Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Mi történt szeptember 7. és szeptember 11. között

Az események, melyeket a közvélemény jórészt megismerhetett a rádió, a televízió és a napilapok híradásaiból is, röviden a következők: hétfőn (7-én) estefelé a Nagy Sándor utcai Gulyás családhoz egy kocsi savanyítani való dinnyét hozott egy medgyesegyházi gazda.

A közelben lakó Csurár Péter kért belőle, és kapott is, de később mégis verekedés tört ki Gulyásék és a Csurár rokonság között. Az idős Gulyást vasvillával fejbe verték. A rendőrség kivonult a faluba. (Normális körülmények között egyetlen körzeti megbízott teljesít szolgálatot.) Kedden este a helybéli Kocsis Attila Kamaz teherautója, platóján és vezetőfülkéjében annyi emberrel, amennyi belefért, nekiment Csurár Péter portájának, keresztülgázolva az udvaron álló személygépkocsin. A jövevények egy része bontani kezdte a ház tetejét, más része pedig az elmenekült Csurárok után eredt. Csurár Gábort megtalálták, és összeverték. A támadók nuncsakuval és botokkal voltak felfegyverkezve. Most már nemcsak a megyei rendőrség, hanem a karhatalmi rendőrezred alakulata is megjelent Kétegyházán. Mégis, még aznap este egyszerre lobbant lángra a Csurárok apjának, idős Csurár Péternek és Csurár Gábornak a háza. Ifjabb Csurár Péter megrongált háza ugyan nem gyulladt ki, de találtak a portáján egy sörösüvegből készített, fel nem robbant Molotov koktélt. A faluban állomásozó rendőrök hívták ki a tűzoltókat, és a tüzeket sikerült eloltani, mielőtt továbbterjedtek volna. A rendőrség szerdán hajnalban elvitt öt „fehér” férfit, Krizsán Györgyöt, Gulyás Tamást és Mihályt, Kocsis Attilát és Rukk Györgyöt, akiket a kamazos támadással gyanúsítottak. (Lehet, hogy az öt előállított személy nem öt, hanem hat, a rendőrség közlései bizonytalanok, neveket soha nem hozott nyilvánosságra.) Szerda reggeltől a faluban állandó a csoportosulás: a „fehér” többség követeli, hogy „fiaikat” bocsássák szabadon, viszont telepítsék ki azonnal a Csurár családot, valamint állandósítsanak több rendőrt Kétegyházán. A téeszben nem dolgoznak. A faluba jön a megyei rendőrfőkapitány és az Országos Rendőr-főkapitányság közrendvédelmi vezetője. Este a falu képviselő-testülete ülést tartana, de a már mintegy ötszáz főre duzzadt tömeg lehetetlenné teszi. Átvonulnak a művelődési házba, és a testületi ülés falugyűléssé alakul. A megyei főkapitány tanúvallomásokat kér, és azt ígéri, hogy a nyomozást a lehető leggyorsabban lefolytatják, de a tömeg csak hajnal felé széled el. A rendőrök folyamatosan jegyzőkönyvezik a tanúvallomásokat, s ezek alapján az éjszaka folyamán elviszik a Csurár testvéreket, valamint egyikük 17 éves fiát. A helyi cigányság egyik kiterjedt famíliájának tekintélyes feje, Faragó Lajos aláírásgyűjtésbe kezd a cigányok között, amellyel csatlakoznak a „magyarok” követeléseihez. Csütörtökön reggel minden kezdődik elölről, a tsz-ben nem dolgoznak, csoportosulás a polgármesteri hivatal előtt, majd déltájban újabb gyűlés a polgármesteri hivatal tanácstermében a megyei rendőrfőkapitány és a falu országgyűlési képviselőjének, az SZDSZ-es Kádár Péternek a részvételével. A tömeg kora délután fogyni kezd, de estére megint több száz főnyire nő, s az estére szervezett zárt képviselő-testületi ülés ismét a művelődési házba települ. Pénteken sem marad abba a demonstráció. Este a megyei rendőrfőkapitány, Gál László ezredes bejelenti: „Szabadlábra helyezte a rendőrség mind a kilenc kétegyházi lakost, akik ellen az elmúlt napokban lezajlott incidens kapcsán büntetőeljárás folyik csoportosan elkövetett garázdaság és rongálás alapos gyanúja miatt. A kedd éjszakai kétegyházi események négy sérültje az orvosszakértői vélemény szerint nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett. A nagy erőkkel folyó nyomozás eredményeként a rendőrség rendelkezésére állnak azok a személyi és tárgyi bizonyítékok, amelyek a garázdaság bűncselekményét bizonyítják.”

Még pénteken füstölni kezd Faragó Lajos szerszámoskamrája: tűz nem támad, mert időben észreveszik a gyújtogatási szándékra utaló benzines rongyot. A gyülekezés tovább folyik a faluban, este ismét előáll a rituális művelődési házbeli falugyűlés. Szombaton a falu még várja, hogy a Csurár családot kitelepítik, de erre nem kerül sor, mert a családtagok felszívódtak, már az előző napokban rokonoknál kerestek menedéket, a rendőri őrizetben lévők pedig szabadon bocsátásuk után nem jöttek vissza a faluba. A rendőrség kedd éjjel óta nagy erőkkel egész héten jelen van a faluban.

Valóság és legenda

Olyan eseményekről, amelyek egész közösségeket mozgósítanak, óráról órára kevesebbet lehet pontosan megtudni. Az emlékezet helyébe a képzelet lép, s a szereplők a tényleges dolgokat úgy színezik, ahogyan az ő szemszögükből nézve történniük kellett volna. Ami zavarja az önigazoló összképet, azt mélységes hallgatás övezi, s rövidesen elnyeli a kollektív felejtés; ami alátámasztja, az pedig alaposan felerősödik, mondhatni ritualizálódik az újabb és újabb elmesélés folyamán. Ez a sajátos pszichózis fogadott Kétegyházán csütörtökön reggel, mikor Hága Antóniával odaértünk. Rögtön hozzáteszem: mind a „fehér”, mind a cigány térfélen. Addigra már elhangzott Cseh Éva helyszíni hangfelvétele a rádióban, foglalkoztak az eseményekkel a megyei lapok, a faluban tartózkodott a Fekete Doboz forgatócsoportja, a Roma Parlament egy képviselője, két cigány aktivista, akik a televízió Cigány Magazinja számára magnetofonra vették a beszámolókat, megjelent a Tv-híradó, jöttek a rádiósok. Minden csoport alaposan kidolgozta a maga verzióját. A „magyarok” (azért használok idézőjelet, mert a falu tulajdonképpen román többségű, ám a románok, magyarok és svábok normális körülmények között nemigen különböztetik meg egymást) csak a Csurárok rémtetteit mesélik, amelyek messze túlmennek a hihetőség határain. Szívósan igyekszem visszahozni fizikai térbe és időbe a nagy hangon, egymás szavába vágva előadott szakadozott történeteket, azonnal felkeltve a gyülekezet haragját. Hogyhogy kérdezni merészelek, hogyhogy nem vetem alá magam fenntartás nélkül az ő igazuknak? „Hiába akarja kiforgatni a szavaimat!” – veszíti el a türelmét azonnal valaki, amikor azt kérdezem: hol, mikor. Egy idős, kicsi férfi azonnal rámordít: „Nem vagyunk kíváncsiak női beszédre!” (Kora este, mikor visszaérek ide, a bácsi már nem tudja türtőztetni magát, s rásóz egyet a vállamra: „Megmondtam, hogy nincs szükségünk nőszemélyre!” Senki nem inti le. A körülötte állók kajánul figyelik, hogy mi lesz. Nem lesz semmi. Nem reagálok.) Itt, a polgármesteri hivatal előtti csoportban szinte lehetetlen valamit megtudni a jelenlévők akaratán kívül. Egész biztosan törvényt nem tisztelő, erőszakos, agresszív, fékezhetetlen a két nagydarab, erős Csurár, és jó néhány férfirokonuk, jelenlétük a faluban nagyon kellemetlen, sőt félelmetes. Ám az előállított „magyarok” egyike-másika sem ma született bárány, s nem egy kétes akcióban együtt vettek részt a rettenetes Csurárokkal. A törvénnyel is meggyűlt már baja némelyiküknek. Az egyik előállított fiú apja a polgármesteri hivatal előtti gyülekezet hangadója. Meglehetősen illuminált. Trágárul és folyamatosan szidja a rendőrséget, a kormányt, a sajtót, a képviselő-testületet, s sajnálja „ártatlanul bebörtönzött” fiát. Figyelvén az apát, bizony feltámad a szemlélőben a gyanú, hogy talán a falu „fehér” fiatalembereinek körében sincs minden egészen rendben. Némi kérdezősködés után ez kideríthető, de magától senki nem hozza szóba. Beleértve az önkormányzati testületet, beleértve a különféle rendű és rangú rendőrtiszteket. Egy vékonyka fiatal nő, a művelődési ház büféjének alkalmazottja szenvedélyesen magyarázza, hogy mennyire fél. A Csurárok közelében lakik, akik nemrégiben szétverték ezt a büfét (vagy egy másikat, ahol korábban dolgozott?), s mégis szabadlábon flangáltak mind a tegnapi napig. „Ha nem tettek feljelentést, akkor hogy kerülhettek volna lakat alá?” – próbálom az okszerűség felé terelni a szenvedélyt, s komolyan véve azt a sűrűn felhangzó panaszt, hogy nem mertek a rendőrséghez fordulni a Csurárok ellen, félve a bosszútól. Tettünk – mondja a kislány –, sőt bírósági tárgyalás is volt már, ő maga is tanúskodott. Hála istennek azóta sem történt semmi baja, pedig naponta találkozik Csurárékkal. Azt mondja, még csak meg sem fenyegették. Csütörtök délután eljutok a Nagy Sándor utcába is, benn a konyhában, nyugodt körülmények között beszélgethetek azzal a nénivel, akinek a házában Csurár Gábort megtalálták kedden a megtorló akció résztvevői. Mellékesen kiderül, hogy a nénit korábban inzultálta Csurár Gábor. Egy vadonatúj nadrágot hozott hozzá beszűkíteni, a néni ugyanis vállalni szokott ilyenfajta kis átalakítást. (Nagyon szép, finom darab volt mesélte a néni. Megcsinálta, kért és kapott érte 30 forintot. Pár nappal később megjelent azonban Csurár Gábor valamelyik rokonával, és hozta a nadrágot egy éktelen nagy folttal. Nagy hangon követelőzött, hogy adjon a néni ezer forintot, de azonnal, mert ő tette tönkre a nadrágját. A kicsi néni azonban nem adott egyetlen fillért sem. Visszaszájalt. A végén egy marék mosóporral fizette ki az erős férfiakat: mossák ki a nadrágot maguknak. Az ezerforintos trükk nem jött be, Csurárék elvonultak, és nem történt semmi. (A Csurárékról szóló elrettentő történetek között kering egy, mely szerint bementek egy öreg néni házába, elvették a pénzét. Cseh Évának, a rádió megyei tudósítójának is elmesélték, idézi az MH szept. 11-i számába írt kitűnő tudósításában. Gyanítom, hogy erről az esetről van szó.)

A kérdezősködés s megfigyelés pusztán arra elég, hogy az elfogulatlanságra törekvő ember meggyőződjék róla: a feltálalt, s mellékesen a rendőrség által is kanonizált séma a békés, dolgos faluról, amelyből kizárólag a néhány éve ideköltözött Csurár család válik ki, nem hiteles. A viszonylatok ennél bonyolultabbak.

Ha lehet, még kevésbé hámozható ki, mi igaz azokból a hasonló hőfokon előadott rémségekből, amelyeket a cigányok csoportjai mondanak el a polgármesteri hivataltól messze, a Petőfi-telep végén, ahol legtöbben laknak. Az biztos, hogy félnek. A gyerekek nem mentek iskolába, az iskolabusz nem is indult ezekben a napokban.

Viszont aki mégis elment az iskolába (akadt ilyen gyerek is), azt egyetlen szóval sem bántotta senki, nem is kérdeztek tőlük, mintha semmi sem történne a faluban. Egy kislány említi, hogy egy őt egyébként nem tanító tanárnő érdeklődött szeretettel és aggódva, hogy mi van náluk.

Semmilyen fizikai agresszió nem ért egyetlen cigányt sem az ismert Csurárokon kívül és kedd este óta. Egy családjából kikopott magányos férfi alig lakott háza áll összetörve a falu másik részén, ahol ez lenne az egyetlen cigánylakta porta. Nem igazán tudok meggyőződni róla, hogy valóban kedd éjjel rombolták volna szét, ahogyan ő állítja, és „fehér” szomszédai megerősítik (a huszonéves szomszéd fiú napközben a polgármesteri hivatal előtti nagyhangúak között mondta a magáét), vagy régebb óta van ilyen rossz állapotban, ahogyan a polgármesteri hivatal egyik dolgozója állítja. Pedig a kérdés nem mellékes: ennek a férfinak semmi köze Csurárékhoz, viszont egyetlen cigány egy „fehér” utcában. Udvara elhanyagolt, gazos, a szomszéd nem győzi mondani, mennyi kellemetlenséget okoz ez neki.

Akár az ő végleges eltávolítására tett kísérletként verték be az ablakokat, szakították be a tornác födémét kedden éjjel, akár egy részeg tivornyázás során maguk tették tönkre az idős férfi vendégei, a „fehérek” csoportosulásában elhangzó szidalmak nem hagynak kétséget afelől, hogy jelen van itt az agressziós vágy minden cigánnyal szemben. Minősíthetetlen bekiabálások színezik az esti zárt képviselő-testületi ülést, s különösen dühödten verik az ablakot egyesek, mikor felfedezik, hogy benn ül a Roma Parlament cigány képviselője. (Kettőnket meghívott délután egy képviselő és a polgármester.) „Mit ül ott az a c i g á n y? Tömjetek az orrába egy tölcsér fagylaltot!” – hallatszik, s egyre kevésbé hiszem, amit délelőtt meséltek: a cigányok kiflit tömtek a nyílt utcán a rendőr orrába. (Ez itt mintha folklorisztikus vágyképzet lenne.) Részrehajlás, igazságtalanság és árulás, hogy valaki beszélni akar, mer a cigányokkal is. Ezt a rendőrök számlájára is felhánytorgatják. És senki, de senki nem emel kifogást az efféle megnyilvánulásokkal szemben. Nem, pontos leszek. Még délben egy asszony, az igen. De a képviselő-testület tagjai, a polgármester némán nyeli le az ilyen szövegeket. Este is csak akkor ugrik az ablakhoz egy képviselő, mikor ezt süvöltik be: „Buzik!” Rövid beszédet intéz a tömeghez, s méltatlannak nyilvánítja, hogy „lebuzizzák a képviselőtestületet, lecigányozzák a Roma Parlament képviselőjét”.

A képviselő-testület tagjai abban kérnének segítséget, hogy „kivételesen” engedjék rögvest szabadon a lecsukott „fehér” fiatalembereket. Láthatjuk, mennyire akarja a falu! Az pedig nagyon nincs jól, hogy a Csurár család kitelepíthetőségére nincs törvény. Az éjszakát egy cigány családnál töltöm, benn a faluban, nem a Petőfi-telepen. A szomszédok is ott álltak a polgármesteri hivatal előtt, a tüntető tömegben. Az éjszaka itt a környéken békés, csendes, zavartalan. Csak a legkisebb gyerek riad fel néhányszor nyugtalanul.

Kétségek

Nem tudom rekonstruálni a konfliktus keletkezését, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem folyt-e a jobboldali radikalizmus jegyében kemény uszítás a faluban az „igazságtevés” érdekében. (A helyi választáson a kisgazdák győztek.)

Nem értem a rendőrséget, amelyet szerdától egyenest az ORFK-ból irányítottak. Túrós tábornokkal fülem hallatára többször telefonáltak az itteni parancsnokok. Az országos központ nem értékelte úgy a helyzetet, hogy kísérletet tegyen a gyülekezés feloszlatására, ők is, csakúgy, mint a képviselő-testület, tudomásul vették, hogy a tsz-ben szünetel a munka. A hangadók békés eltávolításával sem próbálkoztak. A számos rendőr csak várakozott. A gyanúsítottak szabadon bocsátását hírül adó közleményben csupán a „garázdaság” gyanújának a megalapozásáról beszéltek, holott a szándékos gyújtogatás a BTK-ban egyértelműen a „közveszélyokozás” súlyosabb büntetési tételekkel járó 259. paragrafusában szerepel. Az országos tűzoltóparancsnok szóban cáfolta a megyei rendőrfőkapitány állítását, miszerint a minősítés az ő szakvéleményükön múlna, ám az írásos szabályzatot nem mutatta meg, Pintér Sándor országos rendőrfőkapitány utasítására hivatkozva, mely szerint az információadást az ORFK magához vonta.

Nem értem egészen a gyulai kórházból származó orvosi szakvéleményt sem, mely pl. Csurár Gábor 32 kapoccsal összefogott fejsebét nyolc napon belüli sérülésnek mondta.

Értem viszont a belügyminisztert, aki nem szereti, ha ellenzéki képviselők tartózkodnak az események helyszínén. Kétségtelenül megzavarják azt a békét és csöndesítést szolgáló folyamatot, amikor kizárólag ő, a rendőrség csúcsirányítói, valamint a helyszínen meg nem forduló kormánypárti képviselők adagolják az információt, és minősítik az eseményeket. Ha ott lábatlankodnak az illetéktelenek, például a roma politikusok, akkor van, aki be tudja bizonyítani, hogy Pálfy G. István „A hét”-je szemérmetlenül hazudik. Ott ez hangzott el:

1992. szeptember 13. vasárnap, Tv1 19,30

A Hét

– Kétegyházán egy cigánycsalád terrorját megunva a falu lakossága önkényesen szolgáltatott úgymond igazságot. Voltak, akik egyenesen a rostocki vérengzéssel húztak párhuzamot. Erről szó sem volt. Jóllehet az önbíráskodás mint eszköz törvénytelen, az idézőjeles rendcsinálásban más, békésen élő cigányok is részt vettek.






(A Gyulai István szerkesztette heti visszatekintésben hangzott el 19,40-kor.)

MAHIR OBSERVER
Médiafigyelő Kft.


Ha már az ellenzéki képviselő ott van, módjában áll megkérdezni Gál László ezredest, hogy honnan származik ez az információ. S az ezredes biztosít: tőlük nem. A gyanúsítottak között nincs egyetlen cigány sem.

Mindannyian szeretnénk, ha a kétegyházi összeütközésnek nem lenne etnikai vetülete. A belügyminiszternek, a kétegyházi fehér többségnek jól jött volna, ha a pogromban cigányok is részt vettek volna. Csak hát nem vettek részt. S talán kellemes lenne, ha nem is lett volna gyújtogatás. Csak hát volt. Éppen ezért bizony igyekszem a jövőben is ott teremni, ahol gyanús eseményekről hallok. Bár ülhetnék itthon, kényelmesen, békében!

• Belföld