Vér és olaj

Néhány általánosság

Bocsássa meg az Olvasó, ha egy gondolatmenet erejéig általánosságokkal traktáljuk, mielőtt rátérnénk a jóval érdekfeszítőbb konkrétumokra. Miért különösen jók a kondíciók ma nálunk egy efféle – az erőszaktól nem idegenkedő s a politikai intézményekbe is beépülő – kriminális gazdaság kibontakozásához!

1. Először is megszoktuk, s nem tartjuk bűnnek, hogy valójában nem azt csináljuk, amit papíron, hogy nem abból élünk meg, nem abból halmozunk fel szerényen, amit a hatósági lajstromok számon tartanak. Azokat a milliókat, akik természetesnek veszik s gyakorolják a kegyes adó- és tb-csalást, nyilván nem éri áramütésként, ha egy kis alkoholcsempészéssel, valutázással, sőt egy kis HTO-manipulációval találják szembe magukat. A kriminalitás határai bizony elmosódtak.

2. Táptalaja a kriminális gazdaságnak a déli határainkon túl dúló, vég nélküli háború és az embargó. Olajra, közszükségleti cikkekre, mint a sivatagi vándornak egy csepp vízre, mindenkinek szüksége van odaát, s fizetőeszközük – mint a háborús hátországban általában – nemesfém, keményvaluta és fegyver. De nem csupán e veszélyes fizetőeszközök jutnak át a határon a tiltott gyümölcsök fejében, hanem azok az egzisztenciák, karakterek, előéletek is, amelyek egy ilyen erőszakkal átszőtt, zavaros helyzetben tenyésznek. A magyar határon kívüli, ellenőrizhetetlen és veszedelmes viszonyok nem csak a háború sújtotta kis-Jugoszláviára, hanem a keleti szomszédokra is jellemzőek, hisz tudunk egyet s mást a Szovjetunió utódállamainak bűnözéséről is.

Ilyen belső előzmények után és ilyen külső környezet mellett különösen nehéz felvenni a harcot a kriminális gazdasággal, azaz a szervezett bűnözéssel.

Első konkrétum: az olaj

Időről időre ugyan megjelennek kis hírek az újságban arról, hogy több száz – kitüntetetten HM-kötelékbe tartozó – személy ellen folyik eljárás különféle olajvisszaélések ügyében, mégis alapos okkal gyanítható, hogy az úgynevezett olajmaffia teljes felgöngyölítése egyelőre elmaradt. (Egy legutóbbi, június 27-i adat szerint, mely Szűcs István ipari államtitkártól származik, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága több mint kétszáz, az ORFK pedig több mint háromszáz olajügyet nyomoz és vizsgál éppen.) Mind a mai napig nem tudhatunk semmi megnyugtatót a dr. Szeszák Gyula, időközben nyugdíjazott Hajdú-Bihar megyei főügyész által összegyűjtött terhelő anyagok sorsáról. Mint a másfél évvel ezelőtti sajtóból kiderült, dr. Szeszák kinevezése után rövidesen gyanús olajszállítmányok nyomára bukkant a megyében. Vizsgálódásai eredményét továbbította felettesének, a legfőbb ügyésznek, aki az átfogó vizsgálatra vonatkozó utasítás helyett leállította dr. Szeszákot, s az olajügyeket átutalta a Csongrád Megyei Ügyészség hatáskörébe. Majd, mivel dr. Szeszák nem maradt nyugton, de időközben megünnepelhette 60. születésnapját, a legfőbb ügyész nyugdíjba küldte. A Beszélő szerkesztősége – a dr. Szeszák összegyűjtött anyagaihoz hasonlóan – süket csöndbe hulló dossziékról más megyékből is tud. Mondanunk se kell, hogy az ügyiratok némelyikében szereplő nevek Egészen Magas Körökhöz – magyarán a kormányhoz és országos hatáskörű szervekhez – tartoznak. A papírokba foglalt állítások kivizsgálása máig sem történt meg. Ha mi lennénk a Washington Post, netán a New York Times, persze nem haboznánk, s néhány küzdősportokban képzett testőr fedezékében magunk látnánk hozzá a nyomozáshoz. De hát egy szegény kis ország szerény kis lapjának nincs erre kapacitása. Bizony még az is szép lenne, ha a hivatásos rendőrség szakértelméből és pénzéből futná e szövevényes ügyek kivizsgálására. Csak az a kérdés, hogy olyan elszántak-e az e célra fenntartott szervezetek? Egyes feltételezések szerint az olaj export-import ügyekben, amelyek a HTO-manipulációk alapjait képezik, magas rangú MÁV-osok és VÁM-osok, vagy családtagjaik is érdekeltek.

Mint köztudott, a HTO-manipulációk egyik fajtája az ún. szőkítés kellemetlen következményekkel jár a dízelüzemű járművek motorjára nézve. Épp ezért az Országos Fogyasztóvédelmi Felügyelőség is hatalmas vizsgálati anyagot gyűjtött össze. Csakhogy ezek az iratkötegek is el vannak zárva. Újabb és újabb titkos olajtárolók lepleződnek le alföldi és Tolna megyei tanyákon, egyre duzzad a gyanúsítottak köre, de közben túlságosan, megengedhetetlenül sok a hallgatás.

Második konkrétum: Magda Marinko és a dél-alföldi gyilkosságok

A Kurír (1994. március 26.) és a Népszava (1994. március 29.) – az utóbbi tényszerű állításokkal alaposan alátámasztva, s szerényebben, de már korábban a Beszélő (1994. március 3.) is hangot adott a feltételezésnek, hogy a Magda Marinko nevével fémjelzett kegyetlen délszláv bérgyilkos csoporthoz tartozó személyek és egyes áldozataik kapcsolatban állhattak a magyar titkosszolgálattal. A rendőrség mindeddig nem nyilatkozott arról, hogy összesen hány leszámolásszerű és bérgyilkossággal gyanúsítható ez a csoport. A Beszélő tíz áldozatról írt, a Népszava a közismert kecskeméti, orosházi, szegedi és szabadkai áldozatok mellett egy nyolcadikat vezetett elő, s a rendőrség ezeket a feltételezéseket soha sem cáfolta. De nem is igazán igyekezett eloszlatni a szereplők némelyikének a magyar Nemzetbiztonsági Szolgálathoz fűződő kapcsolatát övező homályt sem.

Az NBH vezetője a Kurírnak április elején lakonikusan úgy nyilatkozott, hogy ők a Magda-ügyben minden szükséges információt átadtak a rendőrségnek – vagyis voltak információik –, magas rangú rendőrök pedig informálisan azt sejttették, hogy a titkosszolgálat bizony elpuskázott egyet-mást. A röviden Magda Marinko-ügynek nevezett bűntényhalmaz nyomozásának történetéből azt mindenesetre okkal olvashatjuk ki, hogy ez a nyomozás nem pusztán az igazság felderítésére irányuló eszmei parancsnak, hanem több egyéb megfontolásnak is engedelmeskedik. Talán mondanunk sem kell, hogy lappangó, de nem kellőképpen ellenőrzött bizonyítékokra alapozott pusmogás folyik: Magda Marinko üzleti kapcsolatai az egyik (még hivatalban lévő) kormányférfiú családjáig ívelnek, s ennek következtében a rendőri vezetők enyhén szólva nem motiváltak a végtelenül szövevényes história felgöngyölítésében. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosok és az áldozatok közül nem egy komoly üzleti vállalkozásokat is vitt, s ezek szálai egészen az olajig vezetnek.

Ezek gyanúk. De miért tartsuk feltétlenül feddhetetlennek azokat a kormányférfiakat s azokat a rendőri vezetőket, akik rezzenéstelen arccal figyelték az 1992. október 23-i Parlament előtti incidens több mint kétséges fejleményeit (Beszélő, 1992. 44. sz.); de ugyanilyen pókerarccal hallgattak az egyébként méltán komolytalanul vett Torgyán dr. ellen megkísérelt provokációról (Beszélő, 1993. 13. sz.); akik szemrebbenés nélkül állítottak valótlanságokat a kétegyházi gyújtogatás ügyében (Beszélő, 1992. 38. sz., 51–52. sz.), s mindmáig elmulasztottak kimerítően válaszolni arra, hogy hogy is kerülhetett pisztoly Pudleiner Gyula leszerelt rendőrtiszt kezébe a dr. Boross Péter által privatizált presszó helyén nyílt és ifjabb Boross tulajdonában álló fegyverüzletből. Pudleiner Gyula maga tudomásunk szerint jelenleg a börtön elmemegfigyelőjében tartózkodik. Ja, és ilyen-olyan okból rács mögött vannak azok a személyek, akik már az első (kecskeméti) mészárláskor Magda Marinkóra tettek bejelentéseket. Mint tudjuk, M. M.-et csak két gyilkossággal később tartóztatták le.

A kör bezárul?

A sajtószabadságtól megrészegült, a vázolt ügyekben magánnyomozásokba kezdő zsurnalisztáknak szokatlan élményekben volt részük. Halálos fenyegetéseket kaptak, elszedték tőlük papírjaikat olyan férfiak, akikből kinéz egy tizenegyedik vagy tizenkettedik áldozat „megszervezése” is. A magánnyomozásban legmesszebb jutó pályatárs azzal csukta be noteszát, hogy a dolog reménytelen; a szervezett bűnözés kapcsolatrendszerében olyan mélyen merültek el az összes jelentős pártok s a kormány felügyelete alatt álló hivatásos bűnüldöző szervezetek, hogy a maffia kiirthatatlanul beette magát mindennapi életünkbe, s ezen mit sem változtat bármilyen választási végeredmény.

Mi nem vagyunk ilyen pesszimisták, bár a baljós előjelek sorakoznak. Ha tárgyilagos vizsgálatok nem tisztázzák például Boross Péter szerepét mindazokban az ügyekben, amelyekben titkosszolgálati és belügyminiszterként személyével kapcsolatban gyanú fogalmazódott meg, akkor nem igazán megnyugtató éppen őt látni a Nemzetbiztonsági Bizottság élén. S talán kicsit túl korán jelentette ki az új belügyminiszter-jelölt, hogy nincs oka kételkedni Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány alkalmasságában. Kívánjuk, hogy mind Boross Péter, mind Pintér Sándor feddhetetlennek bizonyuljon. De ha elejét akarja venni az új kormány és az új parlament az erőszak és a szervezett bűnözés mind nagyobb hatalmának, s átlátható, tiszta demokratikus országot szeretne, jól tenné, ha első vizsgálóbizottságait e tárgykörökben állítaná fel.