Skip to main content

Sikeres összefogás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hogyan sztrájkolnak Magyarországon?


„Az elmúlt húsz év alatt – egészen kivételes esetekben –
előfordultak figyelmeztető jellegű munkabeszüntetések. (…)
És ki csitított a legszebb szóval, na ki?
A szakszervezeti titkár.”
Élet és Irodalom, 1980. szeptember 6.

A nyilvánosság először a 168 óra, a rádió politikai magazinja 1981. június 27-i műsorából értesülhetett arról a rövid munkabeszüntetésről, amelyre március 6-án került sor Kisvárdán, a Hunniacoop Szabolcsi Baromfifeldolgozó és Értékesítő Vállalatnál.

A régóta szikrázó feszültségek kirobbanásaként ezen a napon a zsigerelő üzemrész 52 munkásnője megtagadta az előre be nem jelentett túlórát. Négyüket – az állítólagos „hangadókat” – az igazgató elbocsátotta. Az egyik asszony panaszos levelet írt a rádióhoz, ennek nyomán készült az említett riport, amelyből a munkásnők korábbi sérelmeiről is megtudhatunk egyet-mást: a nyereség igazságtalan és antidemokratikus elosztásáról, évek óta kifizetetlen túlórákról és végül arról, hogy a nőnapi ünnepségre „elfelejtették” meghívni a fizikai dolgozókat.

A vállalat igazgatója igyekezett megnyugtató választ adni a riporter kellemetlen kérdéseire. Zavaros fejtegetéseinek lényege, hogy a vezetőséget semmilyen felelősség nem terheli, amúgy pedig sok baj van a munkafegyelemmel, és fontos dolog a „társadalmi tulajdon védelme”, hiszen egyes dolgozók nem átallanak lopni. A műsorvezető számára pedig az volt a legfőbb tanulság, hogy javítani kell a dolgozók körében a tájékoztatást, ami – úgy tűnt – az ő szemében egyenlő a munkásdemokráciával.

A rádióriport csak futólag említette, hogy az üggyel bíróság is foglalkozik. A nyíregyházi Megyei Munkaügyi Bíróság tárgyalásáról részletesebben a Kelet-Magyarország július 4-i száma tájékoztat, Vitatott túlórák, elhamarkodott döntés című cikkében. A tudósítás azt erősíti meg, amit két elbocsátott asszony a rádióriportban elmondott. Július 18-án az igazgató tiltakozott a cikk közlése ellen, és tartalmi választ is adott. Igyekezett megindokolni, hogy a túlórák elkerülhetetlenek, majd magyarázkodását egy valótlan állítással zárta: „ebben a hónapban is minden túlórát elszámoltak és kifizettek.”

Mi hát az igazság a kisvárdai munkabeszüntetés ügyében?

Március hatodikán, a nőnap felemás megünneplése miatt is elkeseredett hangulatban, a zsigerelő üzem munkásnői beváltották előző napi fenyegetésüket: a munkaidő lejártakor kikapcsolták a szalagot és az öltözőbe vonultak. Ezúttal már nem voltak hajlandók arra, amire korábban – ha zúgolódva is – mindig: nem akartak ingyen túlórázni. A Kelet-Magyarország hivatkozik az egyik rangos tanúra, a ÉDOSZ megyei bizottságának titkárára, aki

„március 6. előtt járt az üzemben, és a dolgozóktól hallotta, hogy a túlórákkal nincs minden rendben. Erre hivatalosan felkérte az igazgatót és az szb-titkárt, hogy jogszerűen intézzék el az ügyet. Pár hét múlva ismét az üzemben járt, s érdeklődésére a gazdasági és a szakszervezeti vezető egybehangzóan azt állította: »elintéztük az ügyet«. A megyei bizottság titkára hitt a két vezető adott szavának, lezártnak tekintette az ügyet. Megbánta.”

A vállalat a nevezetes leállásig soha nem számolta el a túlórákat, pedig túlóráztatásra a rendszertelen szállítás miatt gyakran került sor. Az igazgató szerint persze ezek nem is voltak „túlórák”, hiszen legtöbbször csak 10-20 perces továbbdolgozásról volt szó.

A rádióriport és az újságcikk tudósít arról is, hogy a munkásnők rövidesen visszatértek a szalaghoz, és kb. fél óra alatt elvégezték a hátralévő munkát. Arról viszont nem szólnak, hogy a munka folytatására csak a művezető határozott ígérete nyomán került sor: az igazgató lejön a műhelybe megbeszélni a dolgot. Az ígéretből nem lett semmi, az igazgató nem jelent meg, és az asszonyok küldöttségét sem fogadta, mint ahogy korábban sem reagált a szakszervezeti bizalmi panaszos levelére. Az sem derül ki a tudósításokból, hogy az asszonyok ekkor haragjukban az Internacionálét énekelve folytatták a munkát. A „kihallgatásokon” aztán épp ez tűnt az egyik legfőbb bűnnek: egy ötödik asszony is csaknem fegyelmit kapott, amiért ő vezényelte a spontán mozgalmi kórust.

Másnap ugyanis megkezdődtek az egyenkénti „elbeszélgetések” (amelyeken többször elhangzott, hogy „nem Lengyelországban vagyunk”), majd következett a megtorlás: négy munkásnőt – Dajka Ferencnét, Jónás Andrásnét, Magyar Lászlónét és Molnár Ferencnét – fegyelmi úton azonnali hatállyal elbocsátották. Az igazgató szerint ők szervezték az akciót, ők voltak a „hangadók”.

A munkaügyi bíróság – többször elnapolt tárgyalás után – szeptember 27-én hozott ítéletet. A tanúvallomások egybehangzóan megvédték a négy elbocsátott munkásnőt, és azt támasztották alá, hogy a túlórázás megtagadása valamennyiük közös elhatározása volt. Nem utolsósorban ennek a szolidaritásnak köszönhető, hogy a négy felperest a bíróság visszahelyezte állásába, és a vállalatot elmaradt átlagbérük kifizetésére kötelezte.

A munkamegtagadást követően – legalábbis az elmúlt év őszéig – nem volt túlóráztatás a kisvárdai baromfifeldolgozónál. Hogy azóta mi történt, arról nincs hírünk. Arról sem, hogy a négy győztes munkásnő számára nem volt-e további következménye az ügynek. Az igazgató állításai már idézett nyilatkozatában mindenesetre nem sok jót ígérnek: célozgatott a „hangadók” korábbi „fegyelmezetlenségeire”, meg arra, hogy „egyikük, a sok bejegyzés miatt, már második munkakönyvét használja”.

Reméljük, a BESZÉLŐ következő számában arról számolhatunk be, hogy a sikeres kisvárdai munkamegtagadás résztvevőinek élete kedvezően alakul.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon