(Krasznai Zoltán)

Nyomtatóbarát változat

Kósa Csaba főszerkesztő
Magyar Fórum



Uram!

Lapja április 23-i számában közölt vezércikkét szerfölött revelatívnak tartom. Megértettem belőle: mi is az az Ön által oly fennen hangoztatott „sajtótisztesség”. E szerint „sajtótisztesség” egy nagykövet által informális tájékoztatás és tájékozódás céljából megrendezett ebéden elhangzottakat újságcikkben megírni. Továbbá „sajtótisztesség” egy másik lap főszerkesztőjének a szavait a felismerhetetlenségig kiforgatni, saját mondandónk illusztrálása érdekében. Végezetül: „sajtótisztesség” a denunciáns stílus és a sérelmi politizálás.

Szavainak kiforgatását Ön minden bizonnyal „csúsztatásnak”, szövegkörnyezetből kiragadott passzusok szándékos félreértelmezésének vagy rosszindulatú hamisításnak nevezné. Ezt én nem teszem, mert ilyen alantas szándékokat fel sem tételezek Önről. Inkább megismétlem a nagyköveti ebéden az általam elmondottakat, bízva abban, hogy gondolataim ezúttal megtalálják az utat az Ön szellemi nyitottságához.

E ponton elengedhetetlen, hogy Olvasói számára dekonspiráljam a helyzetet: az Ön „Az első liberális” című vezércikkében „Újdonsült Főszerkesztőként” említett, a nagyköveti ebédre meghívott vendég én valék.

Tehát: Az a gondolatmenetem, amelynek során Illyést idéztem (minő blaszfémia egy liberálistól!) a következő volt: A kommunista rendszert nem megdöntötték, hanem belső ellentmondásainak terhe alatt összedőlt magától. Senki sem vindikálhatja magának a jogot, hogy ő (valamint rokonai és üzletfelei) döntötte meg a rendszert. Ezt még az egykori csekély létszámú demokratikus ellenzékhez tartozók sem tehetnék (igaz: nem is teszik), akik pedig akkor képviselték és védték nyíltan az emberi és polgári jogokat, és gyakorolták a sajtószabadságot, amikor ezért egzisztenciavesztés, útlevélbevonás, telefonleszerelés és folyamatos rendőri vegzálás (házkutatás, bírságolás, gumibotozás stb.) volt a pályadíj. Még kevésbé tehetik azok, akik – jobb esetben – csendben elviselték a kimúlt rendszert, vagy – rosszabb esetben – hangosan hozsannáztak neki. (Esetleg bértollnokként hősiesen vagy ahogy a költő mondaná: „halált megvető óvatossággal” lapítottak, mondjuk, a Népszavánál.) Nyilván elnézi nekem, még ha „liberális elfogultságnak” tartja is részemről, hogy szimpátiám azoké, akik az omladozó rendszer bontására intellektuális és morális késztetésből vállalkoztak – a távlati siker reménye nélkül is.

A totalitárius rendszer éppen totális jellege miatt megdönthetetlen (lásd a mai Kubát vagy Kínát), s éppen ezen jellege miatt igazak az illyési sorok: „Mindenki szem a láncban.” (Őszintén sajnálom, ám a verset újraolvasva sem találtam olyan strófát, amely ehhez hozzátette volna: Kivéve Kósa Csabát! Fájdalom, ez a költői mulasztás ma már korrigálhatatlan.)

S mivel – itt visszatérek gondolatmenetem kiindulópontjához – az ancien régime-et senki nem döntötte meg, hanem összeomlott magától, semmilyen hajdani „láncszem” nincs abban az erkölcsi helyzetben, hogy az ítélőbíró szerepében tetszeleghessen.

Ez volt az asztalnál elmondott véleményem. Ezzel lehet egyetérteni és lehet egyet nem érteni. Csupán egyet nem lehet tenni, azt, amit Ön tett; olyan mondatokat fűzni hozzá, amelyeket nem mondtam. Itt most az Ön sorai következnek: „Már Illyés megmondta ugyebár, hogy ahol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban, amiből világosan következik, hogy 1956 után Magyarországon mindenki benne volt a diktatúrában. Mindenki mindenért felelős, így aztán Kádár és a szovjetek kiszolgálóit senki szemrehányással nem illetheti. Nem biza: ők nem azért szolgáltak idegen érdeket, idegen ideológiát, mert előnyöket és kiváltságokat élveztek a folyamatos hazudozásért, hanem azért, mert tudták, hogy ebben az országban mindenki kollaboráns.” Gondolom, ezt a módszert is az eufemisztikusan „sajtótisztességnek” nevezett jelenségcsoport szerves részének kell tekintsem.

Nem kevésbe figyelemreméltó az a módszer, amellyel Ön azt közli lapjának olvasóival, hogy szerintem Szent István királyunk volt az első magyar liberális. Hadd frissítsem fel ezúttal is emlékezetét! Talán még emlékszik rá, hogy kötetlen beszélgetésünk az ebéd vége felé a bevándorlók témájára terelődött. Ennek kapcsán mondottam, hogy a magyarság mindig is befogadó nemzet volt, s első királyunk is, fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben a külhoniak megbecsülésére, befogadására intette kiszemelt utódját. A vélhetően Ön előtt sem ismeretlen sorok nem kirekesztő hajlamról, hanem befogadókészségről, nem az idegenekkel szembeni türelmetlenségről, hanem – ellenkezőleg – türelemről tanúskodnak. Ezek mai szemmel nézve „liberális értékek” – mondtam, nem minden irónia nélkül. Most azonban – mindenféle humort félretéve és kizárólag az Ön számára – annotálom az asztalnál tett megjegyzésemet. Természetesen tudom, hogy anakronizmus lenne egy újkori eszmerendszert visszaplántálni a középkorba. Azt is tudom, hogy ezen istváni intelmek mögött nagyon is aktuális (mai szóval:) hatalompolitikai megfontolások húzódtak meg. Végezetül pedig államalapító szent királyunk számos egyéb cselekedetét (pl. Koppány felnégyelését, Vazul megvakíttatását, Tonuzóba elevenen eltemettetését stb.) különösen nem tekintem „liberális” ihletettségűnek. Sőt még keresztényinek sem, bár azt is tudom, hogy azon kor neofita keresztény erkölcsisége szerint ezen – mai szemmel nem túlzottan épületes – cselekedetek a politikai nézeteltérések szokásos (és végleges) elintézését jelentették.

Ezúttal is sort kerít rá, Főszerkesztő Úr, hogy sérelmezze: hozzám intézett levelét nem közölte a Magyar Nemzet. Ez igaz, de az is, amit újfent elfeledett megemlíteni, hogy indokolt helyreigazítási kérésének azonnal (a másnapi számban) helyet adtunk. A helyreigazítással megtettük, amit a szakmai korrektség megkívánt, s ezzel a dolgot a magam és a lap részéről lezártnak tekintettem. Ami azt a szomorú faktumot illeti, hogy becses levelét nem közöltük (bár nem tudom, miért gondolja, hogy a szemétkosárban kötött ki? Több önbizalmat, Uram! Archiváltattam az utókor számára!), nos, annak az az oka, hogy itt a Magyar Nemzetnél vagyunk egypáran (köztük én is), akik úgy gondoljuk, hogy olvasóink a lapban híreket, tudósításokat, színvonalas riportot, rangos publicisztikát keresnek, s nem arra vágynak, hogy lapok közötti polémiákról, újságírók egymás közötti „belvillongásáról” értesüljenek. Lehet, hogy én ezt rosszul gondolom, és Ön gondolja helyesen, de az az elkedvetlenítő helyzet, hogy a Magyar Nemzetet nem Ön szerkeszti. Bár, ennek a nyilván Önt is bosszantó helyzetnek a tartós fennmaradását – az Ön írásait olvasva – egyre vonzóbb perspektívának tekintem.

Az eset hátteréhez még egy széljegyzet kívánkozik. Minthogy mindketten meghívott vendégek voltunk, nem állt módomban befolyásolni, kivel ültetnek egy asztalhoz.

Budapest, 1992. április 27.

Az Önt megillető tisztelettel:



(Krasznai Zoltán)

a Magyar Nemzet

főszerkesztője

• Belföld