(özv. Víg Andrásné)

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Uram!

Az utóbbi időben a sajtó, a rádió és egyéb nyilatkozatokból az tűnik ki, hogy 1956 árnyékában a Rákosi-rendszerben velünk és rajtunk esett törvénytelenségekkel nem törődik senki. A különböző pártok még azt is kijelentik, hogy a mi jogsérelmünk orvoslása (családi házaink és földjeink törvénytelen államosítása még az akkori rendelet szerint is, hisz a kulákházaknál nem volt 6 szoba, de volt istálló és ól) újabb igazságtalanság lenne a most falun lakó tsz-tagokkal szemben is, azt persze nem fejtik ki, mért gondolják ezt. Valószínűleg azt gondolják, amit nemrégiben egyik országgyűlési képviselő mondott a tv-ben: „Mit sírnak a volt parasztok a tsz által eltulajdonított földekért, hisz ők is a földosztáskor ingyen kapták azokat.” Ez a képviselő nyilván semmit nem tudott a magyar parasztság korábbi, a földosztást megelőző életéről.

Elmondom családunk kálváriáját, melynek végkifejlete tipikus, és majd minden faluban előfordult.

Férjemmel 1927-ben kötöttem házasságot, s ezután az általam kapott 11 kh örökségemen gazdálkodtunk. Éjt nappallá téve dolgoztunk, gazdálkodtunk és építkeztünk. 1945-re már nagy istállónk, ólaink és egy majdnem kész 4 szobás házunk, 2 férjhezmenő lányunk volt. A ház azért lett 4 szobás, hogy az egyik lány otthon maradhasson majd új családjával. Férjem modern gondolkozású kisgazdapárt-tag volt. Apósom 1948-ban meghalt, férjem megörökölte a családi jussot, így hamarosan kuláklistára kerültünk. Mivel házunk a gazdasági épületek nagysága miatt alkalmas volt tsz-központnak, ezért a falura ültetett emberek állandó büntetésékkel, feljelentésekkel stb. akartak üldözni bennünket. Mivel nem sikerült 1951-ben a törvényesen meghagyott krumpli vetőmagot elvermelnünk, ránk fogták, hogy eldugtuk. Az eset után férjemet elítélték közellátási vétség miatt. Komlót és Diósgyőrt építette. Otthon maradtam két nagylányommal, és munkáltuk a földeket. A termést leadtuk az államnak, az érte járó pénzt pedig fizettük a mindennapi bírságokra. (Igen sok ilyen papír van még meg.) 1951 őszén aztán házunkhoz költöztették a Futurát, s nehogy mint kulák megmérgezzem a terményeket (kulák nem élhet egy házban a terményraktárral), felszólítottak, hogy 3 napon belül költözzek ki a házamból, mert ha nem, a férjem még a börtönben is megkeserüli. Másnap aztán isméi megjelentek, és utcára tettek bennünket. Ekkor férjem testvéréhez költöztünk, s tovább munkáltuk a földeket, s fizettük a bírságokat. A kilakoltatás után a földek miatt zaklattak bennünket, s mert már nem bírtuk tovább a földeket, felajánlottuk az államnak. Kisebb lányom szívbeteg lett, s orvosi tanácsra bemenekültünk Pécsre. Közben házunkban megalakult a tsz.

1956-ban kértük vissza a házunkat meg a 10 kh földet. Földet kaptunk, de mert a ház az ismét megalakuló tsz számára kellett, azt nem kaphattuk vissza. Mivel így Pécsről a földeket munkálni nem tudtuk, ismét leadtuk. Ezért aztán a mi földjeink állami tulajdonban vannak telekkönyvileg is.

A házunkat pedig, mivel az 1952. évi 4-es törvény szerint az államosítás a 6 szobásnál nagyobb ingatlanra terjedt ki, úgy államosították, tekintve, hogy csak 4 szobás volt, mint a tulajdonos által elhagyottat. Sőt azt a hazugságot is beírták, hogy minekünk 2 házunk volt, s ezt a tsz-nek bérbe adtuk. E dolgokat persze csak 1989-ben tudtuk meg.

Mi akkor, 1952-ben bemenekültünk Pécsre. Férjem már oda jött haza a börtönből. Mint kulákok, a lányok pedig kulákcsemeték, még évekig nem tudtak rendesen elhelyezkedni. Idősebb lányom már nem ment férjhez, kisebbik pedig végül megrokkant. Férjem többévi zavaros tudat után, 1982-ben meghalt. Ezt tette tehát velünk az az embernyomorító rendszer. Nem voltunk hősök, nem voltunk internáltak, nem voltunk politikai foglyok.

Férjem közellátási bűn miatt köztörvényes bűnöző volt, mi pedig csak utcára tett likvidált elemek. Így aztán még a Recski Szövetség sem képviseli érdekeinket.

Persze az internáltak nagy része, ha letöltötte a rá mért porciót, hazamehetett és ugyanazt a hátrányokat szenvedte el, amit mi, de az ő feje felől nem minden esetben húzták el a tetőt. Az ő érdekeiknek tehát van képviselete, a mifajtánknak nincs. Sőt, erről nem is nagyon beszél senki, ezért az új pártok agilisabb ifjabb nemzedéke nem is ismeri.

Most az a veszély fenyeget bennünket, hogy ily gyalázatos módon az állam részére telekkönyvezett, verejtékkel szerzett házunkat és földünket a reprivatizáció alkalmából a sógorok és komák felosztják egymás között. Házunk 40 éve nem volt felújítva, nyilván rövidesen teher lesz, így egy Jórokon majdcsak megszerzi bagóért. Így van ez már régen.

Pécs, 1989. november 2.

• Belföld