Skip to main content

Két dologról egészen röviden

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az egyik, hogy Magyarország olyan kedvetlenül megy bele a kommunizmus utáni első szabad választásokba. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a változás túl lassan és fokozatosan következett be, s hogy ebben az elnyúló folyamatban már úgyszólván semmi sem ígérkezik igazi és teljes újrakezdésnek, még a népképviseleti országgyűlés létrehozása sem. De ezt a fásultságot talán még feloldhatja az értelmes beszéd és főleg – néha vannak csodák – a megélt esemény felvillanyzó hatása.

Nyugtalanítóbb ennél, hogy a közember, a politikában személyes szerepet nem vállaló egyszerű állampolgár semmi jót nem vár az április elejére beígért hatalomcserétől. Sőt, ami ennél is nagyobb baj: valamilyen értelemben igaza is van. Hiszen a fokozatos átalakulás Magyarországot a szabad világ kedvencévé tette, s ezt kihasználva a Németh-kormány gyakorlatilag mindent kipréselt a Nyugatból, amire az előttünk álló időszakban ép ésszel számítani lehetett. Ezek után az áprilisban megalakuló új kormány nagyobb bűvészmutatványra már aligha lesz képes. Pedig csodára éppen ezen a területen volna a legégetőbb szükség.

A másik dolog, ami a választásokkal kapcsolatban izgat, hogy a rendszerváltásról annyi megalapozatlan és felelőtlen szó esik. Mint már említettem, a rendszerváltozással az egyik probléma éppen ez, hogy 1989 óta (a pontos dátumot bajos volna meghatározni) nyakig benne vagyunk, most már nem is csak Magyarországon, hanem egész Szovjet-Közép- és Kelet-Európában. Szűkebb hazánkban ez azzal járt, hogy az átalakulási folyamat irányítása, mederben tartása azoknak a kezében maradt, akik erre tulajdonképpen nem is jogosultak.

De éppen ez az, ami Magyarországon olyan zavaros: ki itt a játékvezető, ki jogosult arra, hogy a váltásnak irányt szabjon? Az, aki mindig is harcolt a rendszer ellen, vagy az is, aki csak 1989-ben fedezte fel, hogy valami bűzlik a szovjet szocializmusban? Vagy esetleg csak az, aki áldozat volt, s erről hitelt érdemlő igazolással rendelkezik? Az érvek és érdemek sajnos úgy összekeveredtek, hogy a váltás körüli vita valóságos kakofóniává vált, amelyben ki-ki a magáét fújja, és csak arra figyel. Feledésbe ment, hogy nem minden jogcím egyforma értékű, s hogy a változási folyamatok eredménye attól is függ, hogy annak ki ad lelket. Végre is olyan sok évtizedes lelki pusztulásból kell kikecmeregni, amelyben a magyar társadalomnak nemcsak az életviszonyai, hanem az ösztönei is összezavarodtak.

Ehhez kapcsolódik a személycsere problémája. A régi rendszer által kinevelt személyzettel nem képzelhető el valódi rendszerváltás, egy új, demokratikus elvekre és gyakorlatra hangolt személyzet kiválogatása viszont „forradalmi” feladvány. Fel van-e készülve e feladvány megoldására ez az ország? Vagyis a hatalom átvételére készülő pártok? Az SZDSZ a rendszerváltás pártjának mondja magát, de van-e erre elgondolása és – szakmailag is felkészült – személyzete? S ha nincs, vagy csak részben, akkor kikkel gondol szövetkezni? Továbbá, ha mégis csak elérkezik a váltás pillanata, ki fogja megszabni azokat a jogilag és emberileg kielégítő eljárásmódokat, amelyek révén az új tisztségviselők kiválogathatók? Részben a régiekből, de nemcsak közülük? Aggódom, hogy erre sem az SZDSZ, sem az MDF, sem az ország nincsen felkészülve.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon