„Az elmúlt húsz év alatt – egészen kivételes esetekben –
előfordultak figyelmeztető jellegű munkabeszüntetések. (…)
És ki csitított a legszebb szóval, na ki?
A szakszervezeti titkár.”
Élet és Irodalom, 1980. szeptember 6.
A nyilvánosság először a 168 óra, a rádió politikai magazinja 1981. június 27-i műsorából értesülhetett arról a rövid munkabeszüntetésről, amelyre március 6-án került sor Kisvárdán, a Hunniacoop Szabolcsi Baromfifeldolgozó és Értékesítő Vállalatnál.
A régóta szikrázó feszültségek kirobbanásaként ezen a napon a zsigerelő üzemrész 52 munkásnője megtagadta az előre be nem jelentett túlórát. Négyüket – az állítólagos „hangadókat” – az igazgató elbocsátotta. Az egyik asszony panaszos levelet írt a rádióhoz, ennek nyomán készült az említett riport, amelyből a munkásnők korábbi sérelmeiről is megtudhatunk egyet-mást: a nyereség igazságtalan és antidemokratikus elosztásáról, évek óta kifizetetlen túlórákról és végül arról, hogy a nőnapi ünnepségre „elfelejtették” meghívni a fizikai dolgozókat.
A vállalat igazgatója igyekezett megnyugtató választ adni a riporter kellemetlen kérdéseire. Zavaros fejtegetéseinek lényege, hogy a vezetőséget semmilyen felelősség nem terheli, amúgy pedig sok baj van a munkafegyelemmel, és fontos dolog a „társadalmi tulajdon védelme”, hiszen egyes dolgozók nem átallanak lopni. A műsorvezető számára pedig az volt a legfőbb tanulság, hogy javítani kell a dolgozók körében a tájékoztatást, ami – úgy tűnt – az ő szemében egyenlő a munkásdemokráciával.
A rádióriport csak futólag említette, hogy az üggyel bíróság is foglalkozik. A nyíregyházi Megyei Munkaügyi Bíróság tárgyalásáról részletesebben a Kelet-Magyarország július 4-i száma tájékoztat, Vitatott túlórák, elhamarkodott döntés című cikkében. A tudósítás azt erősíti meg, amit két elbocsátott asszony a rádióriportban elmondott. Július 18-án az igazgató tiltakozott a cikk közlése ellen, és tartalmi választ is adott. Igyekezett megindokolni, hogy a túlórák elkerülhetetlenek, majd magyarázkodását egy valótlan állítással zárta: „ebben a hónapban is minden túlórát elszámoltak és kifizettek.”
Mi hát az igazság a kisvárdai munkabeszüntetés ügyében?
Március hatodikán, a nőnap felemás megünneplése miatt is elkeseredett hangulatban, a zsigerelő üzem munkásnői beváltották előző napi fenyegetésüket: a munkaidő lejártakor kikapcsolták a szalagot és az öltözőbe vonultak. Ezúttal már nem voltak hajlandók arra, amire korábban – ha zúgolódva is – mindig: nem akartak ingyen túlórázni. A Kelet-Magyarország hivatkozik az egyik rangos tanúra, a ÉDOSZ megyei bizottságának titkárára, aki
„március 6. előtt járt az üzemben, és a dolgozóktól hallotta, hogy a túlórákkal nincs minden rendben. Erre hivatalosan felkérte az igazgatót és az szb-titkárt, hogy jogszerűen intézzék el az ügyet. Pár hét múlva ismét az üzemben járt, s érdeklődésére a gazdasági és a szakszervezeti vezető egybehangzóan azt állította: »elintéztük az ügyet«. A megyei bizottság titkára hitt a két vezető adott szavának, lezártnak tekintette az ügyet. Megbánta.”
A vállalat a nevezetes leállásig soha nem számolta el a túlórákat, pedig túlóráztatásra a rendszertelen szállítás miatt gyakran került sor. Az igazgató szerint persze ezek nem is voltak „túlórák”, hiszen legtöbbször csak 10-20 perces továbbdolgozásról volt szó.
A rádióriport és az újságcikk tudósít arról is, hogy a munkásnők rövidesen visszatértek a szalaghoz, és kb. fél óra alatt elvégezték a hátralévő munkát. Arról viszont nem szólnak, hogy a munka folytatására csak a művezető határozott ígérete nyomán került sor: az igazgató lejön a műhelybe megbeszélni a dolgot. Az ígéretből nem lett semmi, az igazgató nem jelent meg, és az asszonyok küldöttségét sem fogadta, mint ahogy korábban sem reagált a szakszervezeti bizalmi panaszos levelére. Az sem derül ki a tudósításokból, hogy az asszonyok ekkor haragjukban az Internacionálét énekelve folytatták a munkát. A „kihallgatásokon” aztán épp ez tűnt az egyik legfőbb bűnnek: egy ötödik asszony is csaknem fegyelmit kapott, amiért ő vezényelte a spontán mozgalmi kórust.
Másnap ugyanis megkezdődtek az egyenkénti „elbeszélgetések” (amelyeken többször elhangzott, hogy „nem Lengyelországban vagyunk”), majd következett a megtorlás: négy munkásnőt – Dajka Ferencnét, Jónás Andrásnét, Magyar Lászlónét és Molnár Ferencnét – fegyelmi úton azonnali hatállyal elbocsátották. Az igazgató szerint ők szervezték az akciót, ők voltak a „hangadók”.
A munkaügyi bíróság – többször elnapolt tárgyalás után – szeptember 27-én hozott ítéletet. A tanúvallomások egybehangzóan megvédték a négy elbocsátott munkásnőt, és azt támasztották alá, hogy a túlórázás megtagadása valamennyiük közös elhatározása volt. Nem utolsósorban ennek a szolidaritásnak köszönhető, hogy a négy felperest a bíróság visszahelyezte állásába, és a vállalatot elmaradt átlagbérük kifizetésére kötelezte.
A munkamegtagadást követően – legalábbis az elmúlt év őszéig – nem volt túlóráztatás a kisvárdai baromfifeldolgozónál. Hogy azóta mi történt, arról nincs hírünk. Arról sem, hogy a négy győztes munkásnő számára nem volt-e további következménye az ügynek. Az igazgató állításai már idézett nyilatkozatában mindenesetre nem sok jót ígérnek: célozgatott a „hangadók” korábbi „fegyelmezetlenségeire”, meg arra, hogy „egyikük, a sok bejegyzés miatt, már második munkakönyvét használja”.
Reméljük, a BESZÉLŐ következő számában arról számolhatunk be, hogy a sikeres kisvárdai munkamegtagadás résztvevőinek élete kedvezően alakul.