Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

„Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy” – mondhatták azok, akik 1983-ban figyelmesen végigolvasták a 7001. számú PM–ÉVM rendeletet. A jogszabály a maga nemében történelmi mérföldkőnek számított: ezzel ismerte be a fejlett szocializmust építő rendszer, hogy a jövőben semmi kedve sincs akár csak a legszegényebbeknek is bérlakásokat építeni. Ám hogy szociális érzéketlenséggel senki ne vádolhassa, kimondta: a legelesettebbek, ha valahogy mégis megoldják lakásgondjukat, akkor kaphatnak maximum kétszázezer forintot, a felét vissza nem térítendő támogatásként, a másik felét pedig kamatmentes kölcsön formájában. A rendeletalkotók tudták, hogy normális lakáshoz ennyi pénzből még akkor se nagyon lehet jutni, ha hozzászámítjuk a szociálpolitikai támogatást és az esetleges munkahelyi, illetve kedvezményes OTP kölcsönt. A kérelmezőnek kérvényt, jövedelemigazolást kellett benyújtania, a megvásárolni vagy felépíteni kívánt lakásra vonatkozó iratok, engedélyek, szerződések egy-egy példányát, nyilatkozatot arról, hogy más ingatlannal nem rendelkezik stb. De hogy senki ne vezethesse félre az államot, a Lakásügyi Társadalmi Bizottság köteles volt környezettanulmányt készíteni, majd az írásbeli előterjesztés alapján a végrehajtó bizottság döntött, amiről ugyancsak köteles volt a tanács ügyfélszolgálati irodájában mindenki számára látható helyen hirdetést elhelyezni. Ilyen gondos, különféle testületek és a nyilvánosság által ellenőrzött döntési mechanizmus mellett bízhatunk benne, hogy senkinek sincs esélye a zavarosban halászni. Ne is legyen, hiszen az elmúlt években az országban több milliárd forintot osztottak szét a helyi tanácsok, ami azért nem csekélység. S hogy bárki esetleges gyanakvását eloszlassuk aziránt, hogy ehhez a pénzhez nem a legrászorultabbak jutottak, bizonyítékként válasszunk ki egy megyét, és nézzük meg a támogatásban részesültek listáját!

A továbbiakban Tolnáról lesz szó. A rendelkezésünkre álló adatok szerint itt az 1985. január és 1988. március közti időben 453 kérelmezőnek összesen 42,5 millió forintot adtak. Kinek többet, kinek kevesebbet. Így például igazán szerény volt Klein József, a helyi Állambiztonsági Szolgálat tisztje, aki csupán 50 ezer forintot kapott a végrehajló bizottság 20/1987. számú határozatával. Klein úr példa lehet minden szegény ember számára, hiszen tudja, hogy azt a kevesebb mint havi 3500 forint jövedelmét hogy kell jól beosztani. Máskülönben hogyan is tudott volna ennyi pénzből egy 252 négyzetméteres házat építeni (lakhatási engedély száma 763/1988.), amiben feleségének fogorvosi rendelő, valaki számára iroda, műhely, garázs, több fürdőszoba, 23 négyzetméter alapterületű „háztáji feldolgozó” és számos szoba van, köztük az egyik 32 négyzetméteres.

Amilyen ügyes a Klein, olyan szerény főnöke, Eigner György, az Állambiztonsági Szolgálat korábbi vezetője, jelenleg megyei rendőrkapitány-helyettes. Ő a 61/1986. számú határozattal százezer forintot kapott Kun Béla utcai családi házának építéséhez. Mondom, Eigner nagyon szerény ember lehet, nem szeret dicsekedni. Máskülönben mivel lenne magyarázható, hogy az általa beadott kérvényre nem vezette rá sem a havi jövedelmét, sem a vagyoni helyzetét, sem a felépíteni kívánt épület adatait, szoba számát – ami ugye nem haladhatja meg a jogos lakásigény alsó határát. Hogy ez Eigner György esetében mekkora lenne, az pontosan nem állapítható meg, mert családjának nagyságáról is röstell nyilatkozni azon a papíron, amit a továbbiakban is az egyszerűség kedvéért nevezzünk „kérvénynek”. Ebből mindössze annyi tudható meg, hogy a pénzre „idős szülei támogatása miatt” van szüksége. Gondolom, hogy az olvasó előtt egy másodpercig sem kétséges, hogy ennyi fiúi jóság megtermi a maga gyümölcsét: Eigner bajtárs felmarkolhatta a dohányt.

Közösségi társadalmunk négy évtizede tartó őszinte és mély szociális elkötelezettsége ellenére sem hallgathatjuk el, hogy azért még mindig vannak, akik az előzőeknél is elesettebbek, rosszabb helyzetben élnek. Esélyegyenlőtlenségük kiegyenlítésére ilyenkor a tanács mélyebben nyúl a zsebébe, s több pénzt ad nekik. Mint például Dr. Gergelyffy László és felesége, Dr. Görgényi Zsuzsa, a megyeszerte becsült állatorvos házaspár esetében. Tanulságos megtekinteni kérvényüket! A legszegényebbekre jellemző szégyellősséggel ők nem panaszkodnak, tarthatatlan helyzetüket már-már metakommunikatív módszerekkel jelzik.

Kétszázezres kérelmük (I. 3157/86.) indoklásában azt írják, hogy az általuk lakott szolgálati lakás tatarozásra szorul – s e két utolsó szót aláhúzzák golyóstollal. Ebből a finom jelzésből rögtön ért a tanácstestület, melyet egyébként szoktak érzéketlennek és lelketlennek is nevezni, most láthatjuk: igaztalanul. Az állatorvos házaspár megvehette magának Szekszárd-Palánkon 125 négyzetméteres öröklakását.

Ám azt se hallgathatjuk el, hogy nálunk még mindig nincs becsülete az értelmiségnek! Legjobb szakembereinket hozzuk megalázó helyzetbe, hogy már-már koldulni kényszerüljenek! Nyugaton ez bezzeg nem így van! Ezt állítja dr. Hulin István sebész főorvos, aki évekig élt kinn, s ette a vendégmunkások keserű kenyérét. Ámde ott se fenékig tejföl az élet – ezt, ha más nem, Hulin dr. sorsa bizonyítja. Hiszen miután visszajött, kénytelen volt a legelesettebb rétegek lakástámogatási alapjából kérni (I. 1991/1986.), hogy egyáltalán lakni tudjon valahol. Szekszárd, Bródy köz 36. szám alatti családi házának felépítéséhez is arcpirító módon csupán 70 000 forint támogatást kapott, pedig indokai között még az is szerepel, hogy támogatja anyósát, Faragó Jánosnét is. Hogy az emberi irigység mire nem képes, azt a környezettanulmány készítőjével illusztrálhatjuk, aki ezt vezeti rá a nyomtatványra: „van egy 4 szobás lakása teljes berendezéssel, luxus nyugati kocsija van, luxus igényre kéri”. Ám a tanácselnök képes volt felülemelkedni e kisszerűségeken, és úgy döntött: az a hetvenezer mégiscsak jár. Őt egyébként senki nem vádolhatja aktatologató bürokratizmussal! Bár a döntési jogkör a tanácstestületé, mégis két év alatt 80 esetben saját hatáskörében intézkedett és osztott ki összesen 7 980 000 forintot. 3 164 000 forint szétosztásáról utólag szóban beszámolt a testületnek, kerülve a fölösleges aktagyártást. A jegyzőkönyvek szerint azonban Vecsei Mária (I. 2559/86. – 120 000 Ft), Szabó Lászlóné (I. 1276/87. – 140 000 Ft) és Pintérné Mihályi Veronika (I. 1850/87. – 150 + 50 000 Fi) ügyeiről bizonyára egyéb gondjai miatt még szóban se számolt be. Alig érthető, hogy az embereknek mi nem tetszik abban, hogy Pintérné Szabóné beosztottja a Városi Tanács Egészségügyi Osztályán, s hogy az egymástól vásárolt lakáshoz mindketten támogatást kaptak?! Törvénytelenségre nem kell gyanakodni, hiszen a környezettanulmányt Ganczer Ferencné készítette, aki az Igazgatási Osztály vezetője. Ő igazán ismerheti a jogszabályokat kívülről-belülről, hiszen I. 92/87. számon iktatott kérelmére 50 000 forintot ő is kapott, mivel másképp nem tudta volna befejezni Székely Bertalan u. 64/b alatti „5 szoba, társalgós” házát, ami 180 négyzetméter alapterületű, háromszintes és „teljesen korrekt kialakítású”, amit az építésügyi hatóság a III. 20932. számú határozatával jóváhagyott. Hogy bizonyítsuk, semmi alap a gyanakvásra, ahhoz talán elég, ha a városi tanács elnökének titkárnőjét, Spirk Józsefnét felemlítjük. Ő I. 1956/86. számú kérelmébe 50 000 Ft-ot kapott, amit készpénzben kifizettek. Ebből Bartina utca 35. sz. alatti 4 szobás családi házában „kazánházfestést és -mázolást, padló csiszoltatást, fényezést stb.” valósított meg. Ha ebben bármi kivetnivaló lenne, gondolja a Kedves Olvasó, hogy a Tanácselnök aláírta volna?! Mint ahogy teljesen érthetetlen, hogy miért kellett volna elutasítania csak azért Vizdár Zsolt kérelmét (I. 353/1987; 100 000 Ft), mert ő Spirkné veje, s kérelme beadásának idején egy vacak lakással rendelkezett, felesége pedig egy kedvezményes tanácsi telken fodrászszalont épített?! Hát most vagy támogatjuk a kisipart, vagy személyeskedünk?! És szegény Vizdár Zsoltot is a szájára vette a nép, mert I. 826/1987-es kérelmére kapott 50 000 Ft-jából háza mellett ólakat épített.

Az elemi igazságosságérzet miatt kellett adni Füredi Istvánnak, a tanács akkori általános elnökhelyettese öccsének is százezret (I. 1382/1986). Ő a becsületesség áldozata! Jóhiszeműen az OTP-nek ajánlja fel eladásra Alisca u. 26. alatti lakását, mivel házat épít a Napfény utcában. Az OTP meg is veszi tőle a lakást, ám ő később azt hallja, hogy ha szabad kézből értékesíti, akkor többet kaphatott volna érte. Tehát az állam őt becsapta! Még jó, hogy eszébe jutott erre hivatkozva kérvényt beadni a tanácshoz, így legalább valamennyivel kárpótolták a sikerületlen üzletért.

De nem akarok visszaélni az olvasó türelmével, hogy az emberi rosszindulat, a rágalom megannyi példáját ily részletesen soroljam tovább, hiszen ezek oly köztiszteletben álló személyiségeket sem kímélnek, mint az egykori városi MSZMP-titkár, Kappel Károly (I. 2259/86. – ötvenezer forint); pedig jelenleg is rendkívül szorgalmasan dolgozik, mint kisszövetkezeti elnök. Vagy Papp Endre megyei munkavédelmi felügyelő (66/1987., 171 négyzetméteres ház, ötvenezer forint), Dr. Braun Sándor, aki tiszteletre méltó őszinteséggel „garázsfödém-javításra és lambériázásra” kért és kapott elvtársi ötvenezrest (Bródi köz 30.). Szegény Sas Ferenc is csak azért került rossz hírbe, mivel édesanyja a városi anyakönyvvezetőnő. Hát tehetett ő arról, hogy kozmetikus ipari tanuló feleségének szülei kozmetikai szalont és szoláriumot építtettek?! Ezért nem lett volna szabad elfogadnia azt a rongyos 150 000 forintot, amivel sikerült elérnie, hogy minden kedvezményt összegyűjtve úgy jutott Tartsay lakótelep 24-es számú lakásához, hogy egyetlen fillér saját pénzt se kellett hozzálennie?! Ifjú Lantos István édesanyja szintén tanácsi dolgozó, de nem a lakásosztályon, hanem ő a városgazdálkodási osztályvezető. Így egyszerűen rágalom, hogy előre tudta volna, hogy a Széchenyi út 26. számú házat fel fogják újítani. Nem és nem, ezt ő nem tudta! Merő véletlen, hogy fia lemondott a tanács javára Kecskés Ferenc utcai lakásáról, és szerényen, az annál kisebb és alacsonyabb komfortfokozatút fogadta el a Széchenyi út 26-ban. (És természetesen a lakáshasználatba-vételi díj és a másikért járó többszörözött használatbavételi díj közli különbséget, 161 680 forintot.) Végül a város nem elkezdte felújítani és komfortosítani az újabb lakását is?! Hát ő csodálkozott legjobban! Ámde menten kért tanácsi támogatást is, és a megkapott 150 000 Ft-ot szinte egy percig se tartotta magánál. Azonnal visszaadta a tanácsnak, sőt még 11 680 Ft-tal meg is toldta – és így ő nyerte meg a Kecskés utca 6/a alatti garázs-versenytárgyalást.

Többször céloztam már írásomban arra, hogy az irigy és kegyetlen helyiek folyton-folyvást háborogtak ezeken az eseteken. Annyira, hogy még a Megyei Népi Ellenőrzési Bizottság is vizsgálatot rendelt el, amelyben százszámra kifogásolta az odaítélt támogatások módját, megalapozottságát. Jelentésüket át is adták a városi tanács titkárának, majd a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának, majd magának Tamás Ádám elvtársnak, a Megyei Tanács elnökének is. Meg is lett ám a foganatja! Menten egész megyére kiterjedő vizsgálatot rendelt el, és válaszolt: „Szekszárdon a vb-titkár jelentése szerint vizsgálatát a titkárság bevonásával végezte el, a NEB által kifogásolt ügyek teljes körére vonatkozóan. A titkársági dolgozók által gyanúsnak ítélt eseteket személyesen felülvizsgálta, mely során 2 ügyet ítélt olyannak, amelynél a támogatás visszaperlésére lehetőséget lát.”

• Belföld