Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Erről szenvedélyes és elkeseredett viták dúlnak mostanában. Nem csoda. A nyugdíjak drámai elértéktelenedésének időszakában alkalmunk van átérezni a kérdés súlyát. A felszabadult nyilvánosságban különféle szakértők legtöbbünk számára soha nem ismert álláspontokat és szempontokat vonultatnak fel, melyek az álmos közelmúltban csöndben érlelődtek kis, néma műhelyekben. Elodázhatatlan döntések kicsapnak a bensőséges hivatali mederből, s szorongva figyeljük, miféle új labirintusokba tévedünk át abból a biztosan sehova nem vezetőből, amelyikben most bolyongunk.

A Társadalombiztosításnak éppen úgy nincs legitim, megszemélyesíthető, ellenőrizhető tulajdonosa, mint a nemzeti vagyon döntő részének általában. Ezen a holtponton a TB immár egy éve nem tud átlendülni. Tulajdonosa nincs, de tulajdona nyomasztóan megnőtt, hisz a legutóbbi parlamenti ülésszak megszavazta, hogy az egészségügy is az övé legyen.

Nem lehet nem látni, hogy az elmúlt másfél év lépéseit a költségvetés igényei uralták: sürgősen meg akart szabadulni két nagy ágazat terhétől, a TB-től és az egészségügytől, mielőtt a fejére omlik. De nem siet lemondani a TB pénzéről, ha van neki. Az illetékes kormányszerv, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium pedig nem siet lemondani hagyományos territóriumáról. Mindebben lehetetlenül zavaró lenne a TB és az egészségügy önkormányzata, amelyet egyébként sem könnyű megteremteni. Mert kikből is állhatna ez az önkormányzat? A munkavállalók és munkaadók képviselőiből, persze, de hol vannak ezek a képviseleti szervek? Itt vannak, az a baj. Az álszervezetek, amelyeket 40 év alatt a pártállam különféle változatokban kreált, s mindeddig sikeresen állták útját (többek között) a valódiak megszületésének. Holott egyre rejtélyesebb, hogy mit-kit is képviselnek, miután a monolit hatalom elmállott alóluk. Leginkább valamilyen szűk céhes érdeket, apparátusaik, s az ahhoz közel álló barátok körét. Ha a biztosítottak, a járulékfizetők képtelenek lerázni piócáikat, s létrehozni valóságos érdekvédelmüket, akkor hiányzik az erő, amelyik visszavonulásra kényszeríthetné a TB és az egészségügy régi urait. (Hiába beszéltek a szakértők pl. akkor is, amikor az egészségügy átsorolásáról akarták lebeszélni a parlamentet.) Akkor a TB-nek, s mellette, vagy benne az egészségügynek nem lesz valós, széles önkormányzata, mert önkormányzatot törvénnyel nem lehet teremteni. Törvény kell hozzá, de nem elég. Akkor önkormányzati jelmezben a rég ismert szereplők – esetleg új statisztákkal – játsszák majd a kicsit módosított színjátékot. Az önkormányzati testület, aminek a tervét „Társadalombiztosítási Tanács” címén a SZEM a parlament elé kívánja terjeszteni, bizony variáció erre az alaptémára. Ha a politikai retorika most az alulról szerveződő ezt-azt szereti, ám legyen ilyen TB önkormányzatunk! Olyan, amelynek először központja van, s az majd megszervezi területi alegységeit… A csúcsszerv tagjainak megválasztását mindenesetre követi a Minisztérium, valamint a TB főigazgatóság jóváhagyása. Vagyis a menedzser tulajdonost választ. Íme a modell, a döntések legitimálására összetrombitált vadonatúj alkalmi testületek bátran bajlódhatnak az átszabásával. Olyan nagyon nem fog sikerülni. (Ahogy a „forráscserének” nevezett egészségügy-átsorolás nagy leleményét sem sikerült.) S eddig a parlamenten mindent át lehetett tuszkolni, amit a kormány nagyon akart. (Majdnem az is átcsúszik néha, amit már a kormány is csak tegnap akart…)

Mondhatni, szégyenteljes volt végignézni azt a manőverezést, amit a szociális és egészségügyi kormányzat az elmúlt fél évben folytatott – teljes sikerrel. A szokásos „társadalmi vitán” kívül a színpadra szólította előbb az Ellenzéki Kerékasztal megfelelő szakbizottságát, majd az Egészségügyi Kerékasztalt, hogy politikailag biztosítsa a hátát – s előterét, vagy jövőjét. A gyönge kis szakértői arcvonalat könnyeden kijátszotta, ha az megpróbált neki keresztbe tenni. Csak egy példát említenék: a legutóbbi parlamenti ülésszak előtt létrehozott új, állandó parlamenti bizottságét, szakértők bevonásával. A nem létező önkormányzat valamiféle pótszeréül javasolta ezt az EKA, remélvén, hogy általa mégis valami kontrollt gyakorolhat a köz. A különböző szakértői álláspontok – beleértve az előterjesztő kormányét – legalább a képviselők füle hallatára ütköznének meg egymással, s érzékenyebb felületen érintené a szélesebb közvéleményt is a kérdések súlya, hisz a parlamentre mostanában odafigyelünk. A kormány belement ebbe a javaslatba. S hogy, hogy nem, kiket nem engedtek szólni már a második, vagy harmadik bizottsági ülésen? A szakértőket, az eddigi meccsek outsidereit.

A TB és az egészségügy kérdései mindenkit érintenek, a társadalom különböző csoportjainak érdekei mások és mások a színvonalas egészségügy és az ellátások értékállóságának nagy, közös leple alatt. Nem elhanyagolható magának a két nagy apparátusnak az érdeke sem. Minden pici lépéssel történik valami: az a csoport képes a változásokat a maga javára fordítani, amelyik szervezett. Az állampolgárok széles köre – a mai és jövendő nyugdíjasok, mai és jövőbeli betegek – szinte fegyvertelenek. A két ágazat dolgozóinak van a legjobb esélye arra, hogy frontokká szerveződve küzdjön a mindmáig elsöprő fölény nehézfegyverzetével felszerelt államigazgatási irányítókkal szemben. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt jósolom, hogy az egészségügyi ágazatot megmozdító lépések pl. orvostársadalom arisztokráciájának megerősödését teszik majd lehetővé. Ugye milyen ismerős? Nem hasonló dolgok történnek más gazdasági-hatalmi területeken? A szakértők mondhatják a magukét, mutogathatunk a finn példára, amerikaira, németre, svédre – a „békés átmenet”-ben, vagyis a nagy többség elsöprő erejű mozgalmai nélkül újra és újra abban a csúszós, maszatos közegben találjuk magunkat, amelyben csak kicsi-kicsi lépések, vagy nagy hasraesések következhetnek. Így van ez hőn óhajtott egészségünk és társadalmi biztonságunk terén is. Valami kevés biztonságot a kis lépések szavatolnak – egyelőre.

• Belföld