Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Január első napjaiban kisebbfajta vihart kavart Orbán Viktor „gondolatkísérlete”, a Fidesz–SZDSZ–MDF–KDNP nagykoalíciójának ötlete. Az MDF vezető politikusai ellentmondóan nyilatkoztak. Lezsák Sándor azt mondta, hogy az MDF sem a szocialista, sem a liberális ellenzékkel nem lép koalícióra. Herényi Károly szóvivő – azaz a hivatalos álláspont – szerint a Fidesz szóba jöhet partnerként. Kulin Ferenc elképzelhetőnek vélte a koalíciót mindkét liberális párttal.

Kulin Ferenc: Újra meg újra konstatálnom kell, jobb, ha az ember minden kimondott mondatát csak kontrollal engedi megjelentetni. Nem volt szándékomban jóslásokba bocsátkozni a koalíciós lehetőségekről. Nem célunk és nem feladatunk most azon elmélkedni, hogyan lehet előkészíteni egy majdani koalíciót. Semmiféle szervezkedésre, konspirációra ez ügyben nincsen szükség. Amit mi tehetünk, és amit tennünk kell, az nem több s nem kevesebb, mint hogy a Magyar Demokrata Fórum eredeti programjában és vállalkozásában benne rejlő sokszínűséget, sokoldalúságot a leghitelesebben tudjuk felmutatni a választási kampányban, ezzel mintegy megnövelvén azt a tapadási felületet, amelyen létre kell majd jönnie valamiféle új együttműködésnek. A saját természetünkhöz simuló, igazodó partnereket kívánunk keresni. Amit tennünk kell tehát, nem több, mint hogy a saját természetünkről egyértelmű, világos fogalmakkal adjunk jelzéseket, és egyértelmű gesztusokkal, tettekkel hívjuk fel rá a figyelmet.

A Fórum természete


A Demokrata Fórum saját természete a külső szemlélő számára ma elég rejtélyes. Többször, jelentősen változott 1987 óta, mikor Lakitelken mint baloldalias, harmadikutas mozgalom megalakult. Közben volt keresztény-konzervatív Antall-párt. Most Boross-párttá, Lezsák-párttá vagy Kulin-párttá formálódik-e?

Hadd haladjak sorjában a kérdésekkel. Mennyiben azonos a Demokrata Fórum ’87–89-es önmagával, és mennyiben nem? Én két körülményt tartok itt fontosnak felidézni. Az egyik az, hogy megalakulása pillanataiban az MDF leírható volt azokkal a programelemekkel, amelyeket Lakitelken megfogalmazott, de leírható volt egyfajta mentalitással, egyfajta alkattal is. Én ez utóbbit tartom lényegesnek. Azt tartom az alakuló Fórum leglényegesebb sajátosságának, hogy összegyűlt száznál is több olyan ember, aki úgy érezte, hogy ezzel a formálódó közösséggel olyan politikai cselekvésre képes vállalkozni, amely cselekvés a mindenkori követelményeket, kihívásokat, szükségleteket tekinti elsősorban mérvadónak, vagyis politikai közösséggé kívánta magát formálni. Az MDF történetének az a sokat emlegeti fordulata, amelyet Antall József élre kerülése jelez, az éppen az alaptermészetéhez való hűségből fakadt. ’89 őszéről van szó, amikor egyik napról a másikra kellett tudatosítani magunkban azt, hogy megváltozott a világ körülöttünk, és hogy azok a partnerkereső kísérletek, amelyek odáig jellemezték a Fórum magatartását, anakronisztikussá váltak. Nem egy elszigetelt magyar kísérlet főszereplőinek kellett magunkat tekintenünk, hanem egy lavinaszerű kelet-közép-európai átrendeződés egyik szereplőjének. Én a Fórum életképességének első nagy bizonyítékát abban láttam, hogy Bíró Zoltán nagyon becsületesen és nagyon tudatosan vállalt kivonulása után egyértelműen Antall Józsefet választotta meg vezetőjének. Számunkra Antall József a legkézzelfoghatóbban jelentett mást, mint amit Bíró Zoltán képviselt. Egy új programot jelentett, a sajátosan, harmadik-utasan magyar út keresése helyett betagozódást Európába, ennek minden politikai és pártdiplomáciai következményével. Azért is fontos számomra ez a fordulat, mert szerepem ugyan volt addig is az MDF vezetésében, de hosszabb távú szerepvállalásra ekkor szántam el magam.

Új helyzet


Közelebb állt eszmeileg, lelkileg Antall Józsefhez, mint a lakitelki alapítókhoz?

Nem azt akarom mondani, hogy a korábbi időszakban ne kerestem volna hittel a Bíró Zoltán képviselte program realitását. A helyzet változott meg. És ebben a helyzetben éreztem egyedül járható útnak azt, amit az Antall-féle politikai filozófia fogalmazott meg. Nos, nem lehettem naiv 1989 őszén sem, hiszen előbb az Ó utcai, majd a Bem téri elnökségi ülések számtalan jelét mutatták már annak, hogy az MDF vezetésében nagyon különböző akaratok, szándékok és víziók vannak jelen, s az is nagyon pontosan érzékelhető volt, hogy az egyik pólust Csurka István képviseli. Be kell vallanom, hittem abban, hogy a pólustávolság áthidalható, sőt, hinni akartam abban is, hogy gerjesztője lehet a politikai elevenségnek, a szellemi mozgásnak a mozgalmon belül. Hittem, és mondom, hinni akartam, mert a viták egyszerre fejezték ki minden résztvevő részéről az együttműködésre való törekvést, és mutatták fel a nagyon nehezen egyeztethető elveket. Ettől kezdve kerestük a módját az akkori elnökség többsége és a Csurka között kialakult feszültség kezelésének. Az MDF gyűjtőpárt jellegét fejezte volna ki, hogy a Magyar Fórumot ketten szerkesszük. Ezt a javaslatot azonban Csurka bizalmatlanságnak tekintette, én meg nem erőltettem, hogy azért menjek oda, hogy őt kontrolláljam. Az MDF iránti vonzalmam, úgy érzem, attól vált, kikezdhetetlenné és manipulálhatatlanná, hogy túl tudtuk élni a Csurka-válságot.

Amikor a Csurkával nyilvánosan szembeforduló Debreczenit és Eleket a frakció kizárta, ön lemondott a frakcióvezetőségben elfoglalt helyéről, tehát kifejezésre juttatott bizonyos távolságtartást a döntéssel szemben. Hogyan áll ez a távolság ma?

A kérdésnek több ága van. A magát nemzeti liberálisnak nevező csoportosulás szétválása nem politikai irányoknak, hanem értelmiségi pályáknak az elválása volt. A politizálásnak az a módja, amit Elek Pista és Debreczeni képviselt, mindig is a határán mozgott a civil politizálásnak, az azzal való kacérkodásnak, hogyha nem tudom elfogadtatni az igazamat, bármelyik pillanatban visszabújok az értelmiségi életformámba. Ez a taktika vagy inkább életstratégia engem is megkísértett néha, de nagyon tudatosan szembefordultam vele – adott esetben velük is. Úgy láttam, és ők maguk is úgy ítélték meg írásban is megjelent vallomásaikban, hogy a politika játékszabályai által megkövetelt korlátozó fegyelmet nem szívesen vállalták, vagy nem tudták tovább viselni. Azért utalok erre, mert kizárásuk azt a megalapozatlan benyomást keltette a közvéleményben, hogy az MDF-en belüli nemzeti-liberális szellemiségnek vagy eszmeiségnek a kiszorításáról van szó, holott a frakció a nem kellően rugalmas, nem kellően pedagógusi magatartást ítélte el. Elekék nem vállalkoztak arra, hogy megpróbáljanak a frakció tagjaival lelki életet élni, megpróbálják meggyőzni őket az igazukról. Ehelyett a doktrinerség vétkébe estek, és a frakció fejére olvasták a saját politikai ítéletüket. A frakció ezt nem fogadta el, teljesen függetlenül attól, hogy hogyan viszonyult az általuk képviselt értékrendhez. Maga az értékrend, a nemzeti-liberális értékrend soha nem volt idegen az MDF többségétől. Ideig-óráig idegenné tudta tenni egy nyelvi erőszaktétel, Csurka István liberalizmusértelmezése, amit Csurka hallatlan tudatosan és energiával képviselt a saját publicisztikájában, és ami rendkívüli hatással volt az MDF tagságára. Nem akarom kiemelni a konfliktust a politikai dimenzióból, de azt szeretném mondani, hogy az, ami a liberalizmus szó körül kialakult az MDF-en belül, sokkal inkább nyelvtörténeti, hermeneutikai probléma, semmint eszmei vagy politikai. Ezt azért hiszem, mert számos esetben tapasztaltam, hogy az irritáló szó használata nélkül el tudnak fogadni a társaim olyan értékeket, gondolatokat, amelyeket a liberalizmus szavával megcímkézve elutasítanak.

Eszerint a másik párt, ahová a nemzeti-liberális Elek István átlépett, a Fidesz, eszmeileg voltaképpen ugyanaz, mint az ideális MDF?

Elek István nem volt következetes, amikor átigazolt a Fideszbe, nem volt következetes ahhoz a döntéséhez, hogy abbahagyja a politikát. Következésképpen nem is keresem a választ arra a kérdésre, hogy azonos-e az ideális MDF és az általa választott párt. A logikai fonal megszakad azzal, hogy nem volt következetes. Ami az engem érintő korábbi kérdést illeti, a kiválásomat a frakcióvezetésből és a mostani visszatérésemet, erre a következőket mondanám: a jelenlegi helyzetet az MDF-en belül nem kisebb jelentőségű új helyzetnek érzem, mint amilyen 1989 őszén alakult ki. Az új helyzetet nem frakción belüli események hozták létre, hanem Antall József halála. Az MDF és a frakció döntő többsége minden MDF-en belüli konfliktust Antall szellemében szeretne feloldani. Úgy fogtam föl, hogy a frakció többsége, amely rám szavazott, döntését koherensnek érzi a saját vonzalmával az antalli politikához. Ezzel a dilemma, amely a lemondásomkor teremtődött, egyszerűen elmosódott.

Boross kontra Boross

Az MDF-kormány új miniszterelnöke, Boross Péter másképpen szokott beszélni a liberalizmusról, mint Kulin Ferenc. Boross Péter egyes nyilatkozataiban a liberalizmus azonos a mindenre nemet mondással, és felelős az I. világháború elvesztéséért, Kun Béláért, Trianonért. Vagy itt is csak fogalmi zűrzavarról van szó? Rosszul értik egymást Boross úrral?

A liberalizmus szó használata több szempontból kényes. Kényes önmagában a liberalizmus eszmetörténetének a rendkívüli bonyolultsága és ellentmondásossága miatt. Aki a liberalizmus szót káromkodásként használja, az a XX. század elején nemzetietlennek minősített liberalizmust érti rajta. Aki a liberalizmust a vállalható örökség részének tekinti, az a politikában is sikeresen vizsgázott reformkori liberalizmust érti rajta. Egy kormányzati felelősséget viselő párt életében valóban indokolt állást foglalni arról, hogy mit is jelent a szó, s mire gondolunk, amikor használjuk. Ettől teljesen függetlenül indokolt arról is vitatkozni, hogy pusztán a vitathatósága miatt érdemes-e a napi politikai gyakorlatban élni ezzel a szóval. Én úgy érzem, hogy célszerű használnunk, egyfelől mert nem szabad, hogy rátapadjon az a pejoratív értelmezés, amely Szabó Dezső és Csurka István szóhasználata következtében alakult ki, másfelől pedig azért, mert egy Európába integrálódni akaró demokrácia nagy kockázatot vállal, ha magára veszi az antiliberális jelzőt. De itt nem egy fogalomról, hanem egy személyről is szó van immár. Ezért nagyon tömören: én két Boross Pétert látok. Az egyik az a Boross Péter, aki a nyilvánosság előtt, a sajtóban megformálódott. Ő az, akire a kérdés vonatkozott: hogy hogy tud egy nemzeti liberális együttműködni azzal a Boross Péterrel, akiről úgy tudni, hogy jobbra áll, vagy közelít a jobboldalhoz – hadd ne mondjam ki a ki nem mondott kérdést: a szélsőjobbhoz. Azzal a Boross Péterrel, akinek a két világháború közötti magyar közigazgatás, jogrend iránti nosztalgiákat tulajdonítanak. Azzal a Boross Péterrel, aki Csurka Istvánnal – állítólag – bensőséges viszonyban volt. Ez a Boross Péter, aki tehát a sajtóból így köszön vissza, nem az a Boross Péter, akit én személyesen ismerek. Boross Péternek a gesztusaiban, a szóhasználatában, egész mentalitásában sok olyan elem van, ami más, mint amit én képviselek, más kulturális mikrokörnyezetből származó gesztusok, fogalmak. De soha egy pillanatra nem merült föl bennem az, hogy Boross Péter, a politikai felelősséggel gondolkodó és cselekvő ember olyan dilemmák elé állíthatna, mint amilyenek elé Csurka István állított. Picit metaforikusán azt is mondhatnám, hogy a belügyminiszter Boross Péter kicsit jobbra állt saját magától. De hadd kérdezzem meg, van-e olyan belügyminiszter a világon, aki picit nem áll jobbra saját magától vagy akár a kormányától, főképpen, ha egy mérsékelt centrumpolitikát folytató kormány belügyminisztere? Megértem, hogy Boross Péter mimikája, tartása, különösen az ellenzékben olyan benyomást kelt, mintha itt egy a belügyminiszter szerepét tovább vivő miniszterelnök került volna az ország élére. De ismerem annyira Boross Pétert, hogy tudjam, ez nem így van. Semmiféle olyan feszültséget nem érzek köztem és közte, amit ne lehetne közvetlen dialógussal, párton belüli eszmecserével tisztázni és feloldani.

Az MDF és az ellenzék

Antall József, úgy mondják, utolsó napjaiban az egykori Ellenzéki Kerekasztal pártjainak új összefogását javasolta.

Nem voltam jelen olyan pillanatokban, amelyekről az a hír járja, hogy Antall József valamilyen kívánságát fejezte volna ki arról, hogy hogyan viszonyuljon egymáshoz az MDF és az ellenzék. De nem is kell találgatnom, mert amit Antall József erről a viszonyról gondolt, azt folyamatosan hangoztatta is. A rendszerváltozás legfontosabb, fel nem adható és el nem veszíthető eredményének tartotta, hogy az MSZMP utódpártja nélkül tud ez az ország vezető politikusokat, irányító pártokat választani. Következésképpen mindig arra biztatott bennünket, hogy a ’90-es fordulatnak ezt az elemét próbáljuk megőrizni. Vagyis ebben a kérdésben keressük az együttműködés lehetőségét az ellenzék pártjaival. Ezt a szándékot azonban megnehezíti, nem titok, az a kérlelhetetlen és kezelhetetlen ellentét, ami elsősorban az SZDSZ és az MDF között fejlődött ki. Már a választások előtt, de különösen a választások után. Én kétféle programot vagy két lépcsőben megoldható feladatot látok ebben. Az egyik az, amit szó szerint tartalmaz: próbáljuk meg elhárítani az MSZMP utódpártjának visszatérését. Próbáljuk meg megőrizni, fenntartani a saját arcunkat, identitásunkat a liberális ellenzékkel szemben is. Nem hiszem, hogy az antalli politikának ez az utóbbi eleme alárendelhető volna az elsőnek. Nagyon sokat töprengtem és töprengek azon, hogy miből fakad, honnan eredeztethető ez a kibékíthetetlen ellentét a két párt között. Időnként igyekszem gondolatfutamokkal megközelíteni a titkot, de erre mostanában nincs időm. Csak konstatálom, hogy ez van. És nem enyhülő ellentét ez, nem lehet elképzelni olyanfajta együttműködést, amely az őszinte megértésre, közös akaratra, együtt vállalható cselekvési programra épülhetne. Komoly, súlyos dilemma, mert ugyanaz az SZDSZ, amelyik az MSZP-től teljesen függetlenül vált az MDF ellenpólusává, most azt a benyomást kelti, hogy kész együttműködni az MSZP-vel. Ez tulajdonképpen egyszerűsíti a mi problémánkat, mert hiszen a két ellenfél eggyé kovácsolja magát. És ezzel válaszoltam arra a kérdésre is, hogy látok-e különbséget a két liberális párt között. Természetesen látok, és abban a tekintetben látok, hogy a Fidesz nem készül együttműködni az MSZMP utódpártjával. A mi értékrendünkben ez alapvető különbség.

A beszélgetésünk elején leszögezte, szinte biztos benne: az MDF-re ismét kormányzati szerep vár. Mire alapozza ezt az optimizmust?

Egy korábbi emlékemre és egy erősödő, élményemre. Az emlék az MDF népszerűségének zuhanása a négy igen után, már-már a megsemmisülés határáig, utána pedig a fölszárnyalás 1990 tavaszán. Az élmény pedig, amelyet hétről hétre élek meg, most már több hónap óta, a vidéki útjaimon – a találkozás a választópolgárokkal. A közvetlen kontaktus az emberekkel pillanatok alatt összetöri azt a képet, amely a tömegkommunikáció jóvoltából alakul ki az emberek tudatában. Egészen szélsőséges példát is tudnék mondani. Egy Nógrád megyei faluban, ahol 1990-ben az MSZMP győzött, és ahol a polgármester is MSZMP-s, a kultúrházban, a falugyűlés kezdetén úgy éreztem, hogy testőrt kellett volna hoznom magammal. Négyórás vitatkozás után már a polgármester fizikai épségéért aggódtam, hogy nem szabadítottam-e el olyan indulatokat… Ez komikusnak hangzik, de folyamatosan azt tapasztalom, hogy azok az adatok, amelyek a népszerűtlenségünket mutatják, egy nagyon felfokozott kampányban, ahol lélektől lélekig tudunk kapcsolatba lépni az emberekkel, lényegesen javulnak.

Utolsó kérdésünk: hogy van megelégedve a tévével és a rádióval?

Nem nézem, és nem hallgatom. Nincs időm.

Köszönjük a beszélgetést.

• Belföld