Skip to main content

Múltunk jövője


Erre a kérdésre az irodalomszociológus, az eszmetörténész másképpen válaszol, mint a művészetfilozófus. Az előbbiek nem hagyhatják figyelmen kívül azt a társadalmi tényt, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt egy jelentős mozgalomnak Magyarországon ez volt a neve, s hogy ideológiai hagyománya – noha degeneráltan – ma is hat a kultúrában (legfőképp a politikai kultúrában); vannak, akik így határozzák meg önmagukat. A művészetfilozófust azonban bökkenő elé állítja az a tény, hogy ideológia és irodalom ebben az esetben hátat fordított egymásnak.

A néphagyomány és a magyar költészet


A népi mozgalom költői

A népköltészeti hagyomány harmadik nagy poétikatörténeti áttörése a húszas–harmincas években következett el, nagyrészt az akkor kibontakozó népi írómozgalom medrében, kétségtelenül a modern költészet (a „nyugatos” költészet, az avantgárd) ellenhatásaként. A népi mozgalom költői, mindenekelőtt Illyés Gyula, Erdélyi József és Sinka István elemi erővel érezték azt, hogy költői sorsukat és küldetésüket a paraszti származás szabta meg. Természetes módon tudták magukat parasztnak vagy a parasztság követének.



„Sokan nagy magabiztossággal igyekeznek meghatározni, mi tartozik bele a népi kultúra hagyományába, s mi nem. Azonban senki se tudja pontosan, hol is húzódnak meg az éltető hagyomány határai” – mondta Kuncze Gábor a Tisza menti fesztivált lezáró konferencia bevezetőjében. Aki az egész napos előadásfüzért végighallgatta, joggal érezhette úgy, hogy a népi kultúrának nincsenek is határai. Hiszen a népi kultúrába beletartozhatnak a mindennapi élet szokásai és szórakozásai. Beletartozhatnak a giccsnek minősített falvédők és a rejtendő politikai rigmusok, dalok.


A „gyűjtő”: kultúránk küldötte egy másik kultúrába. Információk beszerezésének küldetésével érkezik. Egy immanens módon élő másik embercsoporthoz, egy szuverén vagy – többnyire – kevésbé szuverén másik világba. A küldött küldetése nem éppen titkos – de gyakorlatilag mégis az, hiszen célja, értelme alig is elmagyarázható a másik félnek. A találkozás mindenképp roppant problematikus aktus. Majdnem: konfrontáció – esetenként valóban az. Mindkét fél – „gyűjtő” és „adatközlő” – helyzete dilemmákkal terhes.


A népi ideál a népkultúra kultúreszménnyé, a népművészet az egyéb indíttatású művészetek értékelési normájává, föléjük rendelt művészeti eszménnyé emelése.


Elefánt a porcelánboltban: én soha a nép szót nem használtam, sem mint szociológus, sem mint közgazdász, sem mint politikus, mert nem tudom, hogy jelent-e valamit – ezt a pontosság kedvéért előre kell bocsátanom. Népköltészet, népzene, néptánc, ezek értelmes szavak, teljesen világos a jelentésük. Nagy dilemma, hogy mit csináljunk, ha az összetett szavaknak van értelmük, az egyik alapszónak azonban nem biztos, hogy van. Hacsak nem azonosítjuk a népet a társadalommal.


Előadásomban e három fogalmat szeretném jellemezni a történész nézőpontjából, amit néhány kultúraelméleti megfontolással egészítek ki. Ezzel tudok talán hozzájárulni jelenlegi megbeszélésünk céljához, vagyis, ahogy értelmezem, ahhoz, hogy ne lehessen olyan könnyen visszaélni a népi kultúra fogalmával, mint ahogy azt sokan tenni kívánják.

Definíciókísérletekkel kezdem. Természetesen azt, hogy mi a kultúra, vakmerő dolog lenne néhány szóban meghatározni.


Beszélgetés Márta Istvánnal


Beszélő: Hogyan jött létre ez a parádés gálaest?

M. I.: Borzasztó egyszerűen. Magos György és az SZDSZ szervezői szóltak, hogy a Tisza-túrát egy színházi esttel kellene lezárni. Miután egyeztettük, hogy kik azok a művészek, akiket én szeretnék, és kik azok, akiket ők, kiderült, hogy teljes mértékben egyetértünk. Így aztán, miután számomra és a számukra hiteles emberekből összeállt a csapat, elvállaltam az esemény megrendezését. Az igazság az, hogy sohasem rendeztem még.

Beszélő: Mennyi idő állt a rendelkezésedre?

M.







Előre kell bocsátanom, hogy amit mondok, azt nem mint „hivatalos személy” mondom, az a személyes véleményem. Vajon jó-e az embereknek, ha van egy olyan „népi kultúra” a hátuk mögött, amihez ragaszkodnak, ez hogyan befolyásolja viselkedésüket, beilleszkedésüket a társadalomba, mennyiben akadályozza vagy éppen segíti elő, hogy a világgal összhangban leélt, tartalmas életünk legyen.

Ha én történetileg próbálok korábbi válaszokat fölvázolni, akkor azzal kezdhetem, egyáltalán jó volt-e a parasztembereknek, hogy volt népi kultúrájuk.



Kedves barátaim!

Szívesebben lennék most köztetek, mint máshol. Még szívesebben mentem volna Szatmárcsekére, Túristvándiba, Csarodára, Tákosra, vagy hevernék Gergelyiugornya fövenyén. Mint hajdanán. Aztán csurogtam volna lefelé a Tiszán, csak finoman mozdítva az evezőt, mert a durva kormányzás mindig visszájára fordul. Könnyen borul a csónak, talán össze is törik, ha megsértjük a folyó törvényeit.

Merthogy a „víz az úr”.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon