Skip to main content

Pax Hungarica

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A „Keresztények és a szabadság” kérdéskörében megrendezett kongresszus elgondolkoztató előadásoknak és vitáknak adott teret; az előadók között Nyíri Tamás teológusprofesszor, Surján László miniszter, Nagy Endre szociológus, Weissmahr Béla és Őrsy László jezsuita egyetemi tanárok, Bence György, Vajda Mihály és Csepeli György vállaltak szerepet. Már ez a névsor is mutatja, hogy a tanácskozás szervezői, mindenekelőtt a program összeállítását végző Endreffy Zoltán, arra törekedtek, hogy lehetőleg minél sokoldalúbban és gazdagabban adjanak képet arról, hogy a megváltozott világban a keresztények milyen módon vélekedhetnek a szabadság érvényesüléséről és követelményeiről.

A tanácskozás alapeszméjét Pál apostol Galata-levelének (5,13) következő gondolata jelölte meg: „Testvérek, ti szabadságra vagytok hivatva, csak ne éljetek vissza, a szabadsággal, hanem szeretettel szolgáljátok egymást.” A kongresszus – ez több előadásban és felszólalásban is kifejezésre jutott – hitet tett az emberi szabadságjogok feltétlen érvényesülése mellett: a keresztény közösségeken belül is, egyszersmind amellett nyilatkozott, hogy az egyéni szabadság határát mindig a másik ember szabadságának tiszteletben tartása jelöli meg, s ezért a szabadság elvét az erkölcsi felelősség és a szolidaritás elvének kell kiegészítenie. Ezt rögzítette végül a kongresszus zárónyilatkozata is, midőn a következőket jelentette ki: „A magyar Pax Romana… azt kívánja szolgálni, hogy a szabadságnak azt a terét, amely a történelmi fordulat következtében létrejött, az emberi szolidaritás és az evangéliumi szeretet töltse be. Így válik valóban lélek- és társadalomalakító erővé a szabadság felelős szeretete és a szeretet felelős szabadsága.”

A szabadság és a felelősség együttesen érvényesítendő követelményei nyomán a kongresszus a katolikus egyház és különösen a magyar katolicizmus múltjával és jelenével is számot vetett. Boór János, a Münchenben megjelenő Mérleg című folyóirat főszerkesztője, a magyar Pax Romana egyik vezető egyénisége a „tanulmányi hét” elé írott bevezetőjében arról beszélt, hogy „rossz hírbe hozta a szabadság evangéliumát… az államegyházi rendszer, a végső soron evangéliumi igazságokban gyökerező szabadságtörekvések elnyomása, amelyek aztán szembefordulnak az egyházzal”. Lehetséges olyan vélemény, hogy éppen most, a több évtizedes egyházüldözés, az egyházak szabadságának erőszakos és manipulatív elnyomása után – a visszanyert szabadság első történelmi pillanataiban – túlzó ez az önkritikái szigor. Mégis úgy hiszem, hogy Boór János szavai azt a keresztény önvizsgálatot fejezik ki, amelyre éppen a II. vatikáni zsinat tanításai ösztönöztek, és éppen a történelmi újrakezdés idején lehet jogosultsága annak, hogy valaki – és éppen katolikus oldalról – számot vessen a történelem korábbi tapasztalataival. Meglehet, a tisztultabb s az evangélium szellemének jobban megfelelő újrakezdés kívánja meg ezt az önkritikus számvetést.

A szabadság elvét, mint mondottam, a magyar Pax Romana kongresszusa következetesen a szolidaritás és a korszerű keresztény tanítások szellemének megfelelően: a „szubszidiaritás” elvével egészítette ki. (Ez utóbbi arra utal, hogy az egyéneket és közösségeket szabadságuk teljesebb kibontakozása érdekében az átfogó intézményeknek nem irányítaniuk, hanem elsősorban támogatniuk kell.) Mint a kongresszus résztvevője magam is jóleső érzéssel tapasztaltam a szolidaritást és a toleranciát: a mások nézetei iránt megnyilvánuló figyelmet és megbecsülést. A tanácskozás nyitottságát jelezte, hogy teljes mértékben érvényesült a keresztény ökumenizmusnak az a szellemisége, amely különben egészen általános a nyugati világban élő magyar emigráció köreiben, és megfelel a II. vatikáni zsinat törekvéseinek. A reggeli bibliamagyarázatokat római és görög katolikus, evangélikus és református lelkész tartotta, a felkért előadók között pedig voltak olyanok is, akikről közismert, hogy elutasítanak minden vallásos hitet vagy egyházi elkötelezettséget. És természetesen igen tarka volt a találkozó „politikai színképe” is, az előadótermekben vagy az előadások megbeszélésére szervezett kiscsoportokban minden elfogultság és szenvedély nélkül tudtak egymással eszmét cserélni a szabad és a magyar demokraták, a kereszténydemokraták és a fiatal demokraták.

A köznapi tolerancia és a szolidaritás számos megnyilvánulása olyan figyelemre méltó példát mutatott, amelynek éppen most, midőn az országos és a helyi politika színterein elvadult küzdelmek zajlanak, és az általánosan elhatalmasodó gyűlölködésről mindenkinek vannak keserű tapasztalatai, jótékony hatása lehet. A kongresszus igen sok előadója és résztvevője – így Göncz Árpád köztársasági elnök, Surján László, a kereszténydemokraták elnöke vagy Galambos Gyula, a magyar Pax Romana, illetve a Katolikus Magyar Értelmiség Mozgalom elnöke – beszélt arról, hogy véget kellene vetni az ádáz politikai csatáknak, és ki kellene oltani a fékezhetetlennek látszó indulatokat. A lillafüredi kongresszus – ahogy a már idézett záróközlemény megfogalmazta – „hitet tett a szolidaritás, azaz a szeretet evangéliumi eszméje mellett, abban a meggyőződésben, hogy a politikai mozgalmak szerint tagolt társadalomban – a politikai doktrínák és pártok felett, az indulatok intoleranciájával szemben – a nemzet összefogásának kell érvényesülnie”. A Pax Romana hitet tett egy kívánatos Pax Hungarica mellett; jó lenne bizakodni abban, hogy ennek az általánosan kinyilvánított jó szándéknak egyszer foganatja lesz.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon