Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Nem tartozom a magyar külpolitika titoktudói közé, ennélfogva nem tudom, hogy a magyar–szlovák alapszerződés milyen gyakorlati problémákat vet fel. Ismerem viszont azokat a véleményeket, amelyek szerint az ügy „föl van nagyítva”, hiszen a szlovákok határrevíziós félelmei alaptalanok, Duna-ügyben jó megoldás most már nincsen, ami pedig a magyar kisebbség helyzetét illeti, az alapvetően nem a két ország közti megállapodástól függ, hanem a szlovák belpolitika alakulásától. Szlovákiára is érvényes, amit Bíró Béla nemrégiben a magyar–román alapszerződéssel kapcsolatban írt: „Hiba volt azt az illúziót ébreszteni a kisebbségek szervezeteiben, hogy az alapszerződések változtathatnak a kisebbségi magyarság helyzetén. El kellene fogadni végre, hogy a kisebbségek helyzete csupán évtizedek hosszú során át módosítható.” (Magyar Hírlap, 1992. augusztus 22.)

Nekem ennek ellenére az a meggyőződésem, hogy a magyar–szlovák „alapszerződés” megkötésének igenis nagy fontossága van, sőt úgy is mondhatnám, hogy valamilyen értelemben „történelmi” ügy ez. Szlovákia ugyanis Ukrajnával, Szlovéniával, Horvátországgal és Szerbiával együtt egyike annak az öt új szomszéd államnak, amely Magyarországot északról és délről határolja. Mindannyian tudjuk, hogy az 1990. évi és az azt megelőző állapottal összehasonlítva Magyarországnak tulajdonképpen csak két régi szomszédja van: Románia és Ausztria. E kettővel „alapprobléma” egészen más értelemben van, ha van, mint az öt új szomszéddal. Ebből következik, hogy a Szlovákiával megkötendő alapszerződés mintaértékű lesz. Valamiképpen az Ukrajnával kötött szerződés is az volt, de mégsem egészen úgy, mint Szlovákiával, amint ez a továbbiakból ki fog világlani.

A szlovák képlet

Ha jobban belegondolunk, Szlovákia helyzete Magyarország szempontjából nézve egészen egyedülálló. Szlovákia ugyanis egy olyan területet igazgat, amely 1918-ig teljes egészében a magyar állam fennhatósága alá tartozott. Ilyen szomszédja Magyarországnak nincs még egy. (Még Horvátország sem sorolható ide, hiszen a dalmát vidékek nem tartoztak a történelmi Magyarországhoz, és Horvátország belső része is autonóm terület volt a Magyar Királyságon belül.) Ez a körülmény élesen megkülönbözteti a szlovák esetet az ukrántól és minden mástól.

Van még valami, amely a szlovák képletet különlegessé teszi. Ebben az országban él az összlakossághoz viszonyítva a legnagyobb lélekszámú magyarság (mintegy 12 százalék), ráadásul a magyar többségű területek a határ menti sávokban helyezkednek el. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Szlovákiának az őt körülvevő négy ország közül Magyarországgal van a leghosszabb határa – és fordítva –, akkor világos, hogy – legalábbis Szlovákia számára – a magyarkérdés alapvetőbb probléma, mint bármely más országnak a térségben.

„Államalkotó” vagy „nemzetalkotó”?

Lássuk már most, hogy miben is áll a „magyarkérdés” szlovák, de ugyanúgy román, szerb stb. vetületben? Három pontot emelnék ki.

Először is azt, hogy él ennek az országnak a területén egy számottevő őslakos népesség, amely valaha elsőrendűen otthonos volt itt, sőt „államalkotó” is, de az 1918 után kialakult államkeretekben „idegenné” vált azokhoz az új nemzetállami önmeghatározásokhoz képest, amelyek akár Csehszlovákiában, akár Szlovákiában (de ugyanígy Romániában stb. is) uralkodóvá váltak. Másképpen szólva, a magyarság nemcsak kisebbségi nemzetté vált a vonatkozó területeken, hanem még „nemzetalkotó” jellegét is elveszítette.

Másodszor: a szóban forgó területeken élő magyar népesség történetileg kialakult módon azonosult a magyar államisággal, amelyet ugyan az 1918 óta eltelt háromnegyed évszázad meggyengített, de nem annyira, hogy ebből végül is teljes azonosulás alakult volna ki – a szlovák állammal. A szlovák állammal való összeforrásra egyébként nem is volt olyan hosszú idő. Ha szemügyre vesszük az 1993. január elseje előtt eltelt 74 évet azon a területen, amelyet most Szlovákiának neveznek, akkor abból csak mintegy öt volt szlovák a szó erős értelmében (ez is csak annak a töredék magyarságnak a számára, amelyet az 1938-as bécsi döntés az akkor újrarajzolt határokon kívül hagyott); a maradék 68-69 év nem szlovák, hanem csehszlovák volt. De ez a dolognak csak a kisebbik része. Fontosabb ennél az, hogy 1945 után a csehszlovák államvezetés mindent elkövetett, hogy a Szlovákiában élő magyarokat elidegenítse az új államtól (s itt mindegy, hogy az mennyire volt szlovák és mennyire csehszlovák). Még pontosabban: az 1944 utáni csehszlovák államhatalom először is meg akart szabadulni a magyaroktól, s ha csak rajta múlik, ugyanúgy kitelepíti őket, mint a németeket, azután pedig mindent elkövetett, hogy az őseiktől örökölt földet minden szempontból, s még visszamenőleg is, elidegenítse tőlük. A háború utáni Szlovákia a totalitárius lehetőségeket (történelem újraírása, minden nyilvánosan kimondott szó fölötti monopólium stb.) bőven kihasználva megpróbált úgy tenni, mintha semmiféle magyar előtörténete nem lett volna, illetőleg mintha a magyar jelenlét merőben negatív tényezője – mintegy idegen hatalom gyarmati uralma – volna a szlovákok 896-tól 1918-ig terjedő történetének. Ezzel párhuzamosan az egykori magyar kultúrközpontok nagyobb része elszlovákosodott, és a magyar kisebbség minden szempontból védekező helyzetbe került.

Harmadszor: a Meciarék által 1992-ben kiharcolt-kialkudott új független szlovák államiság egy pillanatig sem vette fontolóra azt a lehetőséget, hogy Szlovákiát együtt élő népek közösségének tekintse, vagyis ahelyett, hogy a szlovák államot a többségi etnikum tulajdonaként vegye birtokba, figyelemre méltassa, hogy ez a föld történelmileg jog szerinti hazája még két-három további népcsoportnak is. Ez utóbbiak közül, mint tudjuk, a magyarok a legszámosabbak, de korántsem elhanyagolható létszámban élnek Szlovákia területén rutének (ukránok) és cigányok (romák) is.

Nyirbálni vagy bővíteni?

Hadd húzzam alá, hogy a probléma, amelyet feszegetek, nem azonos sem a kisebbségi, sem az állampolgári jogok kérdéskörével. Kisebbségi jogokat már az első Csehszlovák Köztársaság is elismert, s bár ezekről a háború utáni második Csehszlovákia hallani sem akart, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után mégiscsak tudomásul vette, hogy valamit ezekből vissza kell adnia a magyaroknak. Állampolgári jogokat az első Csehszlovák Köztársaság a kor közép- és kelet-európai mércéi szerint bőkezűen adott polgárainak, s 1989 novembere után ezek a jogok ismét érvénybe léptek, sőt ki is bővültek. Ennek köszönhetően jöhettek létre valódi kisebbségi és más érdekvédelmi mozgalmak Szlovákia területén, s ugyancsak ennek köszönhetően alakított ki magának a magyar kisebbség autentikus politikai képviseletet mind szövetségi, mind szlovákiai, mind pedig városi-községi szinten. Ezt a gyakorlatot az új Szlovákia is átvette. A helyi demokrácia intézményeinek segítségével és annak többségi logikája szerint jelenleg „magyar” önkormányzat van Szlovákia több száz községében: gyakorlatilag mindenütt, ahol a magyar nyelvű („nemzetiségű”) népesség helyileg többségben van. Ezek a vívmányok vitathatatlanul részét képezik a mai szlovákiai helyzetnek. Más kérdés, hogy a vezető szlovák politikai erők jó szemmel nézik-e a magyar kisebbségnek ezt a politikai térhódítását, s hogy távolabbi terveik vajon e vívmányok konszolidálását és esetleges kiszélesítését célozzák, vagy pedig ellenkezőleg, a megnyirbálását és megkérdőjelezését. Ez azonban elsődlegesen szlovák belpolitikai kérdés.

Süketek párbeszéde

Sajnálatos, hogy a magyar–szlovák dialógus nemegyszer olyan, mint a süketek párbeszéde. Magyar oldalról ugyanis azt a hibát szokták elkövetni, hogy úgy követelnek a határon túli magyarok számára kisebbségi jogokat, mintha a fentebb említett demokratikus jogok nem léteznének. Szlovák részről pedig a magyar kisebbség által formált igényekre, sőt még a tárgyilag alátámasztott panaszokra is először valamiféle méltatlankodás a standard válasz: „Mit akartok? Hiszen több jogotok van nálunk, mint bárhol a világon.”

A svájci modell

A történelmi és államalkotási probléma azonban egészen más. E probléma szempontjából az állampolgári és a kisebbségi jogok, ha irrelevánsnak nem mondhatók is, teljes megoldást nem hozhatnak. Arról van szó ugyanis, hogy a kisebbségi népcsoportok tagjai valamilyen értelemben másodrendű állampolgárok maradnak még akkor is, amikor állampolgári jogaikat szabadon gyakorolhatják. Másodrendűek annyiban, hogy nem tartoznak a nemzetállamot konstituáló többségi nemzetbe. Egy számszerű kisebbség csak ott egyenrangú, ahol az állam területén élő népcsoportok között nincsen olyan megkülönböztetés, hogy többségi, illetve kisebbségi. Ennek ideális példája Svájc, ahol mintegy négymillió német-svájci másfél millió franciával és néhány százezer olasszal együtt alkot közös államot. Együttélésüket problémamentessé nemcsak a szövetségi szerkezet teszi (amely egyébként kantonokat, és nem népcsoportokat köt össze, márpedig a kantonok lehetnek többnyelvűek is), hanem az a körülmény, hogy svájci hazafiúi szemléletben a francia és az olasz nem „kisebbség”, mint ahogyan a német nem „többség”. Svájcban a német, a francia és az olasz olyan három „társetnikum”, amely együtt alkotja a svájci politikai nemzetet. (S ugyanígy tekinti magát Kanada vagy Belgium két társetnikum közös államának.)

Az én személyes, semmilyen szempontból nem illetékes véleményem szerint a svájci–kanadai–belga modell alkalmazhatósága az új Szlovákia esetében is fölvethető. Hatszázezer magyar (legalábbis ennyi vallja magát annak) ugyanis már olyan kritikus tömeget képez, amely egy ötmilliós országon belül arányvesztés nélkül tekinthető államalkotó társnemzetnek. Hadd emlékeztessek arra, hogy 1974-től 1988-ig körülbelül ilyen államjogi helyzete volt a magyar népcsoportnak a vajdasági autonóm köztársaságban, holott arányszámuk alig volt nagyobb, mint a magyaroké a mai Szlovákiában.

Társnemzet kontra nemzetállam

A szlovákiai magyar politikai szervezetek, illetve azoknak egy része, véleményem szerint jogosan követeli a „társnemzeti” státus elismerését, hiszen a magyar–szlovák együttélésnek ez az alapkérdése. Vagy oda fejlődik Szlovákia, hogy az ott élő magyarok ugyanolyan otthonosan érzik benne magukat, mint Magyarországon, vagy pedig mérgező, gennyes sebként marad meg az, amit durván „kisebbségi kérdésnek” nevezhetünk.

Mindamellett helyénvaló volna a társnemzetiség követelését nem összekeverni az autonómiával. Az autonómia ugyanis – a szó szokványosan használt értelmében – államjogi elkülönülés egy földrajzilag körülhatárolt területen. Ez Szlovákia esetében ugyan alkalmazható volna az egy tagban élő dél-szlovákiai magyarságra, de kimaradnának belőle mindazok, akik az ország többi részén nem egy tagban, vagy éppen diaszpórában élnek. Egy ilyen közigazgatási elkülönülés nem feltétlenül segítené a magyar–szlovák közeledést, ugyanakkor nem oldaná meg azoknak a magyaroknak a beilleszkedési problémáit, akik az autonóm régión kívül maradnának. Arra, hogy kivétel nélkül minden szlovákiai magyar teljes jogú állampolgárnak érezhesse magát, csak a társnemzetiség, vagyis az állam nemzetközösségi alapon való önmeghatározása hozna megoldást.

A nemzetközösségi formula nyilvánvalóan verbális szakítást követel a nemzetállamisággal. Lényege azonban nem egyik szónak egy másikkal történő helyettesítése, hanem az az akarat, hogy szlovákok és magyarok közösen vegyék birtokukba közös történelmüket. Hangsúlyoznám, hogy ez a folyamat nem visszaperlés, hanem történelmi közösségvállalás, a szó erős értelmében vett kiegyezés, a múltbeli ellentétek túlhaladását szolgáló eltökéltség. Ha ez megvan, akkor a szlovákiai magyar honossága ugyanolyan természetessé válik, mint a többségi szlováké.

Mint látható, a szlovák–magyar alapszerződés kérdésében rendhagyó véleményem van. Szerintem ugyanis a fentebb tárgyalt történelmi probléma minden mást megelőz. A szó mélyebb értelmében vett alapszerződésről csak akkor beszélhetünk, ha az ennek a kiegyezésnek az útját egyengeti. Ha viszont ez megtörténik, akkor a jó szomszédság már szinte automatikus folyomány lesz.

• Belföld