Pomogáts Béla

Nyomtatóbarát változat

A népi mozgalom költői

A népköltészeti hagyomány harmadik nagy poétikatörténeti áttörése a húszas–harmincas években következett el, nagyrészt az akkor kibontakozó népi írómozgalom medrében, kétségtelenül a modern költészet (a „nyugatos” költészet, az avantgárd) ellenhatásaként. A népi mozgalom költői, mindenekelőtt Illyés Gyula, Erdélyi József és Sinka István elemi erővel érezték azt, hogy költői sorsukat és küldetésüket a paraszti származás szabta meg. Természetes módon tudták magukat parasztnak vagy a parasztság követének. A népi költők a paraszti műveltség és tradíció természetes közegében nőttek fel, saját örökségük és kincsük gyanánt gazdálkodtak a népköltészet és a néphagyomány értékeivel meg formáival. Művészi nyelvük a hagyományos népi műveltségből származott, közéleti és művészeti törekvéseik egy tőről fakadtak, népiességükben nem volt olyan szándékoltság és tervszerűség, mint a századvégi szecesszió dekoratív vagy az avantgárd egzotikus folklorizmusában.

Babits Mihály hitelesen világított rá a népi költő szociális elhelyezkedésének és művészi törekvéseinek szerves összefüggésére: „A fiatal költők nagy részben maguk is a nép, a »százados szelíd szegénység« gyermekei, visszaszállnak a szegénység egyszerű érzéseihez, nyelvéhez, gondolkodásához s százados emlékeihez, mitológiájához, fantáziakincséhez is. […] Elnyomott, szinte tudat alatti proletár hagyományrétegek föltárása van itt folyamatban, emlékek kivájása, mint eltemetett kincseké a gyermekkorból s a társadalomnak abból az áldott gyermekkorából, amelynek népélet a neve, még mindig megvetett és künn rekedt tömegek lelki áramainak bekapcsolása a magyar irodalom nagy áramkörébe. Ez forradalom, mint ahogy új tömegek betörése és befogadása mindig forradalom, s mint ahogy ennek az »új népiességnek« legigazabb képviselői valóságos forradalmárok, a Petőfi-féle típusból, hívő és szabad lelkek, a világítélet álmával szívükben, s apokaliptikus csillagokkal látóhatárukon.” A népi líra népszemléletét az határozta meg, hogy képviselői általában a szegényparasztságból származtak, és hiteles élmények nyomán fejezhették ki a szegényparasztság világképét, valamint kívánságait.

A „parasztköltők” benső kapcsolata a népélettel és néphagyománnyal a népköltő helyzetére utalt. Sinka István és társai lényegében ugyanazt a sorsot élték át, és ugyanazt a közösségi hangot szólaltatták meg, mint a népköltészet ismeretlen énekesei. A népi mozgalom tehetségkutató és szervező tevékenysége emelte ki őket a névtelenségből, és indította el költői pályájukon. A népköltő és a magas irodalom találkozása azonban paradox helyzetre vezetett: a parasztköltők akkor válhattak igazán tudatos művésszé, ha el tudtak szakadni a népköltészet elemi formáitól, ha nem mű-népdalokat és mű-népballadákat írtak, hanem ki tudták alakítani személyes formáikat. Ez az elszakadás természetesen „megszüntetve őrizte meg” a népi hagyományt. […]

Szociális helyzetük és a hagyományos népi műveltséggel kialakított kapcsolatuk tette lehetővé, hogy a „népi” költők a parasztkultúra és hagyomány kevéssé ismert kincseit és mélyebben rejlő rétegeit tárják fel, emeljék be a nemzeti irodalomba. Azt a réteget, amelyet a folklórtudomány recens archaikumnak nevez, és úgy határoz meg, mint megőrzött régi közösségi hagyományt. Erdélyi József még abból a művészi rétegből merített, mint Petőfi és Arany a tizenkilencedik század közepén, az alföldi, bihari népköltészet hagyományaiból. Ezek a hagyományok nem csupán a parasztság művelődésében éltek, hanem a vidéki kispolgárság és értelmiség körében is, sőt részben ők határozták meg a tömegkultúra egy jelentős területét, amely a népies hagyományok (gyakran az álnépi művészeti ipar) vonzásában alakult. A „parasztköltők”: Sinka István, Nagy Imre, Gellért Sándor és Horváth István viszont már a népköltészet hagyományának egy régebbi rétegét fedezték fel, az archaikus népballadák, ráolvasások és siratók elemi erejű költészetét, azt a művészi régiséget, amely Bartók és Kodály gyűjtötte régi típusú, pentaton népdalaink ősi formanyelvében is megjelent. Gulyás Pál pedig még távolabb kutatott, tudós költőként tett kísérletet arra, hogy rekonstruálja a magyar néphagyomány finnugor, „kalevalás” rétegeit. A magyar népi hiedelmekkel és népi mitológiával foglalkozó tudomány azonban nem igazította el kellően e rekonstrukciós munka során, s ezért saját, sokszor megalapozatlan elméleteire kellett hagyatkoznia. Érdekes kísérlete, amely egy eredeti stílus ígéretét rejtette magában, általában tudós mitologizmusnak bizonyult.

A pásztorköltő poétikája

A néphagyomány mint „anyanyelv” Sinka költészetében valóban jelentékeny poétikai értékeket hozott létre. A bihari pásztorköltő évszázadokon át ismeretlenül szunnyadó világ, szinte egzotikus életforma üzenetét hozta. Az élet és a társadalom, amelyet verseiben felmutatott, mélyen a látható ország alá szorult, a magyar világ artézi mélységeiben létezett. Mit sem változott a jobbágyság óta, elfeledett magyar Atlantiszként várakozott a puszták pásztorszállásain, a falvak szélső során, az uradalmak cselédházaiban. A magyar paraszti kultúra hosszú évszázadokon át alig volt szerves kapcsolatban a fölötte élő társadalmi osztályok szellemi fejlődésével. A parasztság nem fejlődhetett együtt sem a birtokos nemességgel, sem a városi polgársággal és értelmiségi rétegekkel. Földhözkötöttsége, a mezőgazdasági munka természete megakadályozta, hogy bekapcsolódhassék a magasabb kultúra fejlődésébe, s átvegye ennek a kultúrának tudományos, racionalista szellemét. […]

Sinka István költészete ebből, a látható társadalom alatt élő paraszttársadalomból és a magas kultúra alatt megőrzött archaikus: mágikus-mitologikus parasztkultúrából született. Ez a paraszttársadalom és ez a parasztkultúra utolsó pillanatait élte; a szociális átalakulások és a városi tömegkultúra terjedése valójában már behatolt a mélybe, felbontotta a hagyományos paraszti világképet, lassan átjárta a tradicionális műveltséget. Sinka két egymással érintkező, egymásba súrlódó világ határán talált helyet. Már átvette a középrétegek tömegkultúrájának népszerű elemeit, de még őrizte az évszázados pusztai és falusi hagyományokat. A pásztorélet tárgyi világa, szokásai, barbár szertartásai, babonás hiedelmei sorra megelevenedtek Pásztorénekében, epikus „jelenéseiben” és balladáiban. Költészete mégsem etnográfiai, kultúrhistóriai „museum”, hanem valódi művészet, amely emberi sorsok és szenvedélyek életre keltése által állított emléket egy véglegesen elmerült paraszti világnak. Veres Péternek kell igazat adnunk, aki Sinka költészetének mély emberi üzenetére figyelmeztetett: „Nem a pásztorélet tárgyi rajza, nem a pusztai cselédek keserves élete csupán, mert hiszen ezt mások is megírták és megírják, hanem ennek az életnek s ez élet lelki atmoszférájának művészileg eddig egyedülálló és érvényes megjelenítése: ez a Sinka művészete.”

A paraszti mélyvilággal történt azonosulás és a költői kiemelkedés kettőssége szabta meg a pásztorköltő helyzetét és poétikáját. Sinka ebben a tekintetben ugyancsak két világ és két kultúra határára került. A hagyományos paraszti társadalom nem ismerte az alkotó személyiség fogalmát, az egyéni teljesítmény felszívódott a közösség művészetébe, az alkotó tehetség a háttérben maradt, s hamarosan feledésbe merült. Névtelensége felett, ahogy Ortutay Gyula mondta, a dal örökkévalósága lebegett. Sinka is ilyen névtelen pusztai tehetség maradhatott volna, ha nem emeli fel a népi mozgalom és az „őstehetség” kultusz felhajtó ereje. Mint népi költő emelkedett ki a névtelenségből, személyes szerepet talált, egyéni művet teremtett. Kivételes hivatástudattal hirdette, hogy a versnek egyedül az alkotó személyiség eredetisége ad művészi erőt. Szemléleti formáiban, költői módszerében és eszközeiben mindazonáltal továbbra is a népköltészeti hagyományhoz, a tradicionális parasztkultúra világképéhez és látásmódjához ragaszkodott. Erre a hagyományra és világképre támaszkodva közelítette meg a huszadik század költészetének szabad képtársításokban gazdag nyelvezetét, különösen balladáiban.

Helyzetét alapvető kettősség jellemezte, amely alkalmilag feszült ellentmondások forrásává vált; költői szereptudatát a műköltészetben általános személyesség, poétikáját pedig a parasztkultúrában hagyományos közösségi jelleg szabta meg. Szereptudatát Ady példája, a magyar líra váteszi-profetikus hagyományai és a paraszti „őstehetségek” heves önérzete alakították ki. Poétikáját pedig az a barbár és archaikus költészettan, amely a népballadákban, a paraszti siratókban és ráolvasásokban tanulmányozható. A népi líra képviselői közül ő jutott a legközelebb a népköltészet ősi rétegeihez. Azokhoz a „geológiai” mélységekhez, amelyeknek kiaknázását Gulyás Pál kívánta oly hevesen korának magyar költőitől. Petőfi és Arany, Erdélyi és Illyés után azt az ősi poétikát újította fel, amelynek érvényességére szinte már senki sem gondolhatott. Amely pusztán a népköltészet hivatott kutatóit foglalkoztatta, mint egy régmúlt és befejezett történeti korszak gondolkodásmódja és alkotó módszere. Azokból a forrásokból merített, amelyeket Arany János is keresett valaha, s amelyek csakúgy, mint Bartók és Kodály felfedező munkásságáig a pentaton zene, ismeretlen telér gyanánt bújtak meg a múlt mélyében.

A néphagyomány mint „tanult nyelv”

A népi irányzat költői, elsősorban a „parasztköltőkre” gondolok, addig ismeretlen hagyományokat tártak fel és oltottak költészetükbe. Mondhatnók, az utolsó órában, hiszen a népi kultúra már fölbomlóban volt századunk harmadik-negyedik évtizedében, és eredeti hagyományai csupán a magyar nyelvterület elhagyatott és elmaradottabb vidékein őrizték meg viszonylagos épségüket. Bartók és Kodály is kulturálisan zárt vidékeken gyűjtötte a régi típusú népzenét, a Székelyföldön, az erdélyi és felvidéki magyar nyelvszigeteken. Erdélyi József és Sinka István a bihari puszták, Nagy Imre a Sárrét, Horváth István az erdélyi Aranyosszék népköltészetén nevelkedett, sokáig rejtező hagyományokat örökölt és adott tovább. Ez az örökség gyorsan romlott és pusztult a távoli vidékekre is eljutó civilizáció és tömegkultúra hatására. A népi irodalom felett seregszemlét tartva Népi író című tanulmányában már Németh László arról beszélt, hogy a népkultúra emlékeit nemcsak a múzeumok gyűjtötték össze, hanem a paraszti mélyvilágból érkező költők művei is. „Itt – állapította meg – az élet kész, zárt formái játszanak a formáló kezére, s a »nincs tovább« rezignációja simítja ki a vonásokat. […] Nálunk a paraszti kultúra jutott most el a teremtő haldoklás szakaszába. Mielőtt az új, akár nagyvárosi, akár szocialista világnak végleg megadja magát, nem természetes-e, hogy törvényeit még egyszer átpillantja, hogy ami elmúlik, mint élet, mint alkotás hasson múlhatatlan.” A pusztuló népi kultúra „teremtő leltározását” mint időszerű feladatot, többek között a népi költőknek kellett vállalniok és véghezvinniök.

Utánuk a népköltészet, a néphagyomány már csak mint „tanult nyelv” kaphatott szerepet. Kétségtelen, hogy ezt az archaikus nyelvet, pontosabban ennek a nyelvnek a poétikai és stiláris eljárásait könnyebben, erősebb vonzalommal sajátíthatták el azok a költők, akik ifjúságukban a megállíthatatlanul felbomló népi kultúra közelében éltek. A népköltészet nyelvének azonban így is a modern költészet egyetemes formanyelvének rendszerébe kellett integrálódnia. A magyar népiesség negyedik nagy hulláma a második világháború után – Nagy Lászlótól, Juhász Ferenctől és Kormos Istvántól Csoóri Sándorig, Ágh Istvánig és Buda Ferencig vagy Kányádi Sándortól Farkas Árpádig – már igazából a modern költészet rendjében jelentkezett és hatott. A néphagyomány náluk már stilizáció, formakísérlet, mindenképpen szándék és tanultság dolga. Ebben az értelemben a néphagyomány költészettörténeti útja véget ért, egyszersmind megindult egy másik út, amely már a modern költészet birodalmába vezet. A folklorizáció, a népköltészeti nosztalgia, a formahagyomány azonban ebben a birodalomban is teremtő és termékenyítő erő lehet.

• Múltunk jövője