvatos balladuri politikát – még akkor is, ha ez csak hosszabb távra ígéri az eredményeket. A sajtó szereti ezt „csodának” nevezni, a tény inkább az, hogy a miniszterelnök ez alatt a hat hónap alatt rendkívül ügyes politikusnak bizonyult. Az is igaz, hogy a választások után valamirevaló politikai ellenfél nem maradt a porondon. Rokonszenvvel viseltetett iránta a köztársasági elnök, Mitterrand is, sőt saját pártján, az RPR-en (Jacques Chirac neogaulle-ista nagy pártján) kívül a vele szövetséges UDF (több mérsékelt jobboldali párt egyesülése Valéry Giscard d’Estaing elnökletével) bizalmát is élvezte: gyakorlatilag egy személyben államelnök, miniszterelnök és pártvezér.

Ellenzék nélkül

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Az ellenzéki pártok valóban nem képviselnek komoly ellenerőt. Az egyetlen potenciális ellenfél, a Francia Szocialista Párt jó ideig nem volt képes újrarendezni sorait. A Rocard–Mitterrand-ellentét vicclapok és szatirikus tévéfilmek mindennapi témája volt, a két volt miniszterelnök, Rocard és Fabius pedig nemcsak a párt vezetéséért kelt birokra, hanem a köztársasági elnöki címért is. Michel Rocard-t ugyan időközben a szocialista párt nagy többséggel (80 százalék) megválasztotta főtitkárának, ami egy lépést jelent a széthullott párt egységesítése (és Rocard köztársasági elnökjelöltsége) felé. Az új főtitkár ambiciózus és széles programjából ezúttal csak annyit emelek ki, hogy az európai parlamenti választásokon a párt jelöltjeinek fele nő lesz.

A Francia Kommunista Párt sem lényeges tényező ma már: Marchais nem kívánja többé vezetni a pártot, az új vezetés és az új elvek körül újítók és konzerválók marják egymást.

A szélsőjobboldali Le Pen a bevándorlás és a bevándorlók elleni viharos támadásainak köszönhette viszonylagos népszerűségét, ám ez ügyben az új belügyminiszter, Pasqua kihúzta alóla a talajt, s így a párt iránti érdeklődés alaposan megcsappant.

Maradnának az ökológusok. Az ökológiai problémák népszerűek, egy-egy tiltakozás érdekében tömegeket is tudnak mozgósítani, de világos politikai célkitűzés és hovatartozás hiányában, valamint a gyilkos testvérharc miatt nincs politikai súlya a pártnak.

A négy fő baj

Az igazi bajok más forrásokból erednek: ezek közül most négyre hívjuk fel a figyelmet.

Az egyik a Mitterrand-nal való „kohabitáció”, amit a jobboldal a választás előtt és után is vadul ellenzett, és számos jobboldali vezető ma is vehemensen bírál. E kényszertársbérlet már eddig is számos bonyodalmat okozott – legutóbb például a bevándorlási törvény kapcsán, melyet az alkotmányjogi tanács, a közvélemény tekintélyes része és Mitterrand maga egyaránt ellenzett (lásd Beszélő, 1993. július 10.). Pasqua népszavazást javasolt, amit azonban Mitterrand, alkotmányos jogával élve, kereken visszautasított. Pasqua igyekezett nyomást gyakorolni Balladurra, azt szerette volna, ha főnöke kenyértörésre viszi a dolgot Mitterrand-nal, ám Balladur ellenállt, és hosszas tárgyalás után talált egy olyan jogi megoldást, mely a referendumot elkerüli, Mitterrand megjegyzéseit figyelembe veszi, és Pasqua számára is teljesen kielégítő…

A bajok másik része onnan ered, hogy a kormányt alkotó két szövetséges párt korántsem egységes. Ennek ellenére Balladurnak sikerült a két párt képviselőiből kiegyensúlyozott kormányt alakítania. A belügyminiszter és az egyik miniszterelnök-helyettes például az az országos tekintélynek örvendő Charles Pasqua lett, aki Chirac pártjának (RPR) harcos jobboldalát képviseli, a másik miniszterelnök-helyettes és a szociális ügyek, egészségügy és a városok minisztere pedig Simone Veil asszony, aki a Giscard által összefogott pártok (UDF) „centrumát” jeleníti meg, miközben mélységesen humanista magatartása, meggyőződéses európaisága miatt hosszú évek óta a francia társadalom széles rétegeinek rokonszenvét élvezi. Ez az egyensúly a napi gyakorlatban azonban nem érvényesül ilyen kristálytisztán. Az emigrációs törvény tárgyalása alatt például Simone Veil – más UDF-képviselőkkel együtt – éles konfliktusba került néhány RPR-javaslattal. Balladur Simone Veiléknek adott igazat, s egy nap alatt lezárta a vitát.

De saját pártja, az RPR se támogatja egységesen Balladurt – innen a nehézségek harmadik halmaza. A választások előtt Chirac a maastrichti szerződés mellett, az RPR két fenegyereke, Pasqua és Séguin (Chirac volt minisztere) a szerződés ellen folytatott hadjáratot. Chirac megmaradt a párt elnökének, Pasquából belügyminiszter, Séguinból az országgyűlés elnöke lett. Séguin egy előadásában ízekre szedte a miniszterelnök és a kormány politikáját, s felszólította a kormányt, szakítson eddigi gazdasági politikájával, ortodox pénzpolitika helyett teremtsen munkaalkalmakat stb. A követelés óriási vihart kavart. Balladur persze pontról pontra visszautasította az állításokat, kifejtette, hogy az ő szociális és gazdasági politikájának nincs alternatívája, és hogy a nemzetnek most összefogásra és szolidaritásra, és nem politikai játékokra van szüksége. Mindez júniusban történt, a gazdasági helyzet tovább romlott, Balladur népszerűsége emelkedett, a Séguin-javaslatok pedig süllyesztőbe kerültek…

A negyedik fő baj a Balladur–Chirac-ellentétből származik. Az RPR Jacques Chiracot jelölte a másfél év múlva tartandó köztársaságielnök-választásokra, ám amióta a közvélemény Balladurt tekinti esélyesebbnek az elnöki posztra, a két ember közötti ellentét nyílt összecsapásokká fajult. Ez az ellentét olyannyira megbénította az RPR működését, hogy a csoport parlamenti képviselői és szenátorai kénytelenek voltak szeptember végén külön tanácskozást összehívni a problémák tisztázására. Itt aztán Chirac és Balladur hosszú beszédben „magyarázták a bizonyítványukat”, tagadva, hogy bármi ellentét lenne köztük, a televízió hosszasan mutatta a két államférfit a tengerparton kettesben sétálva, derűs beszélgetés közben… A valóság azonban az, hogy miután Chiracnak nem volt saját politikai-gazdasági programja, a békítést célzó tanácskozás újból csak Balladurt segítette. Balladur mérsékelt, udvarias, óvatos magatartása valósággal hipnotizálta a franciákat, 40 milliárd frankra tervezett állami kölcsönét háromszorosan túljegyezték, néhány jól menő állami vállalat és bank óvatos privatizációja során a részvényeket szétkapkodták. Balladur csodája tehát még tart – kérdés, hogy meddig.

Gyülekeznek a viharfelhők…

A munkanélküliség terén a kormány eddigi részletintézkedései nem hoztak kézzelfogható eredményeket. Elkészült ugyan egy ambiciózus javaslatcsomag, az öt évre szóló foglalkoztatási és szakképzési törvénytervezet, melyet végül – a szakszervezetek tiltakozása ellenére – 80 módosítással elfogadott a képviselőház. A vita most a szenátusban folytatódik – az új kormány működése alatti első tömegsztrájk közepette…

A másik fenyegető viharfelhő a GATT-tárgyalások körül sűrűsödik. A francia mezőgazdaság termelése és exportja az utóbbi időben rohamosan emelkedett – hatalmas állami szubvenció segítségével, a francia (és európai) export növekedett az amerikai exporthoz képest. Amerika egyensúlyt követel, a francia paraszt viszont nem óhajtja jövedelme csökkenését, ugyanakkor a francia kormány se tud megállni a lábán a parasztság támogatása nélkül. Ha Franciaország (Európa?) nem tud megegyezni az amerikaiakkal, az gazdasági háborúhoz vezethet.

Balladur sorsa sokak szerint most azon áll vagy bukik, hogy a miniszterelnöknek sikerül-e elérnie a megegyezést a GATT-tárgyalásokon. Heroikus erőfeszítéseket tesz, hogy pártját, az RPR-t meggyőzze: „Franciaország szempontjából jobb a megegyezés, mint az elszigetelődés.” Ismétlem: ezúttal is saját pártját, az RPR-t kell győzködnie, mert a másik kormányalkotó párt, az UDF nagy többsége – elnökével, Giscard d’Esteing-nel az élen – a megegyezés híve. Mitterrand e téren ugyancsak támogatja Balladur politikáját (és taktikai lépéseit), a szocialista Jacques Delors mint az európai bizottság elnöke figyelmeztet az ország elszigetelődésének tragikus következményeire.

A baj csak az, hogy – miközben a Le Pen vezette szélsőjobb és a Cherezement volt szocialista miniszter nevével jelzett szélsőbaloldal ázsiója egyre növekszik – bármit is gondol és hirdet a kormányzó „elit”, a felmérések szerint a francia lakosság fele GATT- (sőt Európa)-ellenes: izolacionalista, sőt nacionalista vagy épp protekcionista (és Amerika-ellenes) nézeteket vall.

(Párizs)

• Külföld