Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Ugyanazt, amit Kádár János és Aczél György: nem akarja, hogy tőlük függetlenül, ráadásul netán velük szemben kritikusan, mások csináljanak valamit. Azt, hogy ki fog itt öntevékenykedni, Tisztelt Hölgyeim, Tisztelt Uraim, azt mi mondjuk meg – üzenték a Népjóléti Minisztérium tiszteletre méltó vezetői. Most bírálták ugyanis felül a minisztérium 200 millió forintjára beérkezett szociális pályázatokat, s rendre elutasították a Szegényeket Támogató Alapot (Szeta), a Menhely Alapítványt meg az Újpesti Családsegítőt. A Menhely Alapítvány maga két pályázatot nyújtott be, összesen 12 millió forintra, ám nem járt túl a minisztérium eszén. Őket an gross kizárták a pályázatból.

A Beszélő olvasói – és persze a Népjóléti Minisztérium – többé-kevésbé ismerik ezeket a szervezeteket. A Szetáról tudják, hogy tizenkét éve működik, hogy munkatársait annak idején jutalmul nemcsak állásaikból rúgták ki, hanem tételes listán tiltották ki a szociológiai kutatómunkából, mindenekelőtt a szociálpolitikai „főirányból”. Akiről kiderült, hogy segít a Szetának, az nem kapott ösztöndíjat, nem fejezhette be készülő filmjét, azt beidézték a pártközpontba, a minisztériumba, a rendőrségre, és egyáltalán, igyekeztek lebeszélni áldásos tevékenységéről. A Szeta 1989 óta bejegyzett szervezet, mely alapítványból folytatja korábbi munkáját, változatlanul roppant puritán keretek között. Munkatársai jórészt ingyen dolgoznak, szállítanak, utaznak – vagyis a saját zsebükből, s ügyfélforgalmukat mintegy 10 négyzetméteren bonyolítják. A szerény infrastruktúrára, az összes 2 és fél főfoglalkozású munkatársra a Soros-alapítvány jóvoltából telik, mert a szegények támogatására kapott pénzt az alapítvány szabályozása szerint nem fordíthatja magának a szervezetnek a finanszírozására.

Az Újpesti Családsegítő Központ hivatalos intézményként jött létre, s ma is az. Szélesebb körben azzal vált ismertté, hogy konkurálva a fölöttébb óvatos körültekintéssel és titokban folyó létminimum-számításokkal, saját szellemi kapacitását külső szakértőkkel kiegészítve, maga is hozzálátott az újpesti létminimum kiszámításához. Rendre korrigálja és nyilvánosságra hozza saját számításait, s mit tesz isten, a kontroll megtette a magáét. A „hivatalos” létminimum egyre inkább közeledik az Újcsaköéhez, s 1989 óta nyilvános. A Családsegítő Központok kísérleti intézményként jöttek létre, s működésük szabályai mindmáig lazák. Laza kereteit az Újcsakö úgy töltötte ki, hogy körzete és a kerület alaposabb szociológiai feltérképezésére törekedett, s kísérletet tett a feltárt problémák megoldására. Igyekeztek nem pusztán a kapott költségvetési pénzből élni, hanem non-profit gazdálkodó szervezetként működni: ők rendezték az első Szegénységellenes Hétvégét is. Nyilvánvaló és elismert szociálpolitikai műhely az Újcsakö.

A Menhely Alapítványban benne van a Szeta és az Újcsakö is, két egyházi egyesülettel, valamint a Hajléktalanokért Bizottsággal együtt. 1989/90 viharos telén született, amikor a hajléktalanok látványosan megjelentek a budapesti utcákon. A hatóságok tehetetlenkedtek, a fent említett szervezetek pedig a sajtóban közzétett nyílt levélben vállalkoztak hajléktalanmenhely alapítására, ha a kormány (akkor még a Németh-kormány) rendelkezésére bocsát egy frissen felszabadult munkásőrbázist vagy laktanyát. Erre gyorsan jelentkezett az MSZMP is, észbe kapott a Fővárosi Tanács, de akkoriban úgy fúttak a szelek, hogy a kormány – a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, mely a zárolt munkásőrvagyont kezelte – szeretni kezdte a Szetát. Nem kevés huzavonával, miközben a pesti csövesek szinte folyamatosan demonstráltak, lett munkásőrbázis, lett SZÖSZ (Szegények Önsegítő Szövetsége, Nagy Bandóval) és lett a Fővárosi Tanáccsal közös Menhely Alapítvány. (A pénzt főleg a főváros adta.) Megkísérelt nem rendőri módszerekkel és nem rendőri segédlettel menedékhelyet nyújtani annak, aki fedelet kér a feje fölé, kidolgozni és kiépíteni a sajátos szociális csoport gondozásának módját, együttműködve minden szervezettel, amelyik hasonlóra vállalkozott. Ma nemcsak menhelyet tart fenn, hanem Hajléktalan Gondozási Központot is.

1990 elején a lelépő Szociális és Egészségügyi Minisztérium még kiírt egy pályázatot, s szétosztotta a maradék pénzét. A Szeta pályázott, és életében először állami pénzt kapott a sehol sem lakó gyerekes anyák számára létesítendő otthon céljaira. A pénz nem volt elég, nyomorultul összegyűjtögetett alapítványi tőkéjéből egészítette ki, megvásárolt egy Pest környéki házat, s az otthon működik. (A Szeta ugyanis az elmúlt 30 év szociális fejleményei nyomán született, nem tarthat igényt tehát holmi kárpótlásra.)

Jött az új kormány. Az új tél. Jött az új hajléktalandemonstráció a Keleti pályaudvaron. Az új Népjóléti Minisztérium új hajléktalanügyi miniszteri biztosa, Lakner Zoltán (korábban általános iskolai igazgatóhelyettes), a Máltai Szeretetszolgálatot és a Vöröskeresztet bízta meg az új hajléktalanok ellátásával. A máltaiak rövidesen megállapodtak a Menhely Gondozási Központjával, hogy a gondozást rájuk hagyják. (A Vöröskereszt Információs Irodáját a Keleti pályaudvaron e sorok írója nyitva még soha nem látta, bár átlag hetente megszemléli.)

A parlament a Szetának megszavazott ugyan 800 ezer forint költségvetési támogatást 1990 végén, az új Pénzügyminisztérium azonban egyszerűen nem folyósította. A Szeta várt sorára, a pénz csak nem jött. Egy idő múlva végül is telefonált. A PM illetékese közölte, hogy a pénz elveszett, mert nem jelentkeztek időben.

A Népjóléti Minisztériumban Surján László miniszter bizonyos személycseréket eszközölt: átalakította a szociális apparátusát. Egyik új munkatársának, Bene Bélának (korábban középiskolai igazgató) az volt a legfontosabb tennivalója, hogy áttanulmányozta az előző pályázatok anyagát s a SZEM pénzköltéseit. Megállapította, hogy meglehetős lazán nyomtak némi készpénzt a hajléktalanmenhelynek 1989 végén, túl engedékenyen bírálták el a Szeta, a Menhely és az Újcsakö pályázatait. Mintha Bene Béla nem tudta volna (talán nem tudta), hogy nehezen talált volna sok más társaságot a SZEM bírálóbizottsága, aki némiképp hitelesíteni tudta volna elképzeléseit korábbi munkájával. Feltehetőleg ennek nyomán hét nyertes pályázóra ráküldték az adóhatóságot és a Számvevőszéket is, a hét közül három a Szeta, a Menhely és az Újcsakö volt. Legjobb tudomásunk szerint e pénzügyi hatóságok semmiféle kivetnivalót nem találtak. (Legfeljebb a pályázat kiírásában, ám ebben a nyertes pályázók nehezen hibáztathatók.)

Ezek után a Menhely Alapítványt kizárták a népjóléti pályázatából. A szakmai bírálók ugyan elfogadásra javasolták pályázatait, a minisztérium főtisztviselőiből álló szuperzsűri viszont megerősítette kizárását, hajánál fogva előrángatott, mondvacsinált indokkal.

Felhívtam a Népjóléti Minisztériumot. Lakner úr szabadságát tölti, egyik munkatársával beszéltem. Kértem volna a nyertes pályázók listáját: vajon mely szervezetek azok, akik szakmailag annyival jobbak a Szetánál? A lista még nincs kész – közölte az illető –, de különben is, most mit akadékoskodok? Két-három elutasító formalevelet gyártott a hivatal, az egyiket elküldték. Ne vegyem már a szívemre! Hát a szívemre éppen nem veszem, nem vettem Kádártól, Aczéltól s a III/III-astól sem.

De azért Szabó Istvánné, Ibolya szakmai tanácsaira őszintén kíváncsiak vagyunk. Meg arra is, hogyan kell Lakner Zoltán miniszteri biztos úr szerint a hajléktalanokkal foglalkozni. Ugyanis a július 21-i Népszabadságban ezt dörgöli a Fővárosi Önkormányzat orra alá. Csalódást keltett bennük (a minisztériumban) az eddigi együttműködés – nyilatkozza Lakner Zoltán. – Nem elég szállást adni, az idekerülőkkel bizony foglalkozni is kellene! – teszi hozzá abból az alkalomból, hogy a főváros a kért 60 millió helyett 20 milliót kap a kormánytól.

Őszintén kíváncsiak vagyunk: nem ezt hívják hatalmi arroganciának?

• Belföld