Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Idill

„Madaras” kerületben élek a „madaras” fővárosban, egy hajdan csöndes, napos, kicsiny budai utca békebeli bérházának földszinti lakásában, mely egyébként maga az építészeti tévedés, de az építők valamikor a századfordulón bőkezűen mérték hozzá a teret, s bal kezem felől száz méterre a Duna, jobb kezem felől száz méterre a zöld domb. Utcácskánk már nem a régi persze. Gyerekkoromban a mienk volt: ott ugróiskoláztunk és ipiapacsoztunk az úttesten, ahová a reggeli jegeskocsin kívül nem téved t be jármű.

Betonfejlesztés

A Duna, melynek alsó rakpartján még a gyerekeim is napoztak, bicikliztek, és etették a sirályokat, időközben földrajzi absztrakcióvá, illetve a hegytetőről bámulható panorámakellékké szublimálódott, mert a gyorsforgalmi autóúttá átbetonozott rakpart elzár tőle. A domb rigófüttyös rétjein, a Kis Halál nevű ródlipályán dobozházak és aszfaltutak nőttek, a Nagy Halált csak feldúlták a nagy teljesítményű markolók, aztán kiderült, hogy barlangrendszer van alatta, úgy maradt feldúlva, néhány házcsonkkal az oldalában. Néhány mátyásmadár és szarka, fittyet hányva a műtárgyakra, kitartóan fészkel a maradék vékony bokrosban. A hajdani Császárból a szomszédban Komjádi Béla Sportuszoda lett, és oldalával egészen az utcánkig terpeszkedik. Valamikor mi, az utca gyerekei nyári vakációban nyitástól zárásig a „Csasziban” éltünk. Az ismerős jegyszedők beengedték a nagymamákat, mikor ételhordóban utánunk hozták az ebédet. A Csaszi régi, nyitott medencéjét vagy két éve titokzatos okból szétverték, s helyén azóta törmelékes, ormótlan luk tátong. De hát istenem, az élet nem állhat meg. A kádári fénykor falánk nagyberuházásai, a felgyorsult város nagy falatokban lenyelte az utcánk csöndes nyugalmát. Még a fényt is. Az új fedett uszoda fala majdnem egész nap árnyékot vet az ablakainkra. Valami rejtélyes okból kis utcánkat kétirányú autóforgalommal ajándékozták meg. Fontos forgalomelosztó szerepkörrel büszkélkedhet a Margit hídra soroló és a budai körút felé igyekvő gépjárművek között, megfelelő zajjal, bűzzel és porral.

Akinek nincs pénze, az nem ugrál, hanem alkalmazkodik. Ahogyan milliónyi honfitársamnál, nálunk sem jöhetett szóba, hogy elmenekülünk az idegenné, kellemetlenné vált környezetből. Tetszik, nem tetszik: vagy 15 éve reggel hattól éjfélig nem lehet ablakot nyitni, háromszor annyit kell(ene) takarítani, s ha madárfüttyre, Duna-partra vágyunk, fel kell ülni a HÉV-re. (Még mindig jó nekünk, közel van.)

Betör a piac

Az állami beton-automobilizációs fejlesztések után a mi utcánkba is beköszöntött a piac. A feltehetően drága és drágán üzemeltethető uszodaépület zegzugait hasznosítani kezdte a tulajdonos, a Nemzeti Sportuszoda. Először csak ritkán használt emeleti tárgyalótermében próbált óraszám valamilyen beategyüttes, aztán az előcsarnokba betelepült a TENSI Kft., később egy katolikus utazási iroda, egy butik, majd egy autószalon. Persze, kell a bevétel, helyiség ne terpeszkedjék kihasználatlanul!

Még az antipiac is elért bennünket: jó két éve az uszoda Duna-parti főbejárata előtt lévő hatalmas parkolót szombatonként MDF-piac foglalja el. (Ilyenkor a már friss reggel messze környékről sereglő autós bevásárlók rohamára ébredünk, s ha el akarunk menni otthonról, árusok és vásárlók tömegén kell átverekedni magunkat a buszmegállóhoz. Viszont csak a kapun kell kilépni, s már péntek éjjel sorban állás nélkül válogathatok a friss, olcsó gyümölcsben, közben ráérősen eszmét cserélve a mezőgazdasági vállalkozók problémáiról.)

A jóból is megárt a sok

A kegyelemdöfést a Komjádi oldalcsarnokában, ablakainkkal szemben nyílt nonstop biliárdcenter adta meg nekünk, itt lakóknak, mely a diadalmas Glob névre hallgat. Három vagy négy rámenős fiatalember a cég tulajdonosa, a Komjádiban mint vízipólósok váltak otthonossá. De örvendetesen bokrosodó vállalatbirodalmuknak a mi nonstop centerünk csak az egyik ága, még biliárd centerből is van nekik másik. A Glob biliárdcentertől immár egyáltalán nem lehet élni a mi kis budai utcánkban. Tavaly decemberi nyitása óta forgalma dinamikusan fejlődik, s ma már, ha szeretett szerkesztőségünkből éjszaka taxin igyekszem haza, utcánkat a taxis így azonosítja: „Ja, ahol az a biliárdcenter!”

Aki nem mélyedt el a nagy múltú társasjáték modern kori szociológiájában, azzal tudatom, hogy mifelénk főképpen korai húszas éveikben járó autós aranyifjak biliárdoznak (az őket kiegészítő aranyleányokkal). Szeretik a jóféle popzenét, autóikban gyakorta nagy hangerővel bőgetik. Jókedvűek, kedvesek, felszabadultak. Állóképességük kiváló, a hét bármely napján éjjel kettőkor csakúgy, mint reggel négykor még vidáman térnek be egy kis biliárdozásra. Sokan vannak, kifogyhatatlanul sokan.

Tudatom, hogy a hétvége ebben a társadalmi-demográfiai csoportban csütörtökön veszi kezdetét, pénteken már tombol, s az ősz beálltával szombatról vasárnapra virradóra éri el csúcspontját. (Hétvégén persze még többen biliárdoznak.) Egész éjjel jönnek-mennek, hallgatják a zenét, élénken beszélgetnek. Gondos, értékeikre vigyázó családok gyermekei: sok szép, drága autó riasztókészülékkel van felszerelve, némelyik ötletszerűen kezd vijjogni, egyik-másik szabályos időközökben, úgy 20 percenként. Már éjfél és reggel öt között sem lehet ablakot nyitni, mert nincs olyan tíz perc az éjben, amikor ne indulna épp egy autó az ablakomtól 160 usque 1600 centire, jelentős bűzt lövellve; a riasztókészülékek meghitt sivalkodásáról, ajtócsapkodásról, zeneszóról, vidám átkiabálásokról már nem is beszélve. Ha véletlenül se nem csapkodnak, se nem járatnak motort, se nem riasztanak, akkor a biliárdot megédesítő zene ütemére rezeg finoman, tompán az ablaküveg. Az uszoda merev betonfala nem nyeli el a hanghullámokat, fáradhatatlanul adja tovább folyamatosan, hónapok óta. Vagy fél éve egyetlen éjszakát sem lehet végigaludni a mi utcánkban. A szomszéd földszinti lakásban élő nyugdíjas M. néni saját maga árnyéka, szeme körül depressziós árnyékok. Újabban felhagyott egészségügyi sétáival, ki sem lép a lakásból, s halkan motyogja maga elé, hogy beleőrül a biliárd centerbe. Jómagam a mánia jeleit észlelem magamon. A szomszéd szobában forgolódó, havonta öt centivel hosszabb, sápadt kiskamasz fiam és keményen dolgozó nagylányom éji nyugodalmán őrködve fülelek, holott igazán lenne más mulatságom is. Esztelen gyűlölködéssel rángatom fel az ablakot, hogy eltanácsoljam a biliárdcenter gyanútlan vendégeit az otthonos érkezéstől vagy indulástól.

Valamelyik utóbbi lapzárta után, úgy hajnali fél négykor nyugovóra térve – a korai felkelés külső kényszerének boldogító tudatával a háttérben – elalvás helyett szégyenszemre azt veszem észre, hogy a szívem őrjöngve vonaglik az ablaktábla rezgésének ütemére. Negyvenedszer nincs kedvem átmenni a biliárdcenterbe, megkérni az ifjú teremfelügyelőt, hogy halkítsák le a zenét, hanem telefonálok a rendőrségre.

Népakarat

Az egész dolog szót sem érdemelne, olyannyira tipikus. Mit sem sejtő lakosok szomszédságában egyszer csak fölüti a fejét egy mulató, egy raktár, egy főútvonal, egy bazársor vagy akár egy szokatlan lakótárs, és a jól-rosszul összecsiszolódott életkeretek összeomlanak. Hány ilyen panasztól volt hangos a sajtó, csak a közelmúltban?

Nálunk csak az a különleges, hogy aránylag könnyen csaknem boldoggá lehetne tenni mindenkit: nem kell bezárni a biliárdtermet, a mi életminőségünk jelentősen javulna, ha a vendégek nem a mi kis utcánkban parkolnának le. Húsz lépésre a sarkon túl ott a hatalmas parkoló, ahol kutyát sem zavarnának, hisz nincs lakóház, csak az üres uszoda.

Természetesen a mi utcánk lakói sem sokáig tűrtek némán. Nemcsak a biliárdcenterbe szaladgáltak át éjjelente, nemcsak a rendőrségre telefonálgattak, hanem a házak (összesen kettő van) közös képviselőihez, a terület MDF-es önkormányzati képviselőjéhez, a polgármesteri hivatalhoz is. A sok futkosás eredményeképpen a polgármesteri hivatal megfelelő osztályán áprilisban vagy májusban egyeztető megbeszélésre is sor került mindezen szereplők részvételével, arról még írásos emlékeztető is született; ám eredmény semmi. A biliárdcenter tulajdonosai megígérték, hogy beton virágtartók felállításával akadályozzák az autók parkolását, szórólapokon és falragaszokon intik vendégeiket arra, hogy használják a nagy parkolót, továbbá rendőrt alkalmaznak az éji nyugalom biztosítására. A virágtartók valóban megérkeztek, ám hamarosan el is tűntek (szemfüles lakók megfigyelései szerint a Glob Kft. néhány háztömbbel arrébb nyílt újabb biliárdszalonjának bejáratát ékesítik). Megjelent egy miniatűr falragasz is, vagy két és fél méter magasan, mely este, sötétben abszolúte nem látszik; a szórólapok csöndben pihennek a teremfelügyelő pultja alatt, a rendőr pedig, aki valóban ott áll éjről éjre a biliárd center ajtajában, széttárja karját: ő csak rendbontás esetén intézkedhet, a megállás és parkírozás viszont nincs megtiltva az utcánkban. A biliárdozó fiatalokat nem lehet arra kötelezni, hogy a parkolóban parkoljanak.

Így köszönt ránk a nyár. A helyzet rosszabbodik, mert a hőségben szeretnénk ablakot nyitni, de nem lehet. Külföldről érkező szeretteimnek kénytelen vagyok másutt lakást szerezni, mert a mienk emberi tartózkodásra tökéletesen alkalmatlanná vált. A „nép”, vagyis a két ház lakói egyre elkeseredettebbek. Már senki nem akar egyezkedni, hanem azt akarja, hogy szűnjön meg az egész nyomorult biliárdcenter, vagy legalább zárják be este tízkor. Szemrehányóan néznek rám: a szabad demokrata önkormányzat persze nem csinál semmit! S lemondóan legyintenek a kedves szomszédok, akik annak idején becsöngettek egy kis süteménnyel egy-egy házkutatás után: semmi nem változott, legfeljebb rosszabb lett. Azt suttogják, az önkormányzat azért tehetetlenkedik, mert a Glob Kft. mindenkit megkent. Meg azt, hogy egy vacak kerületi önkormányzatnál nagyobb hatalmasságok támogatását bírják, maga az Állami Vagyonügynökség áll mögöttük. Egyesek szintén magas protektorok után néznek: írjunk a belügyminiszternek, a rendőrfőkapitánynak.

Nemcsak a saját nyugalmam a tét, szeretném visszaszerezni az önkormányzatba vetett bizalmat is. Az nem lehet, hogy a maga útján, a gondoskodó önkormányzaton keresztül nem lehet megvalósítani valamilyen ésszerű kompromisszumot! Bizony, fáradságos nyomozómunka szakad rám. Az önkormányzatnál senki nem tudja (aki esetleg tudja, az nem mondja meg), ki illetékes kitenni egy táblát az utca sarkára: este 22 órától reggel 6-ig megállni, parkírozni tilos. Csak a rendőrkapitány szíves (rögtön hozzáteszi, hogy minden baj abból származik: már nem a rendőrség engedélyezi a szolgáltató vállalkozásokat), az önkormányzat udvarias, de elutasító. A polgármester, higgyem el, semmit, de semmit nem tehet. A fővárosi hivatalnok (mert a főváros az illetékes) egyenesen rám ripakodik: hogy képzeljük? Ebben a városban mindenki azt akarja, hogy az ő utcájában ne járjanak az autók! Tiltsák ki netán a Nagykörútról a közlekedést az ott lakók kedvéért? Azért mi összegyűjtjük á lakók aláírásait, hogy a Közlekedési Ügyosztály szíveskedjék kihelyezni a kért táblákat. A kerületi polgármester támogatja, a kerületi rendőrség támogatja. A parlamenti jogászok találnak egy hatályos rendeletet (6/1990. IV. 5. KeM rendelet az üzletek működéséről – ajánlom a sorstársak figyelmébe!), melynek 9. paragrafusa bizony lehetővé teszi az önkormányzatnak a beavatkozást, ha a parkírozási tilalmat mégsem rendelik el, vagy nem hoz eredményt. (A polgármester megköszöni az információt, de nem kívánna élni vele, mert a Glob Kft. még bepereli az önkormányzatot.) A lakók által aláírt kérelmet elküldöm a főpolgármester-helyettesnek is, s egy hónappal később a Közlekedési Ügyosztály helyszíni szemlét és egyeztető megbeszélést tűz ki.

Ott vannak a közös képviselők, az önkormányzati képviselő, az önkormányzat hivatalnoka, a kerületi rendőrség főhadnagya, a fővárosi hivatalnok, a biliárd-center tulajdonosai és néhány lakó. A fővárosi ember, az önkormányzati képviselő dorgálni kezd bennünket, az egyik a közlekedés érdekeit, a másik a vállalkozások támogatását hányja a szemünkre. „Jó, majd kijárási tilalmat rendelünk el a maguk kedvéért!” – teszi hozzá a fővárosi férfiú. Én ordítani kezdek, az egyik nyugdíjas néni siránkozni: „Én egyszer betelefonáltam a tanácsba, hogy éjjel ne csöngessen a villamos, és másnaptól nem is csöngetett. Igaz, hogy az még a régi rendszerben volt.” Ekkor jön az egyik tulajdonos, a hajdani válogatott vízipólós: „Elmúltak már azok a pártállami idők, amikor csak úgy, egy telefonra meg lehetett tiltani valamit!” Üvöltözünk. Én abban a modorban, amit kizárólag a házkutató rendőröknek tartottam fenn. Egy idő múlva a fővárosi ember fagyosan közli, hogy rendben, kihelyezik a tiltó táblákat, de előre megmondja, hogy nem lesz belőle semmi.

Péntek reggelre kinn vannak a táblák. Az autók vidáman állnak be azóta is. A Glob Kft. által fizetett maszekoló rendőr, ha odanézünk, elküldi őket, ha nem nézünk oda, nem küldi el. Akár így, akár úgy, a csapkodás folyik, mint eddig. Éjszaka telefonálok a rendőrségre. Kijön a járőrkocsi, s a főtörzs türelmesen magyaráz: nem csinálhat semmit. A tábla csak azt jelenti, hogy az autók az úttesten nem parkolhatnak, a Glob center előtti járdán lehet.

Kezdem belátni, hogy a Glob Kft. győzedelmeskedett. Ő lett az úr mirajtunk. Ezt választottuk volna?

• Belföld