Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Kende Péter: Kicsit puskaporos szagú témáról fogunk ma beszélgetni: nem egyszerűen fontos elméleti, hanem nagyon is véres gyakorlati realitások megvitatására készülünk. Két csomópontja lesz a beszélgetésnek: az egyik az autonómia és az önrendelkezés kérdése, a másik pedig a határok érinthetetlenségének, illetve megbolygatásának a problémaköre.

A kisebbség körül folyó viták súlypontját éveken át a kisebbségi jogok kérdése képezte, az utóbbi időben viszont az autonómia és az önrendelkezés egymással összefüggő két elve került középpontba. Egyetértenek-e ezzel váltással? Nem tartják-e kifogásolhatónak politikailag, hogy épp most vetik be újra az autonómia és az önrendelkezéselvét?

Autonómia: Kinek az igénye?

Molnár Gusztáv: Nem, hiszen a belső önrendelkezés elve és az abból levezethető autonómia gyakorlata nemcsak itt, a hozzánk közelebb eső területeken, hanem az egész térségben a stabilitás, sőt a status quo záloga.

Cs. Gyímesi Éva: Ez a fordulat, mondjuk így: ez a féldemokrácia, ami itt kialakult, olyan helyzetet teremtett, mint amikor hagyták, hogy a lágerekből szabadult rabok egymást taposva megrohamozzák az ételt, ahelyett hogy valakik ügyeltek volna az okos, józan adagolásra. A kelet-európai térségben a társadalom ugyanilyen, személyiautonómia-tudattól megfosztott emberekből áll, többségében olyanokból, akik saját érdekeiket sem ismerték még fel.

Sándor Eleonóra: Nem tudok egyetérteni veled: azokon a területeken legalábbis, amelyeket én ismerek, nem igaz az, hogy valóban tömegek rohamoznák meg az effajta ételt. Nem igaz az sem, hogy épp az autonómia lenne az az étel, amit most mindenáron meg akarnak szerezni, s most csak arra kellene vigyázni, hogy ezt helyesen adagoljuk. A kisebbségi társadalmat nem ez foglalkoztatja elsősorban, ezeket a kérdéseket elsősorban a kisebbségi pártok vezető politikusai vetik fel. Ez egyébként többé-kevésbé természetes, hiszen ki más fogalmazná meg komplex módon meg ezeket a programokat. A kisebbségi társadalmak tagjai ennél sokkal megfoghatóbb problémákkal kerülnek szembe: természetesen igénylik azt, hogy legyenek kisebbségi iskoláik, hogy az anyanyelvüket tudják használni a hivatalban stb., de hogy ezt valaki személyi autonómiának, etnorégiónak, társnemzetnek, nemzetrésznek, társnemzetrésznek vagy akárminek nevezi-e, édesmindegy. A másik oldalon persze az is tény, hogy az országos pártok képviselői ezt az egész problémát egyszerűen elengedik a fülük mellett. Úgy látom, hogy az autonómiakoncepció ürügyén teljesen értelmetlen és érthetetlen versenyfutás folyik a különböző országokban létező kisebbségi pártok politikai vezetői között, akik nem abban versengenek, ki milyen konkrét eredményt tudott elérni, hanem hogy ki milyen új elmélettel tud előállni.

Csorba Béla: A vajdasági magyar kisebbség esetében ez nem igaz: az autonómiaprogram nélkül ugyanis nem értük volna el az egyébként Kis-Jugoszláviában mindössze 3,2 százaléknyi magyarság és más kisebbségek támogatásával a 3,6 százaléknyi választási eredményt, amelynek gyakorlati haszna az, hogy növeltük a mandátumaink számát valamennyi szinten mind a vajdasági, mind a szerbiai, mind a szövetségi parlamentben. Itt nem véletlenről van szó, ugyanis mi hangsúlyoztuk a választási programunkban az autonómia kérdését, az autonómiára vonatkozó igényünket. Tehát aki ránk szavazott, az tudta, hogy miért szavaz ránk. Az igaz, hogy magyar érdekvédelmi szervezet rajtunk kívül mindössze egy működik a Vajdaságban, ami egyébként a Szocialista Pártnak a fiókszervezete, és emiatt nem túl népszerű, de tudni kell, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségén kívül még legalább hat vagy hét politikai szervezet, illetve párt indított a listáján magyar jelölteket, olykor listavezetőként is. Tehát a vajdasági magyaroknak volt választási lehetősége. Szavazhatott volna más magyar politikusokra, illetve képviselőjelöltekre is, de ezt a nagy többség mégsem tette meg. Ez fölmérésünk szerint azt jelenti, hogy a mi autonómiakoncepciónkat választották.

Cs. Gyímesi Éva: Jugoszlávia másféle státusa révén mégiscsak biztosítani tudta valamilyen módon a civil társadalom fenntartását, illetőleg a polgári intézmények átmentését, tehát ami nálunk hiányzik: az emberek polgári mentalitása, az a jugoszláviai magyarok körében megőrződött.

Csorba Béla: Nem hiszem, hogy erről volna szó: a Tito-korszak Jugoszláviája éppolyan derekasan leszámolt a civil társadalommal, mint a többi kelet-európai rendszer. Azt gondolom, s ezzel nem akarok megbántani senkit sem, hogy a VMDK lépéselőnyben van a többi magyar kisebbségi szervezethez képest. Hogy ez a lépéselőny kialakulhatott, ahhoz hozzájárult az a politikai prés, amelyben mi leledzünk ebben a pillanatban is: a kényszerhelyzet afelé irányított bennünket, hogy valamilyen megoldási lehetőséget találjunk.

Sándor Eleonóra: Miben van lépéselőnyben a vajdasági magyarság? Nyilvánvalóan saját elméletének kidolgozásában, mert egyébként milyen más előnyt élvezne egy háborús országban egy katasztrofális helyzetben lévő kisebbség? Ezek az előnyök azonban nagyon is viszonylagosak. Amikor például épp az RMDSZ kongresszusáról érkezett haza egy szlovákiai magyar küldöttség, első nyilatkozataik arról szóltak, hogy hűha, hát az RMDSZ már megint lemaradt, mi vagyunk az élen, nekünk vannak a legszebben kidolgozott elméleteink. Ezért nehezményezem a versenyfutást.

Molnár Gusztáv: Nemcsak a Vajdaságról mondható el, hogy az autonómia gondolata politikailag relevánssá vált az adott kisebbségben élő nemzeti közösségen belül, hanem máshol is, a Felvidéken, vagyis Szlovákiában is. Itt négy párt versengett a legutóbbi választásokon, s azok a pártok jutottak be mind a szlovák parlamentbe, mind az akkor még létező szövetségi parlamentbe, amelyek ha formálisan nem is álltak elő olyan autonómia-programcsomaggal, mint a VMDK, de egyértelműen a nemzeti érdekvédelem kérdését részesítették előnyben.

Ugyanez érvényes az RMDSZ-re is. Teljesen félreértjük a mérsékeltek és radikálisok küzdelmét, ha azt mondjuk: a mérsékeltek győzelmével most a sok magyar ember vakargathatja a fejét, hol követett el hibát… A belső önszerveződés terén ugyanis hallatlan nagy előrelépés történt: nagy viták árán ugyan, de elkezdődött egy belső kisebbségi parlament építése. Az autonómia kérdése politikai értelemben eldöntött.

Az újságokból értesülhettünk arról, hogy Iliescu elnök fogadta az RMDSZ küldöttségét, ahol egyértelműen az hangzott el, hogy a romániai magyarság önkormányzati elvek alapján megszerveződő, autonóm közösségként akar integrálódni a román társadalomba. Tehát integrálódni akar, és nem asszimilálódni, de autonóm közösségként, sőt, ahogy később elhangzik, nemzeti közösségként.

Elitek, népek, pártok


Kende Péter: Az egyik oldalról tehát azt hallottuk, hogy az autonómia követelése a magyar kisebbségek részéről már befejezett ténynek tekinthető, a másik oldalról pedig azt, hogy ez inkább a politikai elit egy részét foglalkoztatja, s nem a társadalmat, amelynek mások a szükségletei. E válaszokat természetesen aszerint is mérlegelnünk kell, hogy milyen országban élő kisebbségről beszélünk…


Pár évvel ezelőtt még a kisebbségi vagy nemzetiségi érdekvédelem is a jogok megfogalmazása, körülhatárolása és követelése körül forgott. De azóta fölgyorsultak az események Európának ebben a részében: új államalakulatok jelentek meg, a meglévő államokban új alkotmányokat fogadtak el, olyan politikai irányzatok törtek előre, amelyeknek programja elevenen érinti a kisebbségek helyzetét. Mi történt itt? Korszakváltás? Igaz az, hogy a kisebbségeknek új módon kell szembenéznie azzal a környezettel, amelyben vannak, vagy pedig ez inkább csak a gondolkodás síkján érvényes, s ezért van hasadás a politikai elvek és a mindennapi élet gyakorlata között?

Cs. Gyímesi Éva: Van egyfajta törésvonal a romániai társadalomban is, de ez némileg más jellegű. Ilyen törésvonal húzódik például a Kárpátokon túli területek és az erdélyi részek között, ahol a polgárosodásnak sokkal erősebb hagyományai vannak, mint a Kárpátokon túl. Az elmúlt négy és fél évtizedben azonban a polgári mentalitás maradványai Erdélyben is minimálisra csökkentek, majdhogynem kivesztek. Elvándorolt pontosan az a réteg, az a középosztály, amelyik továbbvihette volna ezeket a hagyományokat; a magyarok, a németek és a zsidók. Helyükbe falusi emberek jöttek, akik úgyszólván jobbágysorsból kerültek át a moldvai városokból az erdélyi városokba, s lettek az állam jobbágyai. Ez a jobbágyosodás okozta azt, hogy sok tekintetben balkanizálódott az erdélyi magyarság is. Nagyon félő azonban, hogy a civil társadalom talpra állításának gondjával nem foglalkoznak eléggé a politikusok. Ezek az emberek ugyanis olyan egzisztenciális gondokkal küszködnek mindennap, amelyek egyszerre vannak innen és túl azon, hogy ők egyébként magyarok. A magyar identitástudat természetesen erős, ám ahol nincs polgári mentalitás, ott elemi „technikai” gondokkal nem tudnak megküzdeni. Hiába kapják vissza például a földet, ha nem tudják, hogy kell traktort, vetőmagot szerezni. Ezt azonban egyelőre nincs ki felvállalja.

Molnár Gusztáv: Rendben van, elfogadom az okfejtést: ezek a csúnya politikusok folyton mindenféle fogalmakkal jönnek, hetente új kategóriákat találnak ki, miközben nem tudják megszólítani a nép egyszerű fiait. De azért jó volna tisztázni: ugyan melyek volnának azok a pártok, amelyek más módon – tehát nem egy nemzeti autonómia keretében – lennének képesek a „népet” megszólítani? A román pártok, vagy kik?

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy egész Európában, sőt az egész világon súlyos válságban vannak a politikai elitek. Pártok omlanak össze szemünk láttára – a fejlett Nyugaton is, tehát nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy mi itt valamiféle speciális helyzetben vagyunk.

Egy dolog bizonyos: a környező országokban élő magyarság önmagát politikai szubjektumnak tekinti. Ez távolról sem jelent valamiféle vad homogenizációt, hiszen a politikai szubjektivitáson belül érvényesülhet az ideológiák, a pártok pluralitása, de ennek formális intézményesülése, úgy tűnik, elkerülhetetlen.

Kende Péter: A kérdés voltaképpen nem az, hogy egy-egy kisebbség politikai szubjektumnak tekinti-e magát, hanem az, hogy mint politikai szubjektum elkülönül-e a körülötte élő népektől, vagy pedig részben azonos módon és azonos keretekben akarja ezt a politikai szubjektivitást kifejteni. Hallgatólagosan ekörül folyik a vita, mert amint a civil társadalom követelménye fölvetődött, az a gondolat hangzott el, hogy voltaképpen a kisebbségi magyarok társadalmi problémái nem különböznek olyan lényegesen a többiek, mondjuk a szlovákok vagy a romániai románok problémájától.

Molnár Gusztáv: Visszatérnék egy korábbi kérdéshez. Méghozzá ahhoz, hogy amit régebben a kisebbségi jogok kérdésének tekintettünk, most a politikai szubjektivitás, vagy ha úgy tetszik, az autonómia problematikájaként kerül előtérbe. Ha végigtekintünk a magyar kisebbségek hetvenéves történelmén, akkor ennek lényege abban ragadható meg, hogy a kisebbségi jogok önmagukban még akkor sem garantálták a kisebbségi közösségek fönnmaradását, ha elvileg biztosítva voltak. Egyrészt ugyanis a kollektív jogok a többségi nemzetet illették, a kisebbségek számára viszont nem léteztek, a politikai jogok kategóriáját meg sem említették.

Nos, részben a pozitív diszkrimináció hiánya, másrészt a pozitív diszkrimináció önmagában való elégtelensége vezetett oda, hogy a kommunizmus leépülése után természetszerűleg megszületett az a gondolat, ami a politikai jogalanyiság problémájának a fölvetéséhez vezetett. Ez nem szükségszerűen jelenti az autonómia valamilyen formáját, de már közvetlen közelében van.

Sándor Eleonóra: A közép-európai kisebbségek az utóbbi három évben valóban új közegbe kerültek. Hiszen három éve nem létezik kommunizmus, immár nem a kommunista párt központi titkárságához intézünk memorandumokat, hanem számtalan más cselekvési lehetőség van. Igaz, a memorandumokat most is futószalagon gyártják, ez a kormány mégis egy választáson legitimálta a hatalmát, és bármennyire utálom én ezt a kormányt, mégis legitimnek kell tartanom; rossz kormány, de nem 40 évre választottuk, hanem 4 évre. És ezenkívül kisebbségi képviselők vannak a parlamentben, és a nyomásgyakorlásnak számtalan más módja létezik.

Ám a legöntudatosabb  kisebbségi értelmiségi is érzi, hogy a pártjain keresztül mennyire tudja vagy nem tudja befolyásolni az ország politikáját. Én nagyon tartok attól, hogy a kisebbségi pártok iránt érzett eufória és az ezen az alapon történő választás nem lesz hosszú életű. Amikor a kisebbségi pártok hajlandók megszavazni egy olyan iszonyatos költségvetést, amiről előre látható, hogy az országot tönkreteszi, annak fejében, hogy kapjanak egy nevetséges összeget a kisebbségi kultúra támogatására, nos akkor feltételezésem szerint négy év múlva a kisebbségek nem fognak egy emberként e pártokra voksolni. Más kérdés persze, hogy a parlament a 14 kisebbségi voks nélkül is megszavazta volna a költségvetést, s ha lehet, ez még rosszabb: ezekre a szavazatokra az égvilágon senkinek nem volt szüksége.

Ezért vagyok híve minden olyan, választott szervekkel működő testületnek, amely kiutat jelenthet a kifejezetten etnikai pártok teremtette bűvös körből. Én mint „kisebbségi” választópolgár ugyanis szörnyű dilemma előtt állok: vagy lemondok szavazati jogomnak egy részéről azzal, hogy kisebbségi pártra szavazok, hisz tudom, hogy a nagy parlamentben nem fogja az én gazdasági érdekeimet képviselni; vagy nem szavazok saját etnikai pártomra, s akkor identitásomat érintő problémák megoldásáról mondok le. Ezért támogatom az önkormányzati megoldást, amelynek „országos” szerveit már tudom politikai irányultságom, gazdaságpolitikai felfogásom stb. szerint választani.

Csorba Béla: Világos, hogy puszta számszerű értelemben valóban nincs esélyük a kisebbségi-etnikai pártoknak, hogy valamikor is parlamenti többségre tegyenek szert, legfeljebb valamilyen koalícióban. De hisz épp ez az a történelmileg és társadalmilag adott hátrány, aminek az ellensúlyozása végett létrejöttek ezek az érdekvédelmi szervezetek.

A kisebbségi pártok iránti eufória nyilván nem lesz hosszú életű, addig fog tartani, amíg a politikai szubjektivitás intézményes keretei meg nem valósulnak. De bármenynyire is rossz módszer a demokrácia, ebben a pillanatban a választásnál, megmérettetésnél jobb módszert egyelőre sehol sem találtak ki. Nyilvánvaló, ha a VMDK vagy az RMDSZ olyan irányba mozdul el, amivel a kisebbségi társadalom, a választópolgárok többsége nem ért egyet, nyilván nem fogják támogatni. Az persze más kérdés, hogy történelmi távlatból ez az irányvétel hogyan ítéltetik meg…

Cs. Gyímesi Éva: Kénytelen vagyok visszatérni Molnár Gusztáv két megjegyzésére. Természetesen nem román pártok bevonásával vagy román pártokba lépéssel akarom én megoldani a romániai magyarság civil gondjait. Csupán azt várom el, hogy egy olyan kisebbségi párt, amely fölvállalta az érdekvédelmet, valóban tegye is meg, például küldjön úgynevezett társadalmi munkásokat oda, azokhoz, akiket képviselni vél. Európa-szerte elterjedt tevékenységi szerepkör arra, hogy a társadalom olyan tagjait, akik képtelenek saját identitásuk, saját értékük tudatát és polgári kezdeményezőkészségüket érvényesíteni, azokat megtanítsa erre. Autonómiát mint intézményrendszert építeni homokra nem lehet, csak autonóm szabad emberekre, kérem szépen. Ez az egyik. A másik: az olyan mondat, hogy „a romániai magyarság önálló politikai szubjektumnak tekinti magát” – engem mindig megijeszt. Mert kiknek a nevében mondom ezt? Beszélhetek-e egymillió-nyolcszázezer ember nevében? Vajon egy nagy magyar akarat létezik, nem pedig magyarul megfogalmazott különböző akaratok?

Háború vagy határmódosítás?



Kende Péter: Ez nagyon nagy kérdés: a közakarat problémája évszázadok óta a politika egyik központi vitatémája. Valóban kérdés, mennyiben van joga a politikai reprezentánsoknak ahhoz, hogy saját magukra úgy tekintsenek: ők fejezik ki, ők alakítják ki a közakaratot… Ezen a ponton most mégis kénytelen vagyok a vitát leállítani… (Molnár Gusztáv: Most kezdtünk volna megküzdeni…)… Hátravan még a második kérdéskör, amire a cím is utal: a határprobléma. A vita első felében arra a következtetésre jutottunk, hogy a magyar kisebbségek merészebben és másképpen fogalmazzák meg az érdekvédelmi programjaikat, másfelől azonban a magyar választók döntéseiben, megnyilatkozásaiban mindig jelen van az alábbi dilemma: mint magyar akarja kifejezni magát, és szemben áll azokkal az országát egyébként jellemző általános problémákkal, vagy pedig szükségképpen egy tágabb közösség tagjaként szólal meg, s ha erre nincs módja, akkor ugyanazok a frusztrációk bénítják, mint ennek a tágabb közösségnek a többi tagját. E két pólus között mozog a magyar pártok tevékenysége, s külön kérdés, hogyan, meddig tudnak e keretek között hatékony érdekvédelmi és képviseleti feladatot ellátni.

De térjünk át a vita másik kérdésére. Van-e Önök szerint valamilyen logikai kapcsolat az önrendelkezés, illetőleg a különféle formájú autonómiák között egyrészt, másrészt pedig a határok kérdése között? Igaz-e az a vélelem, mely szerint mennél inkább az autonómia formái között fejezi ki magát egy kisebbség, annál közelebb kerülünk a politikai határok revíziójának problémájához? Igaz-e, hogy bizonyos autonómiák szinte értelmetlenek, ha nem vezetnek az illető közösség teljes önrendelkezéséhez? Fölvethető-e a teljes önrendelkezés követelésekor az a kérdést is, hogy valójában akar-e vagy sem annak az országnak a része lenni, amelyhez egyébként tartozik? Még élesebben fogalmazva: az autonómia korszaka szükségképpen elvezet-e logikailag a határok felülvizsgálatához?

Molnár Gusztáv: A belső önrendelkezés, tehát az elszakadáshoz való jog nélküli önrendelkezés kategóriája magába foglalja – logikailag és gyakorlatilag egyaránt – azt, hogy az a bizonyos közösség, amelyiknek az önrendelkezése veszélyben van, egy adott államon belül számbelileg mindenképpen kisebbségben van. Tehát úgy vélem, hogy ebben az iszonyatosan összekuszálódott kelet-közép-európai térségben nincs más módja az általános biztonságpolitikai és konkrétan a területi stabilitás megóvásának, mint az autonómiák megadása. Lehet csepülni a Vance–Owen-tervet, amennyit csak akarjuk, akkor is azt állítom, hogy ez az alkotmányjogi modell egyedül elfogadható ebben a térségben.

Az új helyzetben a határok bolygatásának realitása nem merül fel, ennek ellenére határozottan állítom, hogy napról napra egyre csak megy fölfelé a határok megváltoztathatatlanságának ára. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ha ti most nem adjátok meg nekünk ezeket a jogokat, akkor holnap ezt meg azt csináljuk – ez nem zsarolás, hanem egyszerű tendencia.

Kende Péter: Tehát nincs logikai összefüggés az autonómia megadása és a határrevízió között, épp ellenkezőleg, ha van kapcsolat, akkor az fordított irányban működik. Azaz: ha nem biztosítják az autonómiát, akkor ez valóban a határok megbolygatásához vezethet.


Cs. Gyímesi Éva: Én kissé humorosnak tartom azt a helyzetet, hogy most, három évvel a fordulat után újra a határokról beszélünk, holott akkor még mítoszt is teremtettünk a határok spriritualizálásáról. Három évvel ezelőtt természetesnek tartottuk azt is, hogy a polgári társadalmak közigazgatási gyakorlatának az felelne meg legjobban, ha ezeket a posztsztalinista országokat teljes mértékben decentralizálnák, aminek alapja a regionális autonómiák rendszere lenne. Tudjuk, Romániában a teljes decentralizáció nem történt meg: ha szavatolnánk azoknak a régióknak az autonómiáját, amelyek hagyományosan gazdasági, szociális, kulturális és etnikai szempontból több évszázadon keresztül Romániához tartoztak, és ezeknek a megerősödése előtt megnyílna minden út, akkor én úgy gondolom, hogy ez a bizonyos integrációs folyamat is sokkal egészségesebb formát öltene.

Sándor Eleonóra: Én azt hiszem, hogy az az út is elképzelhető, amelyet Molnár Gusztáv vázol, tehát hogy a belső autonómiák stabilizálják a térséget. De elképzelhető egy ellenkező irányú folyamat is, lásd Szlovákia példáját. Erre a kérdésre nehéz konkrétan válaszolni, egy területi autonómia ugyanis nagyon sok mindent jelenthet: amíg nem tudom, hogy választott szervei milyen jogkörökkel bírnak, addig nem tudok válaszolni arra sem, hogy elvezethet-e ez az autonómia a szakadáshoz vagy sem. Ha ezek a jogkörök csak egy nyelvhasználati törvény vagy kulturális intézményrendszer fenntartására terjednek ki, akkor azt válaszolom, hogy az autonómia nem csap át szakadásba. Ha ezek a jogkörök ennél sokkal-sokkal szélesebbek, akkor azt válaszolom, hogy esetleg váláshoz vezet. Ha abból indulok ki, hogy ezen autonómiák kivívását a kisebbségi pártok remélhetőleg parlamenti úton képzelik el, akkor tulajdonképpen bármi elképzelhető, de valószínű, hogy csupán a kulturális, iskolaügyi stb. jogkörök elnyerésére van némi lehetőség. Ezen túlterjedő jogköröket ezek a szervek nem tudnak maguknak belátható időn belül kiharcolni. Ha ez így van, egyet tudok érteni Molnár Gusztávval: az autonómia lehet stabilizáló tényező.

Csorba Béla: Valóban fölvethető a dilemma így is: önrendelkezés vagy határmódosítás, miközben a korlátozott önrendelkezés lenne a stabilizáló tényező. A Balkánon azonban érthető vagy kevésbé érthető okok miatt nem így merült fel a kérdés, hanem úgy, hogy: határmódosítás vagy háború. Az autonómia gondolata mint olyan meg sem fogalmazódott a kisebbségek részéről. A horvátországi szerbek eredendően nem autonómiát akartak és akarnak, hanem egyesülni Szerbiával. A nemzetközi szervezetek eddigi javaslatai viszont egyértelműen azt bizonyítják, hogy az ún. titói határok módosítása Jugoszláviában szóba sem kerülhet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az autonómia vagy egy-egy nemzeti közösség önállósága olyan mértékig korlátozható lenne, hogy a stabilitás még nem forogna kockán. Bosznia a társnemzetek számára igen jelentős jogköröket biztosít, ellenben egy dolgot kizár: nem módosíthatók Bosznia határai. Ugyanez vonatkozik Horvátországra is. Tehát folytathatunk itt elméleti vagy kevésbé elméleti vitákat arról, hogy mi a helyes és ilyen tekintetben a járható út, ez akkor is elsősorban gyakorlati kérdés, egyszerű kompromisszum kérdése: egyfelől ott vannak a világhatalmi elvárások, amelyek a határokat nem kívánják módosítani, s nem is kívánnak hozzájárulni ehhez, másfelől ott vannak a jogos vagy kevésbé jogos nemzeti önrendelkezési igények, eközött kell valamilyen elviselhető kompromisszumot teremteni. Ennek egyik lehetséges formája lehet az autonómia. Hogy abból a területi autonómiából aztán mi lesz, kiválás, vagy éppen ezzel ellenkezőleg, stabilizálni fogja a térség viszonyait, ez nem kizárólag egy régiónak a belső viszonyaitól függ, hanem a nemzetközi politika függvénye is. Tehát én erre így tekintek, és a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseit is ilyen keretekben próbálom legalábbis így gondolatban elhelyezni.

Molnár Gusztáv: Anélkül, hogy különösebb illúziókat kergetnénk, komolyan feltételezhetjük, hogy valamiféle nemzetközi rendezés sorra fog kerülni. Fejtő Ferenc írta néhány napja, hogy nyilván ábrándokat kergetnek azok, akik azt hiszik, hogy összeül az új berlini konferencia, és majd ide-oda tologatják a határokat, az azonban racionálisan feltételezhető, hogy a nemzetközi közösség fog találni valamilyen módot a formális emberi jogokon és a formális kisebbségi jogokon túlmenő jogok garantálására. Erről nem volnék meggyőződve egy percig sem, ha csak arra hagyatkoznék, amit az adott ország többségi pártjaitól várhatunk, az azonban racionális hipotézis, hogy a nemzetközi élet stabilitásának megőrzése érdekében lesz ilyen irányú nemzetközi nyomásgyakorlás. Magyarország nem óhajtja a határok erőszakos megváltoztatását, ez lefutott kérdés a magyar belpolitikában: ezen nincs mit különösebben sokat rágódni. Ami viszont a magyar külpolitika azon részét illeti, hogy elősegíti vagy inkább gátolja az ottani magyarok tevékenységét vagy érdekeit, ez így teoretikus vagy általános kérdés.

Sándor Eleonóra: A kisebbségi szervezetek joggal várják el, hogy a magyar politika és a magyarországi politikai pártok ne használják a kisebbségi szervezeteket eszközként sem külpolitikai céljaik elérésére, sem a belpolitikai, pártközi harcaikban. Ez az együttműködés alapvető premisszája, az pedig, hogy a kisebbségeket érintő kérdésekben konzultáljanak a kisebbségi szervezetekkel, ehhez képest magától értetődő.

Kende Péter: A határok tehát, ha nem is teljesen érinthetetlenek, de megváltoztatásuk nem tartozik jelenleg az európai realitások világába. Másfelől látjuk azt is, hogy a nagyhatalmak elvárásai ellenében egyre gyakrabban próbálnak érvényt szerezni olyan politikai megoldásoknak is, amelyek a kisebb csoportok, népcsoportok önrendelkezése irányába visznek, illetőleg azokat igyekeznek egyenjogúvá tenni a meglévő államkereteken belül. A kelet-közép-európai kisállamok, ha egymással vitáznak, már nem hagyatkozhatnak külső hatalom segítségére, mint a két világháború között. Ellenkezőleg: a világhatalmak stabilizáló szerepet játszanak ezekben a vitákban. Míg korábban e konfliktusok inkább csak bizonyos nagyhatalmi törekvéseket fejeztek ki áttételes formában, most végre, valószínűleg, igazi, nemzetek közötti disputáknak is tanúi lehetünk.

De ez már egy másik „kerekasztal” mellett fog zajlani…

• Kerekasztal