A hatvanöt esztendeje született és tizenöt esztendeje meghalt Józsa Péter egyike volt a hatvanas–hetvenes évek független szellemeinek: mögötte az ötvenhatos magyar forradalom, a Nagy Imre miniszterelnök körül gyülekező reformmozgalom, majd a börtön, előtte a lassanként kibontakozó demokratikus ellenzék, amelynek valóságos megszerveződését már nem érte meg.
Molnár Gusztáv gondolatmozdító írást közölt: áttekintve az utóbbi hónapok politikai eseményeit, a liberális és a konzervatív politikai pártok koalícióját javasolja, szemben egy őszerinte a „levegőben lógó” liberális-baloldali összefogással. Jó alkalom ez arra, hogy számot vessünk az úgynevezett „nemzeti liberalizmus” mint eszmei áramlat és politikai csoportosulás helyzetével és esélyeivel.
A népi mozgalom költői
A népköltészeti hagyomány harmadik nagy poétikatörténeti áttörése a húszas–harmincas években következett el, nagyrészt az akkor kibontakozó népi írómozgalom medrében, kétségtelenül a modern költészet (a „nyugatos” költészet, az avantgárd) ellenhatásaként. A népi mozgalom költői, mindenekelőtt Illyés Gyula, Erdélyi József és Sinka István elemi erővel érezték azt, hogy költői sorsukat és küldetésüket a paraszti származás szabta meg. Természetes módon tudták magukat parasztnak vagy a parasztság követének.
„Bár vennénk ma, ha nem is könnyebb, de békésebb időben, példát akkori önmagunkról, bár kötne össze valamennyiünket a nagy napok emléke, amikor népünk egésze fejjel volt nagyobb hétköznapi önmagánál.”
(Részlet Göncz Árpád június 15-én felolvasott leveléből)
„Ötvenhatosnak” lenni valamikor titkos szolidaritást jelentett, hallgatólagos közösséget, amelyet nem tartottak számon, illetve, ha számon tartottak, csak az elnyomó apparátus senkitől sem látható aktáiban.
A „Keresztények és a szabadság” kérdéskörében megrendezett kongresszus elgondolkoztató előadásoknak és vitáknak adott teret; az előadók között Nyíri Tamás teológusprofesszor, Surján László miniszter, Nagy Endre szociológus, Weissmahr Béla és Őrsy László jezsuita egyetemi tanárok, Bence György, Vajda Mihály és Csepeli György vállaltak szerepet.
A múlt esztendő szeptemberében mint a kibocsátó irodalmárok, történészek, közgazdászok és más értelmiségiek egyike aláírtam a Demokratikus Chartát. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen tüzes parazsat gyűjtök a fejemre, ámbátor hitem szerint akkor is aláírtam volna, ha előre tudom mindazt, ami bekövetkezett.
Közép-Európa keleti fele nemrég még a hatalmas szovjet birodalom amolyan (igaz, a központnál társadalmi és politikai tekintetben fejlettebb) „határterülete” volt, most pedig a nyugati világ része szeretne lenni, s nagyon reméljük, hogy nem Nyugat-Európa (társadalmi és politikai tekintetben fejletlenebb) „határterülete”. Új öntudatra ébrednek a régió népei, és új életre kelnek azok a stratégiák, amelyek a térség gazdasági és politikai integrációját kívánták megvalósítani valamikor.
A hagyományos szlovákiai magyar irodalmi összejövetel, már csak a névadó önvizsgálatra és önismeretre intő szellemi örökségének hatására is, eddig is kinyilvánította, egyszersmind megerősítette a felvidéki magyarság oly sok sérülés emlékét hordozó közösségi és nemzeti tudatát. Most mégis változás, többen ezt mondták: történelmi változás következett be a Fábry-napok történetében.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 36 hét
8 év 9 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét