Skip to main content

Újra itt a nagy csapat?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Továbbra is jogsértő módszerekkel dolgoznak a belügyben


Legutóbbi lapzártánkkal egy időben minisztertanácsi határozatra megalakult a Magyar Köztársaság Nemzetbiztonsági Hivatala, valamint a Magyar Köztársaság Információs Hivatala, amihez az előterjesztést a belügyminiszter jogkörében eljáró államtitkár tette. Ezzel a hírszerzés és az elhárítás két külön szervezetben került felállításra.

„A Szolgálat nem vész el, csak átalakul” – írtuk legutóbbi számunk egyik cikke fölé. Akkor még magunk sem gondoltuk, hogy valójában át sem alakul: a megfigyelők, a megfigyeltek és a törvénytelen módszerek maradnak a régiben.

Néhány napja értesített annak a kutatóintézetnek az igazgatója, ahol tíz éve dolgozom, hogy újra jelentkezett egykori BM-összekötőnk, s rám vonatkozó adatokat próbált megtudni tőle, mint annyiszor az elmúlt évek során. És mit tettél – kérdeztem. Természetesen kidobtam, volt a válasz, s látod, most neked is elmondom, sőt itt a telefonszám amire visszahívást kért már korábban is többször. Az SZDSZ-iroda egyik kihangosított telefonjáról felhívtam a cédulán szereplő Érsek Józsefet, s megkérdeztem, hogy miért folytat ellenem adatgyűjtést, s hogy tisztában van-e vele, hogy ez törvénytelen? Érsek úr elismerte, hogy tisztában van ezzel.

Mivel e beismerés már elegendő okot adott annak feltételezésére, hogy itt jogsértés történt, feljelentést tettem a Katonai Főügyészségen. Különösen nehezményeztem, hogy a belügy legmelegebben megváltozott telefonszámom után érdeklődött, s gondoltam is, hogy majd megkérdezem Kulcsár Kálmánt róla, hogy miért?…

Az ügyészségi vizsgálat lezárulta előtt azonban tájékoztatást kértem és kaptam Ilcsik Sándor belügyminiszter-helyettestől, hogy mi is történhetett. Az alábbiakban az ő szavait közlöm: „Amikor telefonon megbeszéltük, hogy interjút adok Önnek, akkor ez a volt állambiztonsági terület dolgozói között szóbeszéd tárgya volt. Néhányan egyfajta kíváncsiságból pontosítani akarták, hogy ez a Fényi az a Fényi-e, akit Önnek nem kell magyaráznom. Mivel itt semmiféle adat rendelkezésre nem áll, ezért megkérték azt a kollégát, aki valaha a maguk kutatóintézetével foglalkozott, hogy ezt tisztázza. Ennek során telefonált, és próbálta megtudni, hogy Ön mikor és hol született stb. Ez is tilos. Ezért ha a katonai ügyészség nem tenné, akkor saját hatáskörömben meg fogom fenyíteni.”

A válaszban az utolsó mondat már az új idők jele, s bizonyos értelemben megnyugtató. Ám ami kevésbé az, azt most itt az olvasó számára is felsoroljuk:

Megnyugtató-e, hogy az állítólag megszüntetett osztály dolgozói továbbra is a BM-ben tevékenykednek?

Hogy ugyanazok ugyanazok ellen, ugyanúgy törvénytelen eszközökkel gyűjtenek információkat?

Hogy a miniszterhelyettessel folytatott telefonbeszélgetés szóbeszéd tárgya, hiszen azt kettőnkön kívül más nem hallhatta. (Mert azt fel sem merem tételezni, hogy néhányan a volt állambiztonsági terület dolgozói közül esetleg belehallgattak volna az őket felügyelő miniszterhelyettes telefonjába. Esetleg az enyémből értesültek volna? Ugyan, hiszen ez tilos!)

Megnyugtató-e, hogy egyfajta kíváncsiság elegendő lehet ahhoz, hogy újra megpróbálkozzanak régi kapcsolatok felélesztésével?

Arra pedig már végképp nem tudok válaszolni, hogy a megtudni kívánt adatokból hogyan állapították volna meg, hogy azonos vagyok-e önmagámmal, hiszen a belügyminiszter-helyettesnek bemutatkozásként csak a nevem mondtam, slendrián módon sem a személyi számom, sem egyéb adatom nem tettem hozzá.

Azt viszont simán nem hiszem el, hogy a volt állambiztonságisokat meglepte volna, hogy a Beszélő részére az a Fényi Tibor kér interjút, akit ők (többek között) az egykori szamizdat Beszélő első számába írt cikke miatt zaklattak.

És végül nem nyugtat meg, hogy arra a kérdésemre, mely az interjúban így hangzott: „Tettek-e valamilyen megelőző intézkedést, hogy az elbocsátott állambiztonságisoknak ne legyen módjuk egy »informális III/III-as ügyosztályt« létrehozni” –, ez volt a válasz: „Erre nézve semmiféle veszélyt nem látok…” Még mindig nem?


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon