[Szilágyi Sándor]

Nyomtatóbarát változat

Szüntelen csöng a telefon a Bertalan utcai szerkesztőségben: „Igaz, hogy megszűnt a Mozgó? Hogy honnan veszem? Újságárusok mondták.” „Mi van veletek? Mindenfélét hallani. Lesz lap?” „Tényleg lecsukták a Veresst?”[SZJ] Sorra érkeznek a szerzők levelei is, effélék: „Úgy tudom, új szerkesztőbizottságot akarnak a helyetekbe ültetni. Ha valóban ez a helyzet, nektek szánt írásom közléséhez nem járulok hozzá. Értesítsetek, ha bármi változás történne ügyetekben!”

1981 áprilisában vagyunk. A felbolydulás indokolt. A Mozgó 3-as számát már egy hónapja hiába lesik az olvasók a standokon vagy a levélszekrényükben. Az a hír járja, hogy a nyomdában visszatartották, terjesztését megtiltották, sokan úgy tudják: be is zúzták. Fiatalokat látni ekkoriban, amint újságpapírba csomagolt folyóiratot böngésznek, arcukon a tiltott gyümölcs majszolásának örömeivel – a csemege: a Mozgó márciusi száma, amiből néhány példány mégiscsak kicsusszant a zúzdából. Június végén megjelenik végre a lap – összevont, 3–4-es számmal. A márciusi anyagból két cikk hiányzik, gyarapodott viszont egy mostanában szokatlan hangvételű, „vonalas” Beköszöntővel, az egyik tanulmány előtt későbbi vitacikket ígér a szerkesztőség (eléggé baljóslatúan), új főszerkesztő és kiadó jegyzi a lapot, Alexa Károly neve eltűnt a szerkesztők névsorából, szerepel viszont az új munkatárs, Gergely András. Azóta gyorsan követik egymást az elmaradt számok: Alexát ismét feltüntetik az impresszumon, Veress Miklós meg az Élet és Irodalom munkatársai között bukkant fel. A megjelent számokból úgy látszik: a Mozgó járja tovább a maga útját – de mi is történt voltaképpen?

Megmozdul az apparátus

A lap körül a KISZ Budapesti Bizottsága Agitációs és Propaganda Munkabizottságának Véleményezése verte fel a port. A három szerző – Gyarmati István, Horváth Jenő és Szántó Lóránt – ideológiai górcső alá vette a 80/2-es „farsangi” szám Egykoriak felelnek című összeállítását. A feljelentésízű szöveget nem küldték meg a lapnak: a KISZ KB-ből, a Mozgó Világ felügyeleti szervétől személyes kapcsolat útján került a szerkesztők kezébe egy sokszorosított példány, 1980 áprilisában. Elképedve olvasták a benne foglaltakat, s azon tanakodtak: vajon ez csupán három esztéta magánkezdeményezése vagy hivatalos állásfoglalás? Elhatározták mindenesetre, hogy bármi legyen is a diplomáciai értéke, válaszolnak rá, és közzéteszik mindkét szöveget. Csakhogy a KISZ KB megtiltotta a dokumentum szellőztetését: mint mondták, ez csak magánvélemény, nem állásfoglalás. De azért hozzátették: „Nem zörög a haraszt...” S hogy még jobban zörögjön, belső használatra ők is sokszorosították a szöveget, értekezleteiken pedig vitákat rendeztek róla – ahogy az állásfoglalások tervezeteinél szokás.

A lap munkatársai azonban nem hagyták annyiban a dolgot. Ha már nyomtatásban nem közölhették, legalább szóban ismertették az érdeklődőkkel a Véleményezést és a saját válaszukat. Czakó Gábor az Írószövetség választmányi ülésén felolvasta mindkét szöveget, okulás végett, Berkovits György pedig író-olvasó találkozóin népszerűsítette őket.

Ám közben nekilódult az apparátus. Több megyébe nem engedték be a lapot: Szilágyi Ákost persona non gratának nyilvánította Salgótarján. Számos Mozgó-estet lemondtak a korábban oly lelkes szervezők, népművelők és klubvezetők, főleg vidéken: leveleikben teremgondokra, festésre, időpontütközésre hivatkoztak, személyesen vagy telefonon már bővebb felvilágosítással szolgáltak. „Tudja, hogy van ez, elvtárs...”, amiből napnál világosabban kiderült, hogy lelkesedésük a felettes szervek rosszallásán lohadt le. Budapesten betiltották a Fölöspéldány csoport[SZJ] estjét, mondván, „a Mozgó Világhoz közel álló körök akciója”. Törökszentmiklóson még a rendőrségre is behívatták a Mozgó Világ Baráti Körének hangadó tagjait, esztétikai eszmecserére. A könyvheti író-olvasó találkozókon nem szerepeltethető személyek listáján – Csoóri és Mészöly mellett – feltüntették a főszerkesztő, Veress Miklós nevét.

Időközben megjelent a lap ’80/6-os, társadalmunk közhelyeivel foglalkozó száma. Alexa Károly Egy költői kép életrajza című tanulmányában egy Rákosi elvtárshoz írt úttörődalt elemzett, kellő filológiai eszköztárral – kutatómunkája során óhatatlanul meg kellett bolygatnia a személyi kultusz történelmi szemétdombját. Háy Ágnes: Hüje, aki elolvassa! címmel egy csokorra valót közölt városifolklór-gyűjteményéből – a mondókákban, vécéfeliratokban többször szerepel a „szar” kifejezés, valamint nyomdafestéket kapott egy játékos kísérlet is: az ismeretlen városi népköltő csupa egynemű magánhangzókat tartalmazó szinonimákkal igyekszik visszaadni a „fing” szavunkat („alfarhang”, „űrgyűrűfütty” és hasonlók). Bán Zoltán A hivatal védte ízléstelenség című tanulmányában a magyar operett 1948–53 közötti útját vázolta fel – ejtett néhány keresetlen szót a korszak izzadságszagú műfajáról, a „párttörténeti operett”-ről is. Egyszóval: a szerkesztők nemigen adták tanújelét, hogy behúzták a nyakukat – sőt, mintha bosszantani akarták volna azokat, akiknek mosolytalan ízlését sértik az efféle kócosságok. E. Fehér Pál Irodalmi divatok című cikkében (Népszabadság, 1980. augusztus 10.) rendre is utasítja Alexát – persze, a megnevezése nélkül. Kifogásolja, hogy az ötvenes évekről nem komoly, felelősségteljes hangon beszélnek mostanában, majd leszögezi: „van magyar lexikon, amelyben szerepelnek a Rákosiról szóló tények, mégpedig abban a lexikonban, amelyben a hecc kigondolójának keresnie kellett volna.” (Alexa mindössze annyit állított: az Életrajzi Lexikonban nem szerepel a „Rákosi Mátyás” címszó[SZJ], s ezért idézte az Encyclopaedia Britannicát.) Ugyancsak E. F. P. mélázott el a Táskarádió mikrofonja előtt: vajon mi öröme telhet egyeseknek abban, hogy WC-falakat böngésznek, holmi „költészet” után szaglászva?!

A szerkesztőséget pedig utasították, hogy a tördelt levonatokat köteles bemutatni a KISZ KB kulturális osztályának. Így történt, hogy majdnem sikerült feltámasztaniuk egy régi szép szokást. A 9-es szám hátsó borítólapjára szánt, „A–Z” betűk közé írt glossza körül ugyanis némi huzavona kezdődött: a szösszenetet egy „könnyen félreérthető” mondat miatt – „Az őrmesterem mondta: nem szeretem a pirosat, főleg színben nem.” – el akarták velük hagyatni. (Talán fölösleges szájba rágás, de a rend kedvéért: a mondat nem az őrmester politikai meggyőződését, hanem parlagi hülyeségét sűríti e logikai képtelenségbe.) A szerkesztők úgy döntöttek: elhagyják a cikket – mi mást tehetnének? –, maradjon viszont a borító bal felső sarkában az A, jobb alsó sarkában pedig a Z betű. Agárdi Péter, az MSZMP kulturális és tudományos osztályának munkatársa – akinek Veress beszámolt a tervről – az utolsó pillanatban lépett közbe. Telefonálgatás, táviratok, futkosás – végül elült a viharocska: csak az inkriminált részt kellett törölni, és a szám hamarosan megjelenhetett. Az apparátusban bizonyára fellélegeztek: nem lett volna kellemes a cenzúrafolt tükrébe nézni…

A hadüzenet

Mindeddig csak kisebb határincidensekre került sor a lap és a felügyeleti szerv között – de nem sokat váratott magára a következő lépés. November elején a KISZ KB bejelentette, hogy sort kerítenek a lap munkájának „szokásos, éves értékelésére”. (Mindössze annyi volt ebben a rendhagyó, hogy megelőzte az év lezárását...) A szerkesztőségbe érkező káderek szóvivője Köpf Lászlóné, a KISZ KB kulturális titkára volt, s a tárgyaláson – megfigyelőként – részt vett Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes is. A kiszesek megállapították, hogy az „eddigi együttműködés” – vagyis a cenzúra – hatástalannak bizonyult, visszaélt a lap a „terjedelmi lehetőségekkel is” (1980-ban vált havonta megjelenő folyóirattá a Mozgó). „Mindenáron a kritikai hangotl és a pesszimizmust erőltetik” a szerkesztők, „elnyomják a vidékieket és a fiatal, realista törekvéseket”, ráadásul „másodközlésre” rendezkednek be. (Ez utóbbin azt értették, hogy a Mozgó megjelentetett néhány írást, amit más lapoknál visszautasítottak.) Ahogy a tanulságot Köpfné megfogalmazta: „A Mozgó Világ a KISZ KB politikai eszköze az ifjúság helyes orientálására” – joggal kérik hát számon a KISZ határozatainak végrehajtását: a lap további léte csak úgy képzelhető el, ha „helyreállítják a szerkesztőség teljes politikai felelősségét”. Tóth Dezső úgy fogalmazott, hogy „réteglaphoz illő mércét kell a laphoz keresni”, vagyis nem propagandakiadványnak, hanem kulturális folyóiratnak tekintette a Mozgó Világot. Ez azonban mit sem változtatott a Mozgó felügyeleti szervének elképzelésein, hiszen a lap nem a minisztériumhoz tartozott.

Néhány nap múlva megérkezett a szerkesztőség címére a formális hadüzenet is: Sümeghi Zoltán, az Egyetemi Nyomda igazgatója elküldte levelének másolatát, amelyben közli az Ifjúsági Lapkiadó Vállalattal, hogy felbontja a Mozgó Világ szedésére kötött szerződést. Döntését azzal indokolja, hogy a nyomdászok „nem hajlandók” kiszedni Hajnóczy Péter Ösztönző elem című novelláját, mert a benne foglaltak – a történet egy nyomdában játszódik – „sértik a munkások önérzetét”.

Szép példája az üzemi demokráciának, hogy az igazgató ilyen mélyen fejet hajt dolgozói akarata előtt. De vajon igaz-e, hogy sztrájk fenyegette a nyomdát? Valójában úgy hírlik, a nyomdászok különlenyomatot készítettek Hajnóczy novellájából (ahogy más Mozgó-írásokból is), és ezek bekerültek a nyomdai feketepiac vérkeringésébe. Hogy honnan tudjuk? Maga Sümeghi igazgató mondta a szerkesztőknek szemrehányóan a tárgyalások egy későbbi fordulóján. (A novella végül Hajnóczy utolsó, Jézus menyasszonya című kötetében jelent meg.)

Az igazgató hadüzenete – amelyet a VII. Kerületi Pártbizottság első titkára is ellenjegyzett – érdekeltté tette a helyi csetepatéban a szövetséges nagyhatalmat is. Molnár Ferenc, az MSZMP KB kulturális és tudományos osztályának osztályvezető-helyettese magához rendelte a „Fehér Ház”-ba Veress főszerkesztőt. Közölte vele, hogy egyetért a nyomda kifogásaival. Megrótta az „obszcén” kifejezésekért (érdekes: nem a vaskosabb „szar” szót nehezményezte, hanem a légiesebbnek tetsző „fing” szavunkat). Kifogásolta továbbá, hogy az egyik megjelenő szociográfiában szerepel egy pártfunkcionárius, Bereczki Lóránt, akiről galériát akartak elnevezni szülővárosában a helyi hatóságok. Felszólította a főszerkesztőt, tegyen lépéseket a kifogásolt szövegek ügyében. Veress beleegyezett a kívánt cenzurális változásokba – bár megjegyezte, hogy a KISZ KB amúgy is „átnézi” a számokat.

A nyomdai afférnak – egy hónappal később – folytatása is volt. December 12–14-én ülésezett a Szakszervezetek Országos Tanácsának kongresszusa, ahol Zombori Ildikó, a Franklin Nyomda szedőnője kijelentette: „nem szabadna megjelenniük olyan fércműveknek, amelyek a munkásokat és a munkahelyüket lebecsülik, sőt sértik. A Mozgó Világban is megjelent egy ilyen írás, ami felháborította a dolgozókat.” A felszólalás a tévé nyilvánossága elé került, közölte a Népszava is (december 14.). A Mozgó Világ egyik szerkesztője felhívta Zomborit: ugyan, mondja már meg, milyen cikkek ellen van kifogása! A szedőnő némi habozás után kibökte: „A novemberi számra volt hivatkozva. Hajnóczy Péter Önző (sic!) elem című novellája nagyon felháborító.” A szerkesztő csodálkozó válaszára – „Hiszen még meg sem jelent!” – kicsit elbizonytalanodott, de kivágta magát: „Majd felhívom Lux Emilt, és megkérdezem: ő tudja, mert tőle kaptam a felszólalásom szövegét.” (Lux Emil a Nyomdai és Papíripari Dolgozók szakszervezeti titkára – szerk.) Másnap visszahívta a Mozgó szerkesztőjét: „Tévedtem – mondta –: most már emlékszem: Háy Ágnes malacságain háborodtam fel a múltkor.” Veress írt egy levelet a Népszavának, hitelrontásnak nevezte eljárásukat, és helyreigazítást kért – mindhiába. Felhívta Lux Emilt is – aki felhasználva az alkalmat, kioktatta a főszerkesztőt a művészet társadalmi funkciójáról és a munkásság véleményező jogairól.

November 19-én dr. Maróthy László, a KISZ KB akkori első titkára hívatta magához Veress Miklóst, aki akkoriban maga is KISZ KB-tag volt. „Szépek a verseid – mondta az első titkár. – Inkább írjál verseket.” Veress csak azt kérte, hogy utódját a szerkesztőbizottság tagjai közül jelöljék ki, és a szerkesztőség maradjon változatlan. (Ez utóbbira azért volt szükség, mert Maróthy kifejezésre juttatta: nincsen megelégedve Alexa és Berkovits „hozzáállásával”.) Veress harmadik kívánsága az volt, hogy külön-külön jelenjen meg a novemberi és a decemberi szám: Köpfné ugyanis mindenáron össze akarta vonni őket – részben a megjelenés elcsúszását, részben a megcsappant terjedelmet remélte ezzel leplezni. Maróthy a kérésekre beleegyező bólintását adta – ő Veress menesztésével befejezettnek tekintette az ügyet.

Veress estére vendégségbe hívta szerkesztőtársait, és beszámolt nekik a délelőtti megbeszélésről. Már jócskán belemelegedtek a hallottak kommentálásába, amikor megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén Köpfné jelentkezett. Röviden közölte Veressel, hogy mégis összevonják a 11. és 12. számokat, sőt, a lap a későbbiekben is csak kéthavonta fog megjelenni, mert – úgymond – „jelen formájában nem tudja betölteni hivatását: nincs elég színvonalas anyaguk hozzá”.

A fordulat napja

A kiszesek jól ismert játszmát játszottak volna újra. A séma a következő: a lap alapításakor osztatlan az öröm, mert fórumhoz jutnak a háttérbe szorított irányzatok képviselői – és ez a kulturális életben csökkenti a feszültséget. Az új folyóirat színét néhány utasítással sikerül elhalványítani annyira, hogy ne nagyon üssön el a szürke háttértől. A kultúrpolitikai apparátusnak ezután nem sok dolga akad, csupa rutinmunka: meghívók szétküldése, jelentések, beszámolók fogalmazása, értekezletek, pénzügyi adminisztráció – ám egyszer csak elszaporodnak bizonyos hangok a lapban. Fészkelődik az apparátus, igyekszik kordában tartani az engedetlen főszerkesztőt, értekezleteken megdorgálja, sajtókampányba kezd a lappal szemben, s ha mindez nem használ, egy „éles” cikk bírálata nyomán megszületik az „Állásfoglalás”. A főszerkesztőt ide-oda rángatják – amíg le nem váltják. Szerkesztőbizottságot és (vagy) új főszerkesztőt neveznek ki a lap élére. Az intézkedés többnyire meghozza gyümölcsét. A főszerkesztők nemigen léphetnek ebben a dramaturgiában. Akár megmakacsolják magukat, akár fokról fokra hátrálnak: sorsuk megpecsételődött. Arra nem tudunk példát, hogy kollégáik vagy szerzőgárdájuk – az Írószövetség vagy a filmes társadalom – „megvédte” volna bármelyikőjüket is.

Köpfné telefonja kizökkentette a Mozgó-ügyet a sémából. A szerkesztők felsorakoznak a főszerkesztő mögé, egységesen lépnek fel, és – jogszabályokra hivatkozva – igyekeznek írásbeli garanciákat kicsikarni a kultúrpolitikai apparátus képviselőivel kötött megállapodásokra (sőt, odáig „elmerészkednek”, hogy az utasításokat is írásban kérik).

A telefon másnapján, november 20-án közösen írtak egy levelet, amelyben kijelentik: mindannyian lemondanak, ha Veresst vagy bárki mást el akarnak mozdítani az illetékesek. A levelet a szerkesztőség összes tagja aláírta – beleértve a gépíró- és takarítónőket is –, és elküldték számos kultúrpolitikai fórum képviselőjének, köztük Aczél Györgynek, Bajnok Zsoltnak, a Tájékoztatási Hivatal elnökének, Dobozy Imrének, az Írószövetség elnökének, Óvári Miklós KB-titkárnak és Pozsgay Imre kulturális miniszternek. A szerkesztők tehát kivitték az ügyet a „házból”; a KISZ-apparátusból a „pitvarba” – az „utcára”, a széles nyilvánosság elé azonban nem.

Másnap vonatra ültek, hogy részt vegyenek a Debreceni Irodalmi Napok ülésein: a téma tanulságosnak ígérkezett: irodalmi lapjaink helyzetéről tanácskoztak az egybegyűltek. A fő szólam – amit Szabolcsi Miklós és Jovánovics Miklós fogalmaztak meg felszólalásukban – az volt, hogy nálunk a lapok „népfrontosak”, vagyis nincsen profilozott, határozottan egy-egy csoporthoz, klikkhez tartozó folyóirat. Ez nagyon jó – éreztették a felszólalók –, mert így szellemi életünk ma is kísértő rákfenéje, a népi–urbánus ellentét nem ütheti fel a fejét. A kissé elnagyolt helyzetjelentésbe csomagolt üzenet: kívánatos, hogy ne is legyen réteg- vagy csoportlap – és ez vonatkozik a Mozgó Világra is.

Elgondolkodtató volt számukra az is, amit Ördögh Szilveszter, a Magvető Kiadó egyik szerkesztője mondott. Ördögh ugyanis elmesélte nekik, hogy felkereste Maróthy, és megkérdezte: ha úgy alakulna, elvállalná-e a Mozgó Világ főszerkesztői posztját? Ördögh elutasította a megtisztelő felkérést. A Mozgó szerkesztőinek alig maradt idejük, hogy elgondolkodjanak: hát így állunk? – máris jött a hírnök: Aczél György miniszterelnök-helyettes audienciára várja Veress Miklós főszerkesztőt és Reményi József Tamás rovatvezetőt.

A levélnek tehát volt foganatja. Mint hírlik, Aczél asztalán több példány is hevert, nemcsak a hozzá címzett. A vezető politikus úgy érezhette: magához kell ragadnia a Mozgó-ügy gyeplőjét – persze, ahogy szokta: kesztyűs kézzel.

Hallgatózzunk!

Reményiek otthagytak csapot-papot, s megjelentek Aczélnál: néhány nap múlva pedig egy újabb találkozóra került sor a Parlamentben – immár a teljes szerkesztőséggel. Kit ne érdekelnének az efféle, szerkesztőségek, irányzatok jövőjét eldöntő megbeszélések? Bocsánatos bűn – tapasszuk fülünket a párnázott ajtóra!

Hm. A politikus panaszkodik. „Értsék meg, fiúk, a helyzetemet! Annyi támadás ér a reform miatt – ne adjanak még maguk is fegyvert a balosok kezébe azzal a sok vitatható írással! Miért szaporítják még maguk is az ellenzékemet?” Ám hamarosan vádlóra fordul a hang. „Meg kell mondanom: sok igazság van abban, amit a Maróthy emberei a fejükre olvasnak. Maguk, fiúk, amolyan »postabontó szerkesztőséggé« váltak: csak várják a kéziratokat, válogatás nélkül közölnek mindent – márpedig ezzel valójában a közlési szabadságot csorbítják, mert nem ez az igazi szabadság. Miért nem fogadnak el tőlünk is irányelveket? Szűk körű, hat és fél ezer példányos lapból lehetne ez harmincezres, hatékony lap is. Persze, akkor le kellene mondaniuk az olyan elméletieskedő lukácsista írásokról, mint a Tar Sándoré arról a művezetőről, akit állítólag az életből lesett el, vagy az olyan zsidó-fasiszta »művészek« népszerűsítéséről, mint Hajas Tibor. Meg arról a lipótvárosi zsúrleány-fecsegésről is, amit a Tausz Kati művel.” „Miért futtatnak maguk olyan szerzőket, mint a Csalog, aki a »piros könyvecske mindenhatósága« felett ironizál?! Jó, jó: tudom, hogy az ÉS-ben jelent meg ez a fércmű, de ez nem mentség. Vagy azt mire magyarázzam, hogy egy egész irodalmár gárdát vonultatnak fel a népnyúzó Esterházy-család sarjának[SZJ] népszerűsítésére?” (Ismerős szavak – hogy is írta E. Fehér Pál? „Egyik lapunkban” – vajon melyikben? – „egy tudományos munkaközösség az Esterházy családfáján található haladó szellemű ősöket” is felvonultatta: „ugyan minek a bizonyítására?” – kérdezi. „Szép számmal akad olyan folyóirat is, amelyik leginkább a postaládához hasonlítható, mert voltaképpen nem szerkesztik, hanem csak úgy összeáll.” De vissza a kulcslyukhoz!) „Tudják, mi a baj, fiúk? Magukkal, fiatalokkal, már nincs az a személyes törődés, mint az idősebbekkel. A Maróthyékkal meg kellett volna beszélniük a számokat, hogy közösen, felelősen vállalhassák, amit megjelentetnek. Déryék is megértették annak idején, hogy mi nem az ellenségeik – ellenkezőleg: a szövetségeseik vagyunk; ugyanazt akarjuk, amit ők, csak mi jobban figyelembe vesszük a realitásokat. Megértették – pedig milyen nehéz volt meggyőzni őket! Igaz, a börtönből jöttek ki éppen, s eltartott egy ideig, amíg megismerték az elért eredményeket. De azért végül megértették, hol a helyük.” Higgyék el, nem jó úton járnak, ha szembehelyezkednek velünk, a reform híveivel. Meglátogatnám magukat egyszer, benn a szerkesztőségben – csak úgy, elbeszélgetni egy kicsit; megnézném, hogyan dolgoznak, mik a gondjaik – hátha tudok valamiben segíteni. Ami meg ezt a nyomdai ügyet illeti: a novemberi szám hamarosan megjelenik, már intézkedtem. Azt a Hajnóczy-novellát, persze, ki kell hagyni – felesleges ingerelni a kedélyeket ilyen vitatható írásokkal! Olvasom a maga verseit is – fordult végül Veresshez –; magának minél több szép verset kellene írnia…”

Nos, vastag a szigetelőréteg az ajtón – meglehet, mindezeknél lényegesebb dolgokról is esett szó a parlamenti szobában. De talán nem is az elhangzott szavaknak volt itt súlyuk; inkább a beszélgetés hangnemének: nem úgy kell az írófélékkel bánni, ahogy a Maróthy-káderek csinálják! Csak egy a bökkenő: ez a beszélgetés semmire nem kötelezte a feleket. A miniszterelnök-helyettes nem szövetséget, mindössze semlegességet ajánlott fel – ami, persze, több a semminél.

December közepén valóban megjelent a 11-es szám – Hajnóczy novellája nélkül. Közben lezajlott a szakszervezeti kongresszus is, amiről már szóltunk – a Mozgó körül egyre fagyosabbá vált a légkör. Veress Miklós nemigen bírta elviselni az állandó telefonálgatással, hivatalos megbeszélésekkel járó feszültséget. Arra sem volt ereje, amire szerkesztőtársai kérték: nem várta meg, amíg leváltják – lemondott főszerkesztői tisztségéről.

A szerkesztők ekkor egy újabb közös levélben fordultak Fejti Györgyhöz, a KISZ KB új első titkárához: Veress helyébe Reményi kinevezését kérték – és várták a választ.

Kitört a béke?

Január végén Köpfné magához rendelte Reményit, és közölte vele: ő lesz a megbízott főszerkesztő. (A »kinevezett« státushoz képest ez gyöngébb pozíció: a megbízás bármikor visszavonható, míg a kinevezés megszüntetése számos munkaügyi, adminisztrációs és politikai bonyodalommal jár.) Közölte továbbá, hogy Berkovits maradhat a lapnál, az addigi, szerződéses státusban – Alexának viszont le kell mondania főszerkesztő-helyettesi tisztéről, mert a „történtek után” a Tájékoztatási Hivatal úgysem erősítené meg kinevezését. Reményi azt mondta: rendben van – de Alexa maradjon a lapnál mint rovatvezető. Mire Köpfné: „Hát, ez nem fog menni. Nem megy. De majd megbeszéljük. Egyelőre gondolkodjunk új főszerkesztő-helyettesen.” Reményi kitért a feladat elől: „Jó, ha majd Alexa ügyében megszületett a döntés, akkor visszatérünk az utódlás kérdésére.” Köpfné tett ugyan még néhány megjegyzést Szabados Árpádra, aki elnyomja a tömegével jelentkező realista képzőművészeket – de mi ez ahhoz képest, hogy a jelek szerint: kitört a béke!

Vagy mégsem? Végül is a lap szerkesztési körülményeiben semmi nem változott. Továbbra is a KISZ KB égisze alatt jelenik meg, a főszerkesztő pozícióját ideiglenesnek tekintik. Igaz, senkit nem rúgtak ki a szerkesztők közül – Reményi visszautasította a megosztási kísérletet. Mégis helyesebb, ha inkább csak fegyverszünetről beszélünk. A két fél diplomáciai manőverei a következő két hónapban egyebet sem szolgáltak, mint hogy az egyensúly fel ne boruljon. Úgy látszott, erre a kiszesekben is megvan a hajlandóság: Veress február végi búcsúztatásán, a szerkesztőségben, nem bolygatták a múltat. Átadták a porcelánszobrot – Veress kérte, hogy ne alázzák meg valami plecsnivel –, koccintottak az ÉS-nél rá váró jövőre, aztán ki-ki ment a maga útjára. A szerkesztők az áprilisi számon munkálkodtak: a lengyel testvérlapjuktól, a Nowy Wyraztól kapott anyagot fésülgették. (A márciusi szám már a nyomdában volt – a Kecskeméti Nyomdában, mert az Egyetemi Nyomdát csak a még náluk lévő számok elkészítésére kötelezhette az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat.)

Egy incidens azonban beárnyékolta a békehangulatot. Február végén Soltész István, a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese magához rendelte Reményit. Nem tudni, valóban megfelelt-e a tényeknek, vagy csak blöffölt, mindenesetre azt mondta: „Aczél elvtárs érdeklődött, hogy Alexa és Berkovits még a lapnál vannak-e.” Reményi annyit válaszolt mindössze: „Igen, és maradnak is.” (A leváltások ugyanis a főszerkesztő jogkörébe tartoznak.) Az esetet elmondta társainak: február 26-án írtak egy levelet Aczél Györgynek: emlékeztették, hogy nem ebben állapodtak meg, kifogásolták a kiszesek és a kiadó nyújtotta „munkafeltételeket” (az előzetes cenzúrát), azt kérték, hogy váljék a Mozgó Világ olyan lappá, mint a többi: kerüljön el a KISZ és az Ifjúsági Lapkiadó felügyelete alól. A levélre nem jött válasz – Aczél levette róluk a kezét. Egy hónap telt el így, a felújult háborús feszültség légkörében, ráadásul vad kombinációk keltek szárnyra Aczél hallgatása és a lengyel események alakulása közti szoros összefüggésről – de eljött végre a várva várt nap: március 23-án megérkezett a szerkesztőségbe a márciusi szám 250 szerzői példánya.

Hátba támadva

Nagy a sürgés-forgás ilyenkor: postára adják a szerzői tiszteletpéldányokat, a betérő vendégek kezébe nyomnak egy-egy „még meleg” példányt. Kora délután Petruss György, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatója is jelentkezett telefonon – de nem gratulálni akart. „A szám nem kerülhet az utcára, a szerzői példányokat haladéktalanul be kell szolgáltatni a Lapkiadónak!” Reményi nem is kérdésnek szánta, csupán elmotyogta az áldozatok örök „De hát miért?!”-jét, mire Petruss hivatalos hangon közölte: „Géczi János írása, a Narkó a Tájékoztatási Hivatal határozatába ütközik, ezért a lapot – további intézkedésig – visszatartjuk.”

Az apparátus ezzel felrúgta az eddigi megállapodásokat – alighanem szándékosan, hiszen cenzúrázás közben módjuk lett volna bejelenteni kifogásaikat. Reményi felkereste Köpfnét, hogy magyarázatot kapjon az intézkedésre; tarsolyában egy kompromisszumos javaslatot is vitt: ha Veress Miklós beleegyezik, a szerkesztőség elhagyja a Narkót. Köpfné azonban rideg és elutasító volt. Kijelentette, hogy Veress-sel semmi tárgyalnivalójuk nincs, hiszen már Reményi a főszerkesztő. Reményi érvét, hogy ezt a számot még az elődje jegyzi, leintette – számára ez elintézendő ügy, nem sajtóetikai kérdés. Közölte továbbá, hogy Orosz István filmtanulmánya[SZJ] és Sükösd Miklós Áron lengyelországi útibeszámolója[SZJ] sem jelenhet meg.

Reményi felvilágosította Köpfnét: a rendeletet, amelyre hivatkoztak, már évekkel ezelőtt visszavonták. Köpfné erre egy másik aduval hozakodott elő: az Ifjúsági Törvény kimondja, hogy ifjúsági lap nem foglalkozhat a csövesekkel, a szipuzással és a narkóval. Reményi elismételte: ha Veress…, Köpfné csak legyintett.

Világossá vált, hogy nem érvek hadakoznak itt – másról van szó. A KISZ-apparátus – ha már megosztani nem tudta a szerkesztőket – lehetetlenné akarja tenni munkájukat. Mit tehet a főszerkesztő? Ha rátelefonálnak, hogy jelenjen meg a KISZ KB-ban vagy az Ifjúsági Lapkiadónál: megy, hiszen ez a dolga. Legfeljebb a második alkalommal már visz olvasnivalót, hogy ne kelljen százszor is megszámolnia a dézsába állított fikusz leveleit. Végighallgatja türelmesen, akár huszadszor is, a kívánalmat: a három cikket ki kell venni, csak akkor jelenhet meg a szám. Elmondja újra ő is a mondókáját: a Narkót, ha Veress beleegyezik, vegyék ki; Orosz tanulmányához azonban ragaszkodik a szerkesztőség. (Sükösd beszámolóját már nem „védi”, mert időközben egy belső utasítás letiltott minden lengyel témájú írást, a kulturális tárgyúakat is – csak az MTI híreit és tudósításait közölhették a lapok. Az áprilisi szám lengyel anyagát is el kellett tenniük, jobb időkre.) Csakhogy a felügyeleti szervek képviselői nem adták jelét, hogy egyezkedni akarnának – a főszerkesztő pedig nem hajlandó kapitulációra, hiszen kompromisszumos javaslata is meghátrálás, de legalább valamilyen engedmény fejében. Közben telik az idő, a márciusi szám már több mint egy hónapot késik, a szerzők és olvasók állandóan érdeklődnek: „Mi van veletek?” Egyre tarthatatlanabb a helyzet.

A KISZ-szel nem lehet dűlőre jutni, próbálkozzunk hát máshol, gondolták a szerkesztők. Reményi április 6-án – társaival való megbeszélése alapján – írt egy levelet Kornidesz Mihálynak, a pártközpont tudományos és kulturális osztályvezetőjének, s ebben beszámolt a legutóbbi fejleményekről. Megismételte korábbi kívánságukat: kerüljön el a lap a KISZ-től; arra hivatkozott, hogy megbízásával neki bizalmat szavaztak – most mégis cenzúrázzák a lapot. Hozzátett egy másik érvet: a KISZ-apparátus rövidlátó intézkedései a szerzőgárdát is érintik. Kornidesz megérthette: sok szerző választja a szamizdatot, ha izgatónak, lázítónak semmiképp nem minősíthető írásuk közlése is ilyen hercehurcával jár.

A levélre nem érkezett válasz. Rossz jel. A KISZ KB szabad kezet kapott az „ügy” elintézésére. Erre utalt az is, hogy betiltották a Volán Vállalat Memory klubjában szerdánként tartott Mozgó-esteket. A vezetőnőt először a kerületi pártbizottságra rendelték be; nem ment el, mert pártonkívüli. Munkahelyén, a Volánnál azonban már nem térhetett ki a megbeszélés elől. Leváltották a klub éléről, arra hivatkozva, hogy az „ellenzék lapjának szálláscsinálója”.

Szárnyra keltek olyan hírek is, hogy a KISZ új szerkesztőbizottságot akar kinevezni a Mozgó élére. Állítólag Svéd Pált fel is kérték a főszerkesztőségre – ám a kiszes, tévés és manöken pályán mozgó káder úgy gondolta, hogy túl sok bonyodalommal járna a megbízatás, és nem vállalta. De ez csak afféle szóbeszéd. Tény viszont, hogy Zöldi László, az ÉS munkatársa felkereste Reményit: „Ketten egész jól elszerkesztgetnénk a Mozgót!” felkiáltással kedélyes vállveregetésbe kezdett volna – ám Reményi finoman elhúzta a vállát, s csak annyit mondott: „Szerintem nem fogadnák el a kinevezésedet a többiek. Tudod, még Illyés Gyulát sem fogadnák el ebben a helyzetben, mert az eljárás tisztességtelen.” Zöldi értetlenül nézett rá egy ideig, majd – mint akinél leesett a tantusz – felvonta szemöldökét: „Csak nem képzeled, hogy kilépnének a laptól?! Hogy otthagynák ezt a jó kis állást? Családos, gyerekes emberek!” Reményi nem válaszolt – lassan Zöldi is megértette, hogy nincs miről beszélniük, és – kéznyújtás helyett – egy biccentéssel elbúcsúzott.

Április végén Köpfné – külön-külön – magához rendelte Reményit és Alexát. Reményivel közölte, hogy visszavonják megbízatását. Alexát felszólította, hogy mondjon le főszerkesztő-helyettesi tisztéről, és „hasson oda, hogy Zöldi főszerkesztői kinevezése simán menjen végbe”. Alexa az utóbbit megtagadta; csak a saját nevében mondhat véleményt erről a kinevezésről, írt egy levelet a Tájékoztatási Hivatalnak: a továbbiakban csak mint a prózai rovat vezetője kíván a Mozgó Világnál dolgozni; politikai funkciójáról, a főszerkesztő-helyettesi tisztségről ezennel lemond. Két nap múlva megérkezett a válasz. Petruss György, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatója értesíti, hogy lemondását hivatalosan tudomásul vette, s hogy Alexa május l-jétől nem tartozik a Lapkiadó alkalmazottjai – vagyis a Mozgó szerkesztői – közé…

Szerencsés megoldás

A háborúskodás e végső, elkeseredett szakaszában a szerkesztőség frontális védelemre rendezkedett be. Reményi a kiszesek tudomására hozta, hogy a már megszerkesztett, 3–7. számok szerzői – még a szomszédos országokban élők is – levélözönnel árasztják el a szerkesztőséget: kijelentik, hogy amennyiben új szerkesztőbizottságot neveznek ki a felettes hatóságok, nem járulnak hozzá írásuk vagy képzőművészeti anyaguk közléséhez.

A szerkesztők felkérték Kulin Ferencet, vállalja el a Mozgó főszerkesztőségét. Hogy miért éppen ő? Feltehetően azért, mert mindkét fél számára elfogadható „múltja” van. Régebben dolgozott már a lapnál, a mostani szerkesztőgárdával. Az ELTE bölcsészkarának pártvezetőségi tagja, részt vesz az Írók Kommunista Aktívájának munkájában (a testület elnöke Óvári Miklós). A szerkesztők jártak már Kulinnál decemberben, annak hatására, amit Ördögh Szilveszter elmesélt – de ő akkor nem vállalta a feladatot, mert – mint mondta –kandidátusi disszertációján dolgozik. Most azonban igent mondott.

A szerkesztőség ekkor ismét a „nagyágyút” vetette be: május elején egy kollektív levélben fordultak Óvári Miklóshoz. Közölték vele, hogy a lap további működését nem tudják elképzelni a KISZ felügyelete alatt, egyúttal új folyóirat engedélyezését kérték. A neve Mozgó Világ, főszerkesztője Kulin Ferenc, helyettese Reményi József Tamás, a szerkesztőbizottság tagjai… – de talán ennyiből is világos: ami Zöldi képzelőerejét meghaladta, mégis bekövetkezett.

A levélnek az elszántság bizonyítása mellett volt egy másik funkciója: Kulin is írt egy levelet Óvárinak, s a szerkesztők ezt szerették volna támogatni. Kulin azt közli a KB titkárával, hogy ő lát biztosítékot arra: a Mozgó Világ változatlan szerkesztőgárdával is – úgymond – „folyamatosabban működhet”, ha elkerül a KISZ és az Ifjúsági Lapkiadó felügyelete alól.

Időközben Zöldi László is írt egy levelet: jövendőbeli főnökének, Köpf Lászlónénak. 12 pontban fogalmazta meg követeléseit, amelyek teljesítéséhez a főszerkesztőség elvállalását köti. Ezek egy része nem különösebben érdekes: a főszerkesztői fizetés emelése és hasonló, adminisztratív intézkedések bizonyára nem okoztak volna gondot a címzettnek. Az egyik pont azonban elgondolkodtathatta. Zöldi valami olyasmit kért, hogy „akiket a KISZ KB el akar távolítani a szerkesztők közül, távolítsa el!” Ezután már hiába sorakoztak sziporkázó ötletei: történeti publicisztikai rovatot nyitott, társadalomtudományos kérdéseket népszerűsítő írásokat közölt volna… Köpfnének rá kellett jönnie: nem ez az ő embere.

Talán nem túlzás, ha azt mondjuk: Zöldi félreértette a rá osztott szerepet. A KISZ KB emberei elsősorban nem azért szemelték ki őt, mert invenciózus közíró hírében áll – éppen a „piszkos munka” lett volna az ára, hogy valóra válthassa szerkesztői elképzeléseit. Úgy hírlik, a kiszesek próbálkoztak azzal is, hogy a maguk kebelén belül jelöljenek ki egy ellenszerkesztőséget, csupa funkcionáriusból – vagyis a lapot átalakították volna olyasféle propagandakiadvánnyá, mint a Világ Ifjúsága. Erre azonban már nem került sor. A kultúrpolitikai irányítás nem halogathatta tovább a Mozgó-ügy lezárását. A lap már két hónapja nem jelent meg, a szerzők levelei is feszült légkörről tanúskodtak. Tornyosultak a felhők másfelől is: márciusban nagy volt a mozgolódás az egyetemeken és a főiskolákon, a Fiatal Írók József Attila Körének felfüggesztése pedig már-már kenyértörésre vezetett az Írószövetség és az írók között. Egyszóval: valamit lépni kellett, a KISZ KB helyett.

Május 10-e körül kinevezték Kulin Ferencet a Mozgó Világ főszerkesztőjének. A szerkesztőbizottságból senkit nem távolítottak el; Kulin hozott magával – bölcsészkari kollégái közül – egy új rovatvezetőt, Gergely Andrást. A lap elkerült a KISZ KB és az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat felügyelete alól. A márciusi szám is megjelent, az áprilisival összevonva; a Narkót és a lengyelországi útibeszámolót kihagyták az anyagból, Orosz István cikkéhez pedig – Agárdi Péter üzenete nyomán – egy vitacikket kértek Papp Zsolttól[SZJ], a Társadalomtudományi Intézet munkatársától. A politikai vezetés – Óvári személyében – arra szólította fel a szerkesztőket, hogy az „átállás felelősségteljesen történjék”, vagyis ne üljenek diadalünnepet a KISZ politikai veresége felett; ennek tudható be a 3–4-es szám Beköszöntőjének hangvétele, amelyben azért néhány szurkoló megjegyzést is felfedezhet az olvasó. Alexát „újra” felvették a Mozgó szerkesztői közé, Berkovitscsal pedig közölték: mindaddig maradhat a lapnál, amíg nem ad írást a szamizdat és az emigráns sajtó – vagyis a párizsi Magyar Füzetek – számára. (A Bibó-emlékkönyvben való szereplését a múlt számlájára írták.) Berkovits azt felelte, hogy értesíteni fogja a főszerkesztőt, ha el kíván térni ettől a szabálytól.

Amire huszonöt éve nem volt példa: egy szerkesztőség sikeresen védte meg határait. A megjelent számok alapján azt mondhatjuk: a Mozgó járja tovább a maga útját, továbbra is a kísérletező irodalom, az avantgárd képzőművészet, a szociográfia újabb törekvései és a lendületes publicisztika tartozik az erősségei közé. Hogy mi lesz a sorsa? Nem az a dolgunk, hogy jósolgassunk.

---

(Először arra gondoltunk, hogy a Mozgó Világ szerkesztőit kérjük meg: számoljanak be olvasóinknak történetükről. De csakhamar kiderült, hogy bőségesen rendelkezésünkre állnak az egy évig elhúzódó ügy „szellőztetett” tényei – és talán az érdekelteknél szabadabban válogathatunk a történet elemei között. Eltekintettünk hát eredeti tervünktől, s magunk állítottuk össze az eseményeket. Reméljük, a Mozgó Világ szerkesztői sem érzik majd úgy: görbe tükröt tártunk eléjük.  – szerk.)